Pásztortüzek ragyogása – Arany János születése 200. évfordulójára

Irodalmunk korszakos teljesítményű költőfejedelme a Bocskai István alapította hajdúvárosból, Nagyszalontáról indult el – ahogy Arany kifejezte – földi utazásra. Vajúdó világban, nemzeti megújhodást ígérő korszakban. Akkor, amikor még – Vörösmarty jelképes szavait kölcsönözve – „tiszta volt az ég\", hogy aztán szüntelen szorongásban teljesedjék ki művészete. Harmincnyolc éves korában, 1855-ben Gyulai Pálnak – művei korai értelmezőjének – megküldött önéletrajza elárulja: a maga zárt világában munkáját pontosan végző városi aljegyző hivatalának, családjának élő, „közönséges ember\" szeretett volna lenni, „mint más\".

Lírai költeményeiben később is vissza-vissza­térő aggodalma, mennyiben tud eleget tenni a kora költőjétől – általában a költészettől – elvárt kívánalmaknak, a költői „szerepnek\". Még a Toldi kivételes sikere után is a bizonyosságot keresők elbizonytalanodásával áll elénk morális feloldást kereső költeményében: „Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre/ Súlyosbitsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, /Jobban behömpölygeti. (Visszatekintés, 1852) Pontos a lélekbúvár Németh László megfigyelése: Arany János az írás és hallgatás határvonalán élt, s „a kor minden ingerére szüksége volt, hogy írni tudjon\". Folytathatnám az Arany-életműben otthonos író sorait, költőnknek sokszor szüksége volt serkentő ingerekre, írásra késztető ösztökélésekre.

Versritmusok zamata
Irodalmunknak egy olyan ritka ragyogású korszakában élt és alkotott, amelyben Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Tompa, Vajda, Jókai, Kemény, Eötvös a megújhodás útjelzői. A magyar hagyományok és a világirodalom (Homérosz, Shakespeare, Byron, Dante) örökségéből merítve alakítja ki költői univerzumában és művészi közlésmódjában egyedi világát, válik legősibb értékeinket, hagyományos műfajokat korszerűvé avató, új utakat kereső alkotóvá. Olvassunk bele régi magyar költőkről saját lapjában közreadott portrésorozatába. A magyar költészet – kezdi a Baróti Szabó Dávidot bemutató írását – „a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez\". Azért csodálja a háromszéki székely reformátori buzgalmát, mert felragyogtatja a székely nyelvjárás rejtett kincseit, ugyanakkor van bátorsága „szembeszállni a századok óta megszokottal\"; a „régi jó\" Gvadányit (akárcsak Petőfi) nyelvének magyarságáért dicséri; a XVII. század ünnepelt poétájának, Gyöngyösi Istvánnak titkát abban látja, hogy költészetében együtt van „a hagyományos alap és az egyéni szabad működés\", hogy versritmusának „magyar zamatja\" merész újításokkal párosul.

A magyar és a világirodalom „iskolában nem olvasott helyei\"-re kíváncsi a fiatal Arany – önbizalom híján – a pillanat szeszélyének engedve szánta rá magát első műve, Az elveszett alkotmány megírására, annak szigorú önmegítélésére. Hogy aztán alig két évre a költői erényeit megvillantó szatirikus eposza után, történelmi változások előestéjén, az 1847-ben megjelenő Toldival a véres napokról álmodó Petőfi barátságát és megtisztelő elismerését is kivívja. Okkal érezhették olvasói, méltatói rendhagyónak, hősit és népit a megszokottól eltérően életre keltő művet. Főhősének küzdelmét, győzelmét szociális és nemzeti törekvések művészi elképzeléseként is olvashatták. S mert a folytatást egészen más történelmi léthelyzetben, az önkényuralom idején (1854-ben) fejezi be, ennek eszmevilága is módosult. A haldokló Toldi és a király párbeszédében a nemzeti és az egyetemes (irodalmunkban később is) sokféle értelmezésének válhatunk részeseivé: „Szeresd a magyart, de ne faragd le\" – szóla, Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.\"

Egyelőre közbeszól a történelem: 1848-ban nemzetőr Aradon, szerkeszti a forradalmi kormány kiadványait (a Nép barátját és a Szabadság zengő hárfáját), küzdelemre buzdító dalait éneklik, fogalmazó a belügyminisztériumban, versben lelkesen köszönti a függetlenségi nyilatkozatot, találkozik Kossuth Lajossal. „A nemzet fel nem lázadt soha, de szent jogait és szabadságát, hazája függetlenségét, ha a törvények már semmit sem érnek, fegyverrel, kézzel, forradalom útján is ki fogja vívni\" – válaszol lapjában a vádaskodásokra. Világos után egy ideig bujdosik, és – mint mondják – a nép költőjének egy „népfi\" gúnyos szavait is el kell viselnie: „Szökünk, uram, szökünk?!\" (Nem titok, volt pillanat, amikor népének költője, Petőfi nem sokkal azelőtt alig tudott szabadulni a félrevezetett „nép\" dühétől, és József Attila is kényszerű fájdalommal írta le jól ismert költeményében: „s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem szerény\".)

„Ád az Isten új ugarat\"
(Kies ősz)

Egyik verstöredékének (Ha álom az élet) kéziratán ez olvasható: „1849/50 táján, a harc buktával.\" „Oda vagy, érzem, oda vagy / Oh lelkem ifjúsága!\" – válunk részeseivé megrendülésének 1850 márciusában (Letészem a lantot). Múlt és jelen, vágy és való, fájdalom és vigasz birkózik egymással az elkövetkező évek személyes sorson túlmutató, lírait és epikait, látványt és reflexiót, vallomásos és metaforikus formákat, elégiai és ódai hangulatot eggyé szövő feszes felépítésű lírai költeményeiben. Amilyen a meghittséget és a kínzó kísértéseket egyszerre megszólaltató, az én belső szaggatásait formai fegyelemmel ellensúlyozó Fiamnak című. „Hála Isten! Este van megin\'. / Mával is fogyott a földi kín. / Bent magános, árva gyertya ég: / Kívül leskelődik a sötét\".

A Dante-évfordulóra készült köszöntőjében mindezt a mindenség részeként éljük meg, ésszel és érzelemmel, „az értelem mér-ónjával\" és „csodás sejtelmekkel\". Közben, a sorssal perlekedő költeményeivel párhuzamosan mind sűrűbben szólal meg verseiben a bizakodásra késztető remény. Széchenyi halálakor, hosszú töprengés közben elkészült ódájának 25 strófájában a távozó nagyság példaértékké magasztosul: „Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: / Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: / Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!\" A nemzet sorsán töprengve, a Vörösmarty Szózatára emlékeztető Rendületlenül címűt ezekkel a szavakkal fejezi be: „Hallottad a szót: „rendületlenül?/ Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, – / Lenn a sikamló tér, nyomás felül, / Vész és gyalázat el ne rántsanak. / Oh, értsd meg a szót: árban és apályon / – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!\"

Néhány, változatos típusú, történelmi tárgyú balladájának elegendő pusztán a címét leírni: V. László, Mátyás anyja, Szondi két apródja, A walesi bárdok. Célzatuk félreérthetetlen, méltán nevezték őket a hűség és a hősiesség balladáinak. (Itt szeretném megjegyezni, Arany tisztában volt azzal, milyen különleges igényeket kell teljesítenie az általa oly változatos formában művelt műfajnak. „Idegen érzelmeket helyesen tolmácsolni a legnehezebb feladat a költőnek. Ki kell vetkőznie saját énjéből, egy egészen más egyén világába kell áthelyezkednie, szóval a legnagyobb tárgyiasság mellett lírai érzelmeket kelteni: ez nem könnyű dolog\" – fejtegeti egyik levelében.)

Korának szánt gondolatot fogalmaz meg tervezett honfoglalási eposzának részeként elkészült regéjében, a Buda halálában is. Mintegy továbbgondolva a Toldi estéje, a Bolond Istók, a Nagyidai cigányok egyik fő problematikáját: a nemzet boldogságához kellő önismeretre, megfontoltságra van szükség. A „néptudalom\" a régi magyar népköltészet képzettársításainak, nyelvi és ritmusformáinak korszerű felhasználásával, lélektani hitellel. „Hullatja levelét az idő vén fája, / Terítve hatalmas rétegben alája; / Én ez avart jártam; tűnődve megálltam: / Egy régi levélen ezt irva találtam\". Az ősmagyar dalokkal érkező Ady a századok által kiérlelt magyar nyelv újrateremtő szintézisének érezte Aranynak ezt a művét.

Kimeríthetetlen örökség

Arany költészete újegyéni léthelyzetben, a Margitsziget fái alatt lobban fel újra. A korábban Gyulai Páltól ajándékba kapott kapcsos könyv féltve őrzött őszikéiben a természeti és az emberi lét, a múlt nosztalgiája és a változó világ lelnek egymásra. Időbeli és térbeli határokat feloldó ez az epilógus, minden gátlást levetkőzve mélyíti kozmikussá a lélek legrejtettebb áramlásait. Egyik alkalommal ilyenképpen: „Belenézek a nagy éjszakába, / Alszik a föld, maga árnyékába\'; / Itt vagy amott csillagok röppennek: / Gondolatim is úgy jönnek-mennek. / Gondolatim szappabuboréki / Csillogók, mint odafenn az égi: / De töredék mindkettőnek útja – / Mind szétpattan, mielőtt megfutja\". (Meddő órán)

Élet és költészet, egyéni és közösségi sors végleg összeforr utolsó, puritánul fegyelmezett létértelmező remekléseiben. „Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod, / Bár puszta kopáron / – Mint tücsöké nyáron – / Vész is ki dalod\". (Mindvégig) Korokat átívelő, eleven irodalmi alkotásokhoz hasonlóan Arany János művei sokféleképpen váltak részeivé köztudatunknak, folyamatosan változó esztétikai igényeinknek. Így lett Arany János az idők folyamán: népköltő, nemzeti bárd, házi mécses szelíd fénye, a megnyugvást kereső kétely és a hit megszólaltatója, a népi nemzeti költészet jelképe, a XX. századi magyar költészet forrásvidéke. (Babits Mihály egyik korai versében egy írónemzedék nevében fordul „hunyt mesteré\"-hez). Korábban inkább epikája, később lírája került élesebb megvilágításba, újabban esztétikai gondolkodása és kiterjedt levelezése iránt is fokozottabb az érdeklődés. Szellemi értékeket kereső világunkban ez a sokszínűség még inkább élővé avatja kimeríthetetlen örökségét.

dr. Kozma Dezső

A szerző kolozsvári irodalomtörténész, nyugalmazott
egyetemi tanár