– Mi a története, hogy kolozsváriként Nagyváradra került a marosvásárhelyi színművészeti elvégzése után?
– Mielőtt befejeztem volna a negyedévet az egyetemen, Farkas István rendező megkért, jöjjek Váradra. Azonnal kimondtam a boldogító igent, és azóta hűségesen tartottam a szavamat. Azután más színházak is megkerestek, kivéve a kolozsvárit, pedig a szülővárosomba szerettem volna elszerződni. Pályám valójában nem negyven évvel ezelőtt, hanem tizenöt éves koromban kezdődött, amikor édesanyámat cipőgyári munkásként meghívták a műkedvelő színjátszó-csoportba. Azt mondta, ő nem megy, de a színház felé erősen kacsingató lánya igen. Ott, a Titáni keringő cselédlányaként léptem először színpadra.

Olyan büszke voltam, hogy színpadra léphetek, hogy kisminkelve mentem haza, hadd lássa mindenki: színésznő vagyok. Ezután következett két sikertelen felvételi, amiért egyedül én vagyok a hibás: csak a színpad, a színház érdekelt, állandóan színjátszóskodtam, a tanulással nem igazán foglalkoztam. Hetven-nyolcvanan felvételiztünk, és összesen két lány és egy fiú jutott be az egyetemre. Időközben a kolozsvári színjátszócsoportba jártam, a Névtelen csillagban és a Furfangos özvegyben főszerepet alakítottam.

Aztán kicsit megokosodtam, nekiálltam tanulni, és végül a harmadik felvételim sikerült. Végül is csak ennyi sikertelenséget tudok elmondani a pályámról, hiszen onnantól nem találok fájó pontot, semmi olyasmit, ami nem sikerült az életemben. Amint Nagyváradra kerültem, egymást követték a főszerepek.

– Mely rendezők gyakorolták a legnagyobb hatást Önre?
– Kezdeném rögtön Farkas Istvánnal, akitől megtanultam, mit jelent poentírozni, mi az, hogy humor. A tőle teljesen különböző karaktert képviselő Szabó József (Ódzsa) csodálatos szerepek özönével lepett el, például Az ember tragédiája Évája, az Úri muri Rozikája, az Ifjú W. újabb szenvedései óvónője. Még az Anyám könynyű álmot ígér című darabot is szerettem, pedig nyolcmondatos szerepem volt benne. Ódzsa tulajdonképpen nem is rendezett engem, hanem mindig megbeszélte velem a szerepet. Előfordult, hogy este tíz órakor, a próba végeztével kijöttünk a színházból, megálltunk a művészbejáró előtt, és hajnali négy óráig beszélgettünk arról, érzelmileg, gondolatilag hogyan kellene felépíteni a szerepet.

Így a reggeli próbán már teljesen másképp játszottam. Nagyon jól tudtam vele dolgozni, félszavakból megértettük egymást. Amikor 1983-ban elment Váradról, úgy éreztem, magamra maradtam, és nem biztos, hogy folytatni tudom a munkámat úgy, ahogy szeretném. Ám szerencsére a további rendezőkkel ugyanúgy szót tudtam érteni. Élmény volt Seregi Zoltán magyarországi rendező Bűntény a kecskeszigeten című előadása, illetve a Hekus és a papagáj című vígjáték. Parászka Miklóstól hihetetlenül szép szerepeket kaptam: a Macskajátékból Orbánnét, legutóbb a Tudós nőkben Philamintét vagy a Kurázsi mamát.

Nem éreztem soha az instrukciót, mert mindig úgy közelítette meg a figurát, hogy az csak beszélgetés volt. Egyébként a színpad iránti tiszteletet, a tiszta munkát, az őszinteséget három főiskolai tanáromtól tanultam meg: Tompa Miklóstól, Tarr László színésztől és id. Kovács Leventétől. Utóbbinak köszönhetem, hogy már harmadévesen szerepet kaptam az Orfeusz alászáll harmadik felvonásában. Utólag derült ki, azért csináltuk meg a darabot, mert a Lady szerepe olyan nehéz, hogy ő úgy gondolta, ha azt meg tudom oldani, az lesz a vizsgaelőadásom, ami pontosan így is lett.

Tarr László megtanított arra, hogy a színésznek egy percre sem szabad kiesnie a szerepéből, akkor sem, ha csak egy mondata van, és egy órán keresztül áll a színpadon. Büszke vagyok arra, hogy Tompa Miklós nagyon szeretett és tisztelt, a főiskola után akárhányszor Vásárhelyen jártunk, mindig megkeresett. Mindenkivel tudott bánni, akadt, akinek azt is megmondta, jobbra vagy balra nézzen, bábuként kezelte, a végeredmény pedig a nézőtérről nézve nagyon jó alakítás lett. Jelenleg A

z elefántember című darabban játszom, Russel Boyce rendezésében, vele is nagyon jól együttműködünk. A legutóbbi rendező, akivel dolgoztam, és akinek nagyon sokat köszönhetek, Keresztes Attila kolozsvári direktor, akinek a Tiszta ház című darabjában pillanatnyilag Kolozsváron játszom. Ez számomra azért is ajándék, mert a szülővárosomban léphetek fel, és hab a tortán, hogy a lányom a partnerem.

– Eltérő instrukcióban részesült fiatal színésznőként, mint most?
– Nem vettem észre változást, hiszen mindegy, hogy az ember hány évet töltött színpadon, az új szerep mégis új szerep. Ugyanúgy meg kell dolgozni, szenvedni érte, mint negyven évvel ezelőtt. Bennem azonban az változott, hogy sokkal izgulékonyabb lettem, sokkal magasabb nívón szeretném csinálni, amit csinálok, legalábbis nem szeretnék elmaradni amellett, amit eddig sikerült elérnem. Szerencsére van egy jó tulajdonságom: a nagy izgalmat legtöbbször pozitívan kezelem, és amint kilépek a színpadra, a lámpaláz segítséggé válik. Előtte azonban se beszélni, se lépni nem tudok.

– Pályája elején ez másképp volt?
– Amikor először színpadra léptem, megjelent egy kritika A játék öröme címmel. Csodálatos érzés volt akkor dolgozni, valahogy úgy, mint a hályogkovács: nem tudtuk, mit csinálunk, csak játszottunk, mint a gyerekek a játszótéren. Ez most is megmaradt, de a felelősségtudattal, adni akarással együtt. Igaz például, hogy a Kedves hazugot a negyvenedik évfordulóra én választottam, de köszönöm Parászka Miklósnak, hogy elvállalta a rendezést, ebben is ugyanez az érzés uralkodik bennem. Azért akartam éppen ezt a darabot, mert egy színésznőről szól, aki a csillogásból eljut oda, hogy elfelejtik, és egyedül, szegénységben hal meg. Nagyon szép és teljes értékű szerep, köszönöm is a társulat vezetőségének, hogy beleegyezett ennek a darabnak a színrevitelébe.

– Amikor előadás előtt rákérdeztem, azt mondta, rettenetesen szorong a szerep miatt.
– Féltem attól, hogy esetleg mégsem választottam jól, és nem az fog lejutni a nézőtérre, amit szerettem volna. De a közönség segítségemre volt, maximálisan elégedett vagyok vele. Pontosan azért szeretem ezt a szerepet, mert akár komikának is lehet mondani, de ugyanakkor megvan a drámai része is, és a publikum mindkettőt megértette.

– Mi a véleménye a nagyváradi színjátszás miliőjéről Kolozsvárhoz viszonyítva?
– Várad egy kicsit mindig lemaradt. Pénzhiány miatt nem tudtak olyan rendezőket hívni, akik az úgynevezett modern színjátszásba bevezették volna a társulatot.

– Mégis hűséges maradt a Körös-parti városhoz, Váradhoz. Miért?
– Először is nagyon jól éreztem magam, rengeteget játszottam, aztán persze a családom is ide kötött: itt mentem férjhez, és a két gyermekem is itt született. Nem is gondolkodtam azon, hogy elmenjek. A társulat teljesen megváltozott, mióta itt dolgozom, az idősek közül már alig-alig vagyunk néhányan: Hajdu Géza, Dobos Imi, Ács Tibi... A többiek már mind később jöttek, sok a fiatal, aminek nagyon örülök, lehetnének többen is. De én nem változtam meg ebben az új társulatban sem.

– Hogyan változott az ön és a közönség igénye a darabok iránt az elmúlt negyven év alatt?
– Csökkent a közönség igénye a színházzal szemben. A forradalom előtt a szónak, főképp a magyar szónak, sokkal nagyobb értéke volt, mint most. Ráadásul a közönségnek rengeteg lehetősége van a kikapcsolódásra, a televízió is lefoglalja, sok oka van annak, hogy nem jár színházba. De ez nemcsak Váradra érvényes. Az embernek akkoriban nagyobb szüksége volt a közösségre, a színház találkozóhely volt, most egy kicsit másfelé keresik a kikapcsolódást.

– Pályakezdése negyvenedik évfordulóján mik a tervei?
– Nem szeretek tervezni. Úgy akarok minden szerepet megkapni, mint egy karácsonyi ajándékot. Amikor kifüggesztik egy új darab szereposztását, ha benne vagyok, nagyon örülök, ha meg nem, nem keseredem el, mert tudom, akkor épp ott nincs helyem. Szerepet nem kértem, és vissza sem adtam soha. Amíg szellemileg és fizikailag bírom, és ameddig engedik – hiszen bármikor nyugdíjazhatnak –, csinálom.

– Melyek a kedvenc szerepei?
Ez, amit épp most alakítok a Kedves hazugban. Én egyformán szeretem a drámát és a vígjátékot, s mind a kettő ugyanolyan nehéz. A dráma több őszinteséget kíván, mert sebeket tép fel, és én belülről játszom, átéléssel – ezt tanultam, megváltozni már nem tudok. Önmagam fájdalmát élem át a színpadon.