Wichmann Tamás és az elvesztett olimpiai aranyak tanulsága

– Hétéves korában elszenvedett, súlyos csípősérülést kiváltó autóbalesete miatt napokig kómában feküdt, majd évekig járógépet használt, és bár orvosai lemondtak Önről, mégis élsportolóvá sikerült küzdenie magát. Élő példa arra, miként lehet legalulról feljutni a csúcsra.

– Igazság szerint már gyerekkoromban nagyon akartam sportolni, nem volt más elképzelésem a kenuzáson kívül, amint lehetett, iskola után mentem a vízre. Emlékszem, tizennégy évesen fogtam a kenut, mondván, fölevezek a Szentendrei-sziget melletti stációnkig, a Határcsárdáig, és irtó hosszú edzést csináltam, közel hat órát eveztem. Visszafelé sírtam, olyan hosszú volt az út, fájt a térdem a parafával megtöltött kenupárnán, de végigcsináltam.

Ezek az edzések aztán kis téglaként rakódtak össze. Szerencsém volt, mert olyan klubhoz kerültem, ahol békén hagytak, nyugodtan edzhettem, nem szóltak le. Bár rendkívül korlátozottak voltak a lehetőségeim, találtam magamnak egy egyedi mozdulatsort: úgy tudtam belekapaszkodni a lapátba, hogy nekem lett a legjobb stílusom, ezzel tudtam előrehaladni. És noha alkalmakként nem kis fájdalmat éreztem a csípőmben, meg tudtam oldani, ráéreztem, miként fogjam meg a vizet, maradjak stabilan a kenuban. Ebből éltem, gazdálkodtam hosszú pályafutásom során.

Wichmann Tamás
Kilencszeres kenuvilágbajnok, háromszoros Európa-bajnok, kétszeres olimpiai második, egyszeres olimpiai harmadik helyezett, 37-szeres magyar bajnok. 1948. február 4-én született Budapesten. Gyermekkorában súlyos balesetet szenvedett, amikor elgázolta egy rendőrautó. Később kezdett sportolni, tizenkét évesen kenuzni. Határtalan kitartása, akaratereje, szorgalma és lelkesedése a magyar és a nemzetközi sportélet egyik legkiemelkedőbb egyéniségévé tette, a hetvenes években Magyarország egyik legnépszerűbb sportembere volt. Filmszerepet is vállalt: 1985-ben Popej szerepét játszotta Bujtor István Az elvarázsolt dollár című filmjében. Wichmann kocsmája néven 29 éve működtet vendéglőt a budapesti Kazinczy utca 55. szám alatt.

– Mennyire tartja törvényszerűnek, hogy a kenuzásnál kötött ki? Elvégre eredetileg az ökölvívásnak vágott neki, és ha pályafutása elején nem lett volna hiánycikk a kajak, akkor valószínűleg azt próbálja ki.

– A mai lehetőségek mellett valószínűleg a kajakot választom, mert ülve jobban el tudtam volna sajátítani a mozdulatsort. De miután a társaimmal megjártuk a Rábát és a Dunát, onnantól már nem volt kérdéses a sportágválasztás. Nagyon jó volt a szakosztály, a versenytársaimmal ápolt kapcsolat, és az edző sem volt agresszív. Én amúgy is besokalltam az agresszív edzéstől.

Az 1968-as olimpiát megelőzően a mexikói viszonyokra, 2400 méter tengerszint feletti magasságra készültünk, ami rendkívüli edzéseket jelentett: 4 perc körül futottuk le az 1200 métereket és úsztunk teljes intenzitással 300 métereket. Így végeztük a fizikai alapozást.

A baj abból adódott, hogy ’67 telén a jegesre taposott pályán, a vékony talpú tornacipőben – amellyel ha ráléptünk egy ötforintosra, rögtön tudtuk, hogy fej vagy írás – szanaszét csúszkált a lábam, majd begyulladt a csípőm. Erre ráment az egész évem, az olimpiai arany nem is jött össze se egyesben, se párosban (Petrikovics Gyulával második helyen végeztek a mexikói ötkarikás játékokon – szerk. megj.), viszont az 1969-es moszkvai Európa-bajnokságon csak sikerült besöpörni két aranyérmet és egy negyedik helyet. Az akarat ugyanis megvolt bennem. Az olimpia évében mindig kiélezett helyzetbe kerültünk, mindig kemény volt az összetartás, amelynek rendszerint az áldozatává is váltam, mert többnyire egyedül edzettem, nem volt igazi edzőpartnerem a saját szakmámban. Ami nem a legszerencsésebb, mert az ökölvívónak vagy birkózónak sem a legjobb, ha állandóan csak a bábut püföli vagy vágja a földhöz.

– Viszont a jugoszláv színekben versenyző Matija Ljubekben már kemény edzőpartnerre lelt: évekig segített a felkészülésben a horvát nemzetiségű kenusnak, aki aztán az 1978-as belgrádi világbajnokságon legyőzte. Hogy jött létre ez a sporttörténelembe vonult, sportszerűségben nem mindennapi kapcsolat?

– Sokan megvádoltak annak idején, hogy a közös tréningek során átadtam neki csomó dolgot. Minderre rátett egy lapáttal, hogy a vb-n pár centivel előttem végzett Belgrádban. Megtörtént. Viszont én megkaptam tőle azt, amit újra kellett tanulnom: hitet, akaratot, hihetetlen keménységet, amit mi már kicsit lazábbra vettünk. Lehet valaki akármilyen tehetséges, ha nincs meg benne az akarat, ami sokszor a tehetségnél is többet ér. Bár jobban mozogtam a kenuban, mégis Matijának az elszántsága kellett ahhoz, hogy kicsit megébresszen. Érdekes, azt követően többé nem tudott megverni nagy versenyen. Éppen ebből éltem utána még jó néhány évig, pedig akkoriban tényleg arra gondoltam, hogy abbahagyom, 1977-78 a fordulópontot jelentette számomra az újrakezdéshez. Nem volt publikus, amit mondok, de le lettem tiltva a közös munkáról, nehogy Ljubek jobban szerepeljen, mint én.

– A magyar szakszövetség részéről érkezett a tiltás?

– Nem, hanem kicsit magasabb szintről.

– Pedig páratlan önzetlenségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy átadta a riválisnak az edzésterveit, ami nem túlságosan gyakori a versenysportban. Meg is kapta érte az UNESCO fair play díját.

– Azért hasonló egymásra találásokra ma is akad példa, Vajda Attila például jó viszonyt ápol német versenyzőkkel. Nekem a zsigereimből jött, akárcsak Matijának. Ő egyébként nem sajátította ki az eredményt, hanem megosztotta velem, ami nagyon jólesett. Miközben mondhatta volna, hogy jó volt, megvertem ezt a nagy mamlaszt, ehhez képest nem titkolta, hogy nálunk lakott, és hogy én írtam az edzéstervet. Két különböző nemzet versenyzője meg tudta érteni egymást, úgy is képes volt együtt dolgozni, hogy tudta: azonos a cél, ellenfelek lesznek, és meg kell vívni egymással a versenyen. Az volt az értéke a kettőnk munkájának, hogy mindezt meg tudtuk csinálni.

– Ha visszatekint a pályafutására, ennyi évtized táv­latából képes-e némileg pótolni a kilenc világbajnoki és három Eb-arany siker­élménye az olimpiai első hely hiányát?

– Sokszor jár az agyam ezen ma is. Jó lett volna, tulajdonképpen mindegyik olimpián megvolt rá az esély. Akinek bár egy olimpiai aranyat sikerült megszereznie, az már begyűjtötte a dicsőséget. Ez azért van így, mert nagyon olimpiacentrikusak lettünk, roppant fölértékelődött az olimpiai arany értéke. A felkészülések során nagyon jó lehetőséget kaptunk, de mindehhez lelkileg kell egy plusz, egy makacs győzni tudás, amit nagyon nehéz megtanítani. Nem véletlen, hogy kiváló edzőink vannak, mint például Rozsnyói Kati néni, Fábián Öcsi bácsi, akik valamilyen oknál fogva gyűjtik magukhoz a nagyszerű versenyzőket. Bennük fellelhető a győzni tudás rendkívüli értéke, mágikus kapcsolatot képesek kialakítani a győzelemre predesztinált, sikervágytól fűtött emberekkel.

– Ez a sikervágy Önből sem hiányzott, valahogy mégsem jött össze az olimpiai győzelem. Mégis mi hiányzott például a moszkvai olimpián, amelyen toronymagas esélyesként indult, és mégis csak a 9. lett?

– Moszkvában fantasztikusan jól ment az elő- és középfutam, ötszázon fékeznem kellett a hullámos pálya miatt, mégis negyedik tudtam lenni, nagyon komolyan felkészültem. Sajnos annak a hajónak, amiben addig mentem, a koszorúléce hosszában eltörött, a tartalékhajónak pedig nem ismertem a tulajdonságait, hiszen minden hajó kicsit más, ez pedig nem volt valami fényes. Nyomtam, nyomtam, de mintha túrta volna a vizet, egy istennek nem tudtam felhozni a víz tetejére, hogy fusson. Szépen, lassan kezdtem feljönni, lehettem olyan harmadik, negyedik, amikor begörcsöltem. Talán ha nem megyek olyan fényesen a középfutamon, ha nem a győzelem a cél, ebből a szituációból is ki tudtam volna hozni a legrosszabb esetben mondjuk egy harmadik helyet, de nem sikerült. Egyszer csak fizikailag és idegileg is beállt egy teljes filmszakadás amiatt, hogy nem jön be, amit elterveztem, amit a közönségnek megígértem.

A mai napig borzasztóan szégyellem magam, sohasem bocsátom meg magamnak. Komáromi Tibitől (háromszoros világbajnok, olimpiai ezüstérmes birkózó – szerk. megj.) tudom, hogy neki is vannak ilyen fájdalmai, ő is nagyon sokat gondol arra, hogy miért nem sikerült az aranyérem. Másrészt Faragó Tamás vízilabdázóval meg arról beszélgettünk, hogy ő hála istennek nem küszködik ezzel a problémával, hiszen neki a csapattal megvolt a sikere. De az én helyzetem meg azért jó, mert ebből az ember többet tanulhat, talán kicsit nagyobb a látótér, amikor át kell adni a tapasztalatokat. Mivel én ismerem a kudarcot, el tudom magyarázni a versenyzőnek: úgy igyekezzen, nagypapa korában ne kelljen úgy visszaemlékeznie, hogy nem tett meg mindent a győzelemért edzéseken vagy versenyeken. Ahogy Madách mondja: „ember, küzdj és bízva bízzál”. Tehát tanulj magadtól is, másoktól is, és vedd komolyan azt a tevékenységet, amit fölvállaltál.

– Másik nagy riválisával, a román kenuslegendával, Ivan Patzaichinnal „felváltva” győzték le egymást a világversenyeken. Évtizedek elteltével miként csapódik le az egykori rivalizálás?

– Nem voltunk nagyon beszédesek, de emlékszem, már a hetvenes években volt szerencsém vendégül látni, amikor az edzőjével átutazóban voltak Budapesten. Más alkalmakkor a versenyeken találkoztunk. Mindig nagy tudású versenyzőnek tartottam, egyesben, párosban, hosszú távon is győzni tudott, épp 1978-ban nyerte a kenuegyesek tízezer méteres versenyszámát, amikor mi Ljubekkel mentünk. Patzaichinnak a technikája is zseniális volt, és hallatlan szerencsés alkat is egyben. Már legenda, hogy a ’72-es müncheni olimpián az előfutamban eltörte a lapátját, ezzel együtt a sors úgy hozta, hogy végig tudta evezni a távot. Ilyen helyzetben zsenialitás kellett ahhoz, hogy megtartsa a hajót, és ne essen ki belőle. Még ’71-ben sem tudtam megverni a vébén, szélárnyékban meg tudott előzni.

Évekkel később kedveltük meg egymást, amikor ő a román válogatott, én pedig Matija Ljubek és Mirko Nisovic edzője voltam 1984-ben a Los Angeles-i olimpián. Akkor is volt köztünk egyfajta rivalizálás, ezer méteren a románok, 500-on pedig Ljubekék nyertek. Miután mindketten befejeztük a sportot, öregkorunkra az emlékezés megszépíti a múltat, keressük egymás társaságát. Egymáshoz kötnek bennünket azok a momentumok, az ő sikerei és az enyémek párhuzamosak. Tavaly az ifjúsági Eb-n csalódást jelentett, hogy nem volt ott Pitești-en, én meg vállaltam a hosszú utat. Remélem, az idő ad még annyi lehetőséget számunkra, hogy ez a barátság tovább tudjon élni.

– Tekintve, hogy az olimpia évében vagyunk, milyen elvárásokat támaszt a magyar kajak-kenuval szemben?

– Nagyon komoly munkát végeztek a gyerekek, egyik-másik rendkívül tehetséges. A lányoktól titokban többet is várok, könnyen meglehet, hogy a kajaknál is meglepnek a gyerekek egy-egy szép eredménnyel. Kenuban pedig van egy csodálatos párosunk, a Vasbányai–Mike kettős, nagyon bízom benne, hogy az elmúlt esztendőben tanultak a finiseken szerzett tapasztalatokból, és megfoghatók a brazil csodakenusok. Ha jól kijön a lépés, a magyar küldöttség számára már csak kajak-kenuban meglehet a három érem az ötkarikás játékokon. Nagyon bízom benne, hogy olyan formát tudnak mutatni a versenyzőink, ami a legmagasabb szintre tudja felhozni a képességeiket. A lányoknál hatalmas a rivalizálás, ami fel fogja húzni őket, ugyanakkor a fiúkon a sor, hogy megőrizzék a régi tradíciókat, és mindannyiunk örömére sikeresen szerepeljenek.