Németország és az orosz rögeszme

Még a madárinfluenza előtti időkből ismert az a gazdasági elv, miszerint nem javallott minden tojást egy kosárban tartani. Nem másért, de a balszerencse úgy hozhatja, hogy mind összetörik. A befektetők ismerik ezt a szabályt, és soha nem kötik le teljes tőkéjüket egyetlen részvénycsomagban. Az Ukrajna elleni földgázzsarolás után azonban Németország aggasztó energetikai függőségben találja magát Moszkvával szemben. Ez nem akármilyen függőség, mivel Németország sem akármilyen ország, hanem a legfőbb európai gazdaság. Ugyanakkor világelső a legnagyobb exportőrök listáján.
Hogy az energia könnyen fegyverré és zsarolási eszközzé válik, 1973 óta tudjuk, amikor a Yom Kippur háború után a zsidó állam elszigetelését és tönkretételét célzó arab kőolajbojkott mélységes és hosszú gazdasági recesszióval ajándékozta meg a Nyugatot.
„Kein Blut für Öl” (Ne ontsatok vért olajért – szerk. megj.) skandálták többször is Németországban, tiltakozva az 1991-es és 2003-as iraki katonai beavatkozások ellen. A szakemberek azonban felismerték, hogy az utóbbi időben hatványozottan megnőtt a kockázata annak, hogy a jövőben vért kell ontani a nyersanyagokért. Ami Németország orosz metángáz iránti éhségét illeti, ennek rövid magyarázata, ugyanakkor hosszú és nem teljesen tisztázott története van. Egy új arab zsarolás lehetősége, az atomreaktorok veszélyessége, a szénkitermelés alacsony fokú jövedelmezősége, valamint az egyéb fosszilis energiák környezeti hátrányai arra késztették a korábbi berlini szocialista-zöld kormánykoalíciót, hogy fokozatosan lemondjon az atomenergiáról, erőteljesen ösztönözze a tiszta erőforrások, például a nap- és szélenergia használatát – ámde, amelyek Németország energiaszükségletének csupán elenyésző részét biztosíthatják –, és fokozni kezdte a gázbehozatalt. Természetesen Oroszországból. Miért? Mivel Oroszországban van a világ gáztartalékának oroszlánrésze. Mivel Moszkva ellenőrzi a közép-ázsiai gázmezőket is. És mivel a német politikai elit ésszerűtlenül az Orosz Föderáció demokratikus fejlődésére fogadott. Csakhogy az Orosz Föderáció az egykori kágébés Putyin vezetése alatt teljesen más irányba vette útját.
Természetesen Németországnak is megvannak a maga rögeszméi, az egyiket Oroszországnak hívják. Általában úgy gondolják, hogy ezek a rögeszmék újabb keletűek, és javarészt a Fal és a kelet-német kommunista rezsim lerombolásának zöld utat adó „Gorbi” – részben irracionális – varázsához kötődnek. Ez nem igaz. Nagy Pétertől és Katalintól kezdődően Hitlerig Oroszország a németek érdeklődésének egyik középpontja volt. Oroszország sok álmatlan éjszakát okozott Bismarcknak, aki okos birodalmi szövetségeket hozott létre Béccsel és Moszkvával megakadályozandó hogy Franciaország, revansot vegyen az 1870-es vereségért. Csak II. Vilmos politikai korlátoltsága rombolta szét Bismarck távozása után a barátságoknak, egyezségeknek és meg nem támadási paktumoknak azt a finom hálózatát, amelyet a Vaskancellár épített fel aprólékos munkával. Az első világháború vége felé az a Lenin vezette be Oroszországban a szovjet rendszert, akinek német segítség nélkül soha nem sikerült volna kirobbantania az októberi forradalmat. A frissen bolsevizált Oroszországgal kötötte meg a legyőzött Németország a rappalói szerződést 1922-ben. Az orosz–német megállapodás sokkolta a demokratikus Nyugatot – különösen a franciákat: a két szétvert és megalázott hatalom szövetségre lépett, hogy kievickéljen a hanyatlásból és az elszigeteltségből.
A 20. század hátralevő részét megcsonkította, és törölte a civilizáció krónikáiból Hitler antiszemitizmusa, a holokauszt, a nemzetiszocialista fajgyűlölet, a nácizmus expanzionista-totalitárius vágyai, de a Szovjetunióban elkövetett tömeges kivégzések is, az orosz hadifoglyok megmagyarázhatatlan halálra éheztetése, a teljes vereség a Goebbels által megkövetelt „totális” háborúban, valamint a Vörös Hadsereg katonái által a német megszállás alatt levő területeken elkövetett gyilkosságok és nemi erőszakok, amelyek nyomán elkezdődött az Odera és a Neisse közötti terület kommunistává tétele. Ezek a tragédiák kitörölhetetlen nyomokat hagytak a kölcsönös kapcsolatok történetében, és szaporították a kölcsönös rögeszméket. Annál is inkább, mivel a második világháború után Németország fél évszázadig nem örült valódi függetlenségnek. A Moszkva és a kereszténydemokrata Konrad Adenauer által a NATO-ban és a nyugati szövetségrendszerben biztosan lehorgonyzott Nyugat-Németország közti kapcsolatok újból különlegessé váltak az ötvenes években, amikor az első háború utáni kancellár a német hadifoglyok hazaengedéséről kezdett tárgyalni. Ezt megelőzően Sztálin megpróbálta egy körmönfont húzással elérni a Szövetségi Köztársaság semlegesítését, és javasolta a nyugati hatalmakkal kötött szövetség feladását a kommunista Németországgal való egyesülés fejében. Adenauer visszautasította a csalit. Ámde a német kancellárok mozgásterét behatároló számos kényszer továbbra is fennmaradt, a Bonn és Moszkva közti kapcsolatok új értékeket nyertek – ennek oka az Ostpolitik, Kelet és Nyugat viszonyának feszültségmentesítése, amit Willy Brandt tervezett el, és ültetett gyakorlatba. Oroszország továbbra is arra számított – különösen a két német állam egyesülése után –, hogy Németország egyfajta trójai falóvá válik, amelyet a Nyugatnak ajándékozott transzatlanti pilléreinek gyengítése céljából.
A kölcsönös kapcsolatok, amelyekből nem hiányzott a szimpátia, az a régi német politikai előítélet, miszerint Berlin és Moszkva között egy figyelmen kívül hagyható térség húzódik, a szorongó félelem, a múltbéli árnyak állhatatosságának tudata, valamint a szükségszerű együttműködés felé mutató számos gazdasági és politikai érdek, az elmúlt évtizedben egy sor szoros férfibarátságban öltött testet, Kohl és Jelcin, Putyin és Schröder barátságában. Schröder, az első háború utáni valóban független német kancellár eleinte merészelt dacolni Moszkvával a jugoszláv válság kapcsán, és nem átallott csapatokkal részt venni a koszovói beavatkozásban. Utólag ugyanaz a baloldali vezető átesett a ló túlsó oldalára, és inkább befogta szemét és fülét, ahányszor a nemzetközi közösség felháborodott a Kreml által Csecsenföld vagy a többi egykori szatellitország ellen tett lépések miatt, amelyek egyre durvábban megszegték a demokrácia és a jogállamiság elveit.
Gerhard Schröder hol mélyen hallgatott például a Hodorkovszki-ügyben, a Kaukázusban elkövetett gaztettek vagy az ukrajnai „narancsszínű forradalom” elfojtását célzó orosz beavatkozások kapcsán – és erről a hallgatásról csak később látta jónak lemondani –, hol pedig ajnározó dicséretekkel illette „a demokrácia bajnoka”, Vlagyimir Putyin állítólagos győzelmi listáját. Nyilván e képmutatás jó része német befektetők erőteljes érdekeihez kapcsolódott, akiket Schröder preferenciálisan képviselt, Moszkva pedig hasonlóképpen kezelt. De a gazdasági összetevő, amely megmagyarázza Schröder elképesztő hajbókolásait Moszkva előtt, amelyek saját baloldali koalíciós partnerei számára is kínosak voltak, és amelyekkel a kancellár még Jacques Chiracon is túltett, úgy tűnik, csak részben fedi a valóságot. Tekintettel arra, hogy Schrödert éveken át hidegen hagyták a szakértők és a kollégák ismételt figyelmeztetései, hogy az Oroszországgal ápolt jó viszony átcsúszhat a Kremltől való egyre hangsúlyozottabb függésbe, a kancellári mandátum pedig azzal zárult, hogy egy egykori keletnémet politikai rendőrrel közösen átvette a baltikumi orosz–német tenger alatti gázvezetéket építő Gazprom-leányvállalat vezetését, nem nehéz elképzelni egy gazember Schrödert, aki Moszkva kezébe adja Németország és az EU energetikai jövőjét, hogy meggazdagodjon. Viszont hasonlóképpen lehetséges, hogy az amerikai vezetéstől megundorodott Schröder, aki Chirac győzködésére hinni kezdett abban a téveszmében, hogy az Európai Unió Amerika nélkül, sőt ellenében is építhető, és aki egy Oroszországból örökbe fogadott gyermek apja, a régi orosz rögeszme áldozata lett, amely elődjei közül is sokat a rabjává tett. És végül az sem kizárt, hogy Schröder egyfajta Stockholm-szindrómában szenved, amely arra készteti a túszt, hogy teljesen indokolatlan ragaszkodást érezzen fogvatartói iránt.
A berlini kancelláriahivatal új vezetőjének pedig nem marad más dolga, mint hogy megpróbálja kijavítani Schröder hibáit, megkísérelje gyorsan több forrásra alapozni a gázimportokat, folytassa az alternatív energiaforrások használatának támogatását, visszavonja a lemondást az atomenergiáról, amíg nem születnek jobb megoldások, kibékítse Berlint Washingtonnal, és kellő figyelmet szenteljen az Oroszország és Németország közti államoknak.
(Revista 22, január 17–23.)
(fordította Fall Sándor)