Rövid értekezés az eposzolvasásról

Az első, létfontosságú kérdés, amelyet azonnal, még a kötet tartalmának esetleges elemezgetése előtt tárgyalnunk kell, a következő: kedves Olvasóm, mikor olvasott Ön (olvastál Te) eposzt utoljára? A kötelező olvasmány nem áll. Mikor olvastál eposzt utoljára kedvtelésből, a fotel karfáján ülve, lábat lógatva, almát rágicsálva? Csendes muzsikával a háttérben? Mert épp eposzt olvasni támadt lelkednek indulatja? Igen? Nemrég? Fogadjunk, az Ön foglalkozása (a Te foglalkozásod) valami szövegközeli. Író, tanár, filmkritikus, esztéta. Asztrológus. Vallás- vagy művészettörténész. Esetleg szociológus. Lappangó antropológus. Még véletlenül sem halbiológus. Idegsebész. Sztárügyvéd. Programozó a Nokiánál. Fotográfus. Pedig mennyire izgalmas foglalkozások ezek. De izgalmas a kertész, óvónéni, bábszínész, uniós szakértő, bal hátvéd, gyógyszerész, fitnesszedző, szerszámlakatos, pilóta szakmája is.
Rosszat sejtek. Társadalmunk ez utóbb felsorolt szakmákban ténykedő tagjai nem szoktak napfényes délutánokon holmi eposzokban elmerülni. Üssön gyorsan a fejemre, aki szokott. Akkor mi van? Az eposz valamiféle speciális olvasmányfajta, amivel csak szakavatottak, értsd felkent kevesek foglalkoznak? És még közülük is alig páran lelik örömük benne? Mi ez a vaskalapos látásmód? Hohó. Miért is kellene a huszonegyedik században eposzolvasással foglalkozni? Hát ez itt a kérdés. Mert az eposz örök? Mert vannak még, akik hexametert írnak és olvasnak? Mert jó, jó, hogy volt Madáchunk és Vörösmartynk, de hova illesztendi majd őket a harmincadik század magyarja (?), ha a Homérosztól rajtuk keresztül ívelő eposzi vonalat senki sem karolja fel? Érdemben? Mint Szálinger Balázs, például? Ennyi volna csupán? Nemes kötelesség? Azonnal összedől a cikk a kérdőjelek súlya alatt. Olvasunk eposzt, nem olvasunk eposzt, lényeg a lényeg: Szálinger Balázs A sík című eposzát olvassuk kicsit másként. Mint kétezer-négyszáznegyvenhárom sor magyar hexametert. A míves fajtából. A neten kalandozva láttam: felrótta valaki azoknak, akik az olvasóközönséget képzik, hogy az olvasóközönség nem tud kellőképpen skandálni. Nem hallja a hexameter lüktetését. Mondom én, hogy aki húsz-huszonöt soron át kitart, és nem hagyja a metrumot ebben a szellemi bokszmeccsben kiütéssel győzni, az igenis hallani fogja a hexametert. Azt elragadja a hév, ez a rövid távú lelki expressz, és keresztben nyeli le az egész eposzt (könnyítésül szolgáljon, hogy annak huszonöt sora tulajdonképpen így fest: -------------------------------- ), szőröstül-bőröstül, a járulékos filozófiával megspékelve.
Merthogy filozófia esetünkben is bőven akad a sorok között, és szerénységem nem is vetemedne annak kifejtésére, tekintve különösképpen, hogy ez nem az én szakmám. Talán annyit jegyeznék ilyen értelemben meg, hogy már az indító sorok igen izgalmas kapaszkodót nyújtanak az állig felfegyverzett, bátor olvasónak, mondván: „Tartózkodj az igazságtól, mert nyelveden olvad. / És ha folyékony, formát ölt, s már bűn eredője. / Elmédet sose nyisd meg előtte: bejárva kiismer – / Rossz tudatot nyer. S legfőképp, ne idézd meg a földre.” Szóval akinek sok kedve nem is volna kis sajkájával nekivágni a hömpölygő eposznak, erre a furfangos beharangozásra annak is csak-csak kinyílik az eszmei bicska elméje valamely oldalzsebében. Kedve szottyan megtekinteni, hogyan is állunk azzal az igazsággal ebben az eposzban.
Naná, hogy nem mondom el, hogyan. Hova lesz akkor a boldog fáradozás, melynek mélyen gyökerező megértés a gyümölcse? Ráadásul ilyen bevezető után kinek volna bátorsága az igazságról bármit is elkottyantani? Pláne, ha szavak embere, szépreményű hályogkovács az illető? Azt viszont megsúgom: Szálinger művének játéktere roppant érdekes, mert ez a határtalan tér, ez a sík, mely egyszerre absztrakt fogalom és veretes magyar hexameterpuszta, kellő tápot ad költőnk mozgékony és termékeny fantáziájának. Szinte mint valami profi számítógépes játékban, úgy változnak szemünk alatt a szín paraméterei, a szolgálatos bonyolultsági szint szerint. Sokszor nem is értettem, mi a helyzet. Túl magas volt nekem az egész elvont eposzi arzenál.
És mégis azt mondom: nem ez a fő, nem elsősorban kivesézni és kielemezni kell ezt az írást – hiszen nem becsületes alkotás az, mely cakompakk, egyszer s mindenkorra lazán kivesézhető. Ha van érdeme – a nyelvi bravúron túl – Szálinger Balázs kötetének, akkor az én szememben gondolatébresztő ereje az, mert merem állítani: A sík olvasója nem fog észrevétlenül átsiklani az így vagy amúgy lüktető sorok fölött – nem, mert ezek a sorok egyfolytában szembetolakodnak az emberrel, nem, mert állandóan ott villog közöttük a kérdés: te hogy gondolod ezt? Végül, de nem utolsósorban emlékezzünk arra: minden szakmának megvan a maga feladata. A költő feladata pedig nem babérkoszorúzta fejjel a ligetben ágálni, hanem mindig új és új világot teremteni. Szóból. És Szálinger Balázsnak, kérem szépen, sikerült. Még ha időnként egyesek úgy gondolják, pusztán babérkoszorúra pályázik, akkor is.

Szálinger Balázs: A sík. Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2005. László Noémi