Övé volt az oroszlán is

Téblábolni egy kicsit a komédiások között, előbb csak a lovaikra vigyázni, majd darabokat másolni, elmondani egy-egy replikát, írni még valamit a túl rövid szerepekhez, majd – ha már tollat ragadott – egészen új darabot is.

Megmondani, ki mit és hogyan játsszon, vezetni a világmindenség kicsinyített mását, a Globe Színházat, vagyis szinte észrevétlenül Shakespeare-ré válni, az Avon partjáról a Temze érintésével a drámatörténet legmagasabb csúcsai közé nőni.

Igen, Pucknak, Oberon tündérkirály kópékedvű, Robin pajtásnak is becézett kisinasának voltak ilyen hallatlanul gyönyörű húzásai, s talán Will mestertől mindössze csak annyit kért cserébe, hogy örökítse meg őt is valamelyik művében.

Az pedig már a 450 éve született és 398 éve elhunyt mester (1564. április 23.– 1616. május 3.) kópésága, hogy a tündérmesék talán legszebb, mert legemberibbjébe, a Szentivánéji álom című darabjába Puck mellé önmagát is megírja.

Vidáman, sok-sok iróniával. Ő Zuboly, a műkedvelő színészek legszínészebbje, aki kapásból bármilyen szerepet eljátszana, férfit vagy nőt, mindegy, s ha nagyon kell, természetesen az oroszlánt is.

Mai szigorúan vett mércével mérve a 16. század második felében, az épp feléledőben lévő színházkultúra idején minden színre lépő amatőr volt, nem lévén semmiféle „akadémikus” színészképzés, a mesteremberek rendelkező próbájának jelenete ezért is telibe találó paródia. Látszólag Vackor a „társulat” vezetője, de az igazi animátor, mindenes, vérbeli színházi ember az Zuboly. Eleve ő kapja Pyramus és Thisbe tragikus szerelmi történetének (duplacsavar: a Rómeó és Júlia kifigurázása!) férfifőszerepét, Pyramust.

Íme: „Zuboly: Mi az a Pyramus? Szerelmes vagy zsarnok? Vackor: Szerelmes bizony, ki csupa szerelemből gavallérosan megöli magát. Zuboly: No lesz sírás, ha azt amúgy istenigazában eljátssza az ember, ha én azt eljátszom, lesz drága dolog a nézők szemének, vihart indítok, szánakozást gerjesztek, néminemű részben. Halljuk a többit: azonban legfőbb gusztusom van zsarnokot játszani, Herkulest pompásan jatszanám, vagy egy olyan szerepet, melyben törni-zúzni kell mindent. (...)

Ha el lehet takarni a képem: ide nekem Thisbét is! Rettentő vékony hangon tudok beszélni: »Tisbi! Tisbi! – Ah, Pyramis, ides kincsem! Tisbéd hív, híved szíve hív!« Vackor: Nem, nem. Te Pyramust játszod, te pedig, Dudás, Thisbét. Zuboly: No jó. Tovább. (...) Gyalu: De le van írva az oroszlán szerepe? Ha le van, kérlek, add ide, mert kissé nehéz fejem van. Vackor: Játszhat’d azt extempore, hiszen csak ordítani kell. Zuboly: Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!« (...)

Vackor: Te nem játszhatol egyebet Pyramusnál, mert Pyramus kedves arcú legény, nyalka legény, minőt csak nyári napon láthatni, igen szertetreméltó úrfi, tehát mindenesetre Pyramust kell játszanod. Zuboly: Jó, elvállalom. De milyen szakállal lesz legjobb játszani? Vackor: Hát amilyennel tetszik. Zuboly: Eszerint vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal, vagy tulipiros szakállal, vagy franckoronaszín szakállal, vagy csupa sárgával.” (Arany János fordítása)

Az irónia-önirónia spirálja a csúcsot, végül Puck csínjában éri el, amikor Zuboly nyakára szamárfejet varázsol, az alvó Titánia tündérkirálynő szemhéjára pedig varázsitalt csöppent, úgyhogy Oberon tündérkirály felesége ébredéskor a félig szamár Zubolyba lesz szerelmes, érzéseinek megvallásával mintegy pallérozottan megismételve a mesteremberek darabjának szerelmi ömlengéseit.
Időnként hallgatólagosan, máskor hangosabban, de tulajdonképpen mióta színház a színház mindig felmerül, hogy kell-e didaktikusan aktualizálni régebbi idők történeteit, vagy hagyni, hogy a befogadó megoldja magában az örök emberi üzenetek dekódolását.

Shakespeare ezt az állandó színházi problémát (is) olyan egyszerűen, olyan magától értetődően építi be egyik legismertebb darabjába, a Hamletbe, hogy semmiféle kimódoltság vádja nem érheti: egy vándortársulat szövegébe maga Hamlet írja be saját családjának tragédiáját úgy, hogy azzal ugratja ki a nyulat a bokorból:

„Hamlet: Hallod-e, öreg barátom! tudjátok a Gonzago megöletését? Első színész: Tudjuk, fenséges úr. Hamlet: Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére ugye meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit én csinálnék s beleszúrnék? nemde? Első színész: Meg, fenséges úr. Hamlet: Nagyon jól van. (...)

Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt / Színházban a csupán költött darab / Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan / Önként feladta bűnös tetteit, / Mert nyelve nincs bár, a gyilkos merény / A legcsodásabb szerven tud beszélni. / Most, e színészek által, az atyám / Megöléséhez hasonlót játszatok / Bátyám előtt: lesem minden vonását,/ Lelkébe nyúlok az elevenig, / S ha rezzen is: tudom mit tegyek. / A látott szellem ördög is lehet, / Mert az ölthet oly tetszetős hüvelyt, / S tán gyöngeségem, mélakórom által / – Mert ily kedélyre nagy hatalma van – / A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság / Ennél különb, de tőr lesz e darab, / Hol a király, ha bűnös, fennakad.” (Arany János fordítása)

A terv sikerült, s bár a végkifejletben Hamlet is áldozat lesz, nagyon jó ötletnek bizonyult a drámapedagógia, ő maga pedig a mai napig a tépelődő értelmiségi nemes bosszújának a példája – akár farmernadrágban, akár korhű bársonybugyogóban kérdezi a dán királyfi, hogy „lenni vagy nem lenni?” A többi Shakespeare-darab gondolati váza hasonlóképpen örök jelképpé lett: Rómeó és Júlia a tragikus szerelemé, Lear király a hiszékenységé, Othello a féltékenységé, Macbeth a hatalomvágyé, és sorolhatnám, ha nem szeretnék még a kevésbé ismert művekről, a szonettekről is szót ejteni: mind a 154 szonettje egy-egy gyöngyszem, bár ez a kijelentés lehetne üres szólam, közhely is. Két példával igazolnám a bejelentett értéket: a 75. szonettet nagyon sokan ismerik, talán épp anélkül, hogy tudnák: Shakespeare műve.

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér / s tavaszi zápor fűszere a földnek, / lelkem miattad örök harcban él, / mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg, / csupa fény és boldogság büszke elmém, / majd fél: az idő ellop, eltemet, / csak az enyém légy, néha azt szeretném, / majd, hogy a világ lássa kincsemet, / arcod varázsa csordultig betölt / s egy pillantásodért is sorvadok, / nincs más, nem is akarok más gyönyört, / csak amit tőled kaptam s még kapok. / Koldus-szegény királyi gazdagon, / részeg vagyok és mindig szomjazom.”

A legszebb, legtisztább vallomás – bárki úgy érezheti, hogy épp az ő gondolatait mondja ki. A 130. szonett viszont ellenvallomásnak mondható, nagysága épp abban áll, hogy aki valaha is volt szerelmes, ugyanúgy vallja-vallhatja saját érzéseinek: „Úrnőm szeme nem nap, sehogyse, rőt / ajkánál a rőt koráll ragyogóbb. / Fehér a hó? Az ő keble sötét. / Drót a haj? A haja fekete drót. / Láttam rózsát, fehéret s pirosat, / de az ő arcán bizony sohase, / s némely párfőm gyönyöre csábosabb, / mint amilyen urnőm lehellete. / Szívesen hallgatom, – de tudom, a / muzsikaszó sokkal zengzetesebb, / istennőt járni nem láttam soha, – / az én urnőm a földön jár, ha megy, / mégis ér annyit nekem, mint akit / hazug hasonlat mennyekbe röpít.” (Szabó Lőrinc fordítása)