Nagy utazás műfajok között

A tulajdonképpeni karrierem – ha nevezhetjük így – 1974-től számítható. Ekkor, a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium klarinét szakán végzett tanulmányaimat követően megkaptam az első, valóban komoly ajánlatot az Interbrass együttes részéről. Ez akkor komoly gázsit, állandó fellépési és tanulási lehetőséget jelentett. Innen indult az egész. A rákövetkező években több zenekarban is játszottam vendégzenészként, így például az LGT-ben. Emellett a szaxofon szakot is elvégeztem.

Tanulmányai során elsősorban klasszikus zenével foglalkozott. Mikor és miért váltott a dzsessz irányába, a műfaj melyik stílusirányzata keltette fel érdeklődését?

n Már az általános iskola után valamelyest megfogalmazódott bennem a klasszikus zenével való – igaz, nem teljes – szakítás lehetősége. Az első hatást talán John Coltrane dzsesszzenész 1960–64 közötti munkássága jelentette. Zavart, hogy nem értem azt a zenei nyelvet, nem ismerős számomra, amit játszik. Hasonlóképpen voltam Miles Davis zenéjével is. Ekkor döntöttem amellett, hogy megpróbálom közelebbről is megismerni ezt a műfajt. Mivel elsősorban a dzsessz amerikai válfajáról volt szó, sokáig hezitáltam a trombita és a szaxofon között. Később kezdtem megismerni az európai, pontosabban a kelet-európai – elsősorban lengyel, keletnémet és jugoszláv – zenészek alkotásait, és ekkor döntöttem a szaxofon mellett. Szerencsére, amikor elkezdtem rendszeresen és alaposabban hallgatni a dzsesszdalokat, már létezett Európában is több erős és megalapozott stílusirányzat a műfajon belül. Fontos megemlíteni, hogy nemcsak azért létezett, mert voltak zenészek, hanem mert ezek már saját hanggal, stílussal, önálló zenei világgal rendelkeztek. Saját stílusom kialakításánál is mindig erre törekedtem: a különböző, az amerikai és európai dzsesszben már létező elemeket saját zenei ambícióimmal ötvözni. Ennek ellenére az egyéni hang megtalálásáig elég hosszú út vezetett: ilyen szempontból a Trio Stendhal Avec Plaisir című, 1986 végén felvett albuma a fordulópont.

Dzsesszzenészi minősége mellett aktív zeneszerzőként is jelen van. Több nagy sikerű filmzene, musical vagy a Jazz+Az együttes két lemeze is erről árulkodik...

Hogy valaki ezen a vonalon is elinduljon, szükség van arra, amit mi a kezdetekkor megtapasztalhattunk. Az akkori zenetanhallgató nemcsak a klasszikus zenén és a népdalokon nőtt fel, hiszen a 60-as évek elején elindult a beatforradalomnak nevezett zenei robbanás – tizenévesen én is őrülten hallgattam a Beatles vagy a Rolling Stones muzsikáját. Ez mindenképp hatással van az emberre, akár akarja, akár nem – én pedig akartam, hiszen nagyon kedveltem ezt a stílust, miközben ugyanúgy hallgattam Mozartot, Beethovent és Schubertet. Megfértek egymás mellett. Leonard Bernstein mondta – ha már Schubertről beszélünk –, hogy a Beatles a huszadik századi Schubert, pontosabban a huszadik század nagyszerűen sikerült „schubertjei”. Engem ez nagyon megfogott, és magam is elkezdtem kísérletezni. A gimnáziumban már volt zenekarom, mint mindenkinek, zongoráztam, énekeltem, dalokat írtam. Később, amikor professzionális zenész lettem, akkor sem akartam ezt feladni. 1985-től elkezdtem filmzenékhez dalokat írni, majd Bereményi Gézával együtt megírtuk Udvaros Dorottya Átutazó című lemezének anyagát. Én akkor váltam, úgy érzem, dalszerzővé is – alkalmazott zenében, dramatikus műfajokban, mint a színház és a film. 1986-ban megírtam A szerelem első vérig című film zenéjét, amelynek címadó dala Demjén Ferenc hangjával s dalszövegével óriási, örökzöld slágerré vált. Ekkor állítottuk össze az Avec Plaisir albumot is, a közben megalakult Trio Stendhal tagjaival. Emellett megcsináltam a Básti–Cserhalmilemezt – Hallgass kicsit címmel –, ezenkívül többek között Jancsó Miklóssal is dolgoztam. Mindezt egy éven belül, és mindegyik más műfaj, más stílus. Én ezt igencsak élvezem. Tudom, ez zavarba ejtő, nehéz engem beskatulyázni, bár ezt az emberek általában szeretik megtenni. Nos, engem nem lehet, s valószínűleg most már így is maradok.

Mindettől függetlenül viszont a dzsessz maradt az „örök szerelem”?

Igen, így van. Volt az életemnek olyan periódusa, a Trio Stendhal feloszlása után, amikor majdnem abbahagytam. Annyi felkérésem, munkám volt – musicalek, filmzenék, kortárs komolyzenei művek –, hogy egyre kevesebbet volt a kezemben hangszer, de végül nagy erőfeszítéssel visszatértem, és azóta is aktív vagyok. Mostanában, öt-hat év intenzív koncertezés, albumkészítés után megint a zeneszerzés került előtérbe az életemben. Ami viszont kétségtelen: dzsesszzenészként kezdtem, és ennél is maradok.

Amivel ön foglalkozik, mindenképp rengeteg időt, energiát emészt fel, teljes embert igényel. A családdal ez miként egyeztethető össze, hiszen három gyermek édesapja?

n Nem könnyen, de máris hozzátenném, hogy ez is szerencsés oldala az életemnek. Elég fiatalon kezdtem, ami abból is látszik, hogy a fiam már 29 éves, és pár nappal ezelőtt lettem nagyapa. Akkoriban viszont jobb volt a teherbírásom. A kölykök ott rohangáltak körülöttem, és messze nem álltunk úgy, hogy külön dolgozószobám legyen. Gyakorlatilag egy térben éltünk, két szobánk volt, az egyik a mindenes szoba, a másik a gyerekszoba. A zongora ott állt a mindenesben, de egyáltalán nem zavart a körülöttem lévő ricsaj, az ott zajló élet. Volt olyan, hogy hajnalban érkeztem meg egy koncertről, és az óvoda, bölcsőde elég messze volt, a feleségemnek pedig akkor még nem volt jogosítványa, tehát én gond nélkül felkeltem. Nem zavart, sőt élveztem. Ma már ezt sem tudnám így csinálni. Feleségemmel hallgatólagosan vállaltuk mindketten a helyzetet, s bár ő is dolgozott közben, igazán nagy gondjaink ebből nem származtak. Persze ha most a feleségemet és a gyerekeimet kérdezné, biztos másképpen közelítenék meg ezt a problémát.

A fia, András az egyetlen, aki a zenészi pályát választotta a gyerekei közül, mintegy alkalmazkodva a családi hagyományhoz.

Nem beszélhetünk hagyományról, hiszen előttem nem volt zenész a családban. A fiam tehetséges, és jól végzi a dolgát. A két lány bele-belekóstolt a zenébe, de nem volt különösebb elhivatottságuk, én pedig senkit nem befolyásoltam. Egy szülőnek az alternatívák felmutatása, megcsillantása a legfontosabb feladata. Erőszakoskodni, főleg a művészet területén, nem szabad, mert könnyen boldogtalanná lehet tenni egy embert. A lányok közül Julcsi, a középső éppen most államvizsgázott, befejezte szociológiai tanulmányait. A kicsi pedig most érettségizett: kvázi sínen vannak.

Legutóbbi produkciója, a Comtemporary Gregorian – összhangban kísérletező alkatával – műfaji határokat feszeget: a gregoriánus dallamokat a dzsesszel összeegyeztetni nem kis feladat...

Ez igaz, sőt talán példa nélküli az, ahogyan mi reflektálunk a gregorián vagy reneszánsz művekre. Nem nyúlunk hozzájuk, nem dolgozzuk fel, hanem szinte folytatjuk azokat. Más műfajok is vonzanak, mint például a musical, ami még rizikósabb. Ez a műfaj ugyanis nem nagyon bírja el a kísérletezést, mert azt már másként hívnák, nem musicalnek. A szabályokon, határokon belül kell valami olyasmit csinálni, ami színvonalas és érdekes lehet.

Ez a megkötöttség adott műfajok, stílusok esetében mennyire zavaró? Főként, hogy sok esetben mondhatni megrendelésre alkot, például színházi felkérések, filmzenék esetében.

A felkérések közül magam választok, én döntöm el, hogy elvállalom vagy sem. Mostanság egyre gyakrabban nem vállalom. Néhányba belevágok, de ha gyengébb forgatókönyvről, történetről van szó, inkább elutasítom. Bár az is igaz, hogy jó forgatókönyvből is lehet rossz filmet csinálni, de egy rosszból nagyon nehéz jót. Minden történet, forgatókönyv, környezet más és más, mindig újat kell hozni, alkotni. A film, a történet bennem is gondolkodási folyamatokat indít el.

Esterházy Péter íróval összeállított rövid műsorukban szövegrészletekre improvizál. Mi jelenti ebben az esetben az inspirációt?

n A szöveg hangulata, végső csengése, az utolsó mondatok nagyon sokat számítanak, de visszamenőleg ez nehezen megfogható. Egy ilyen estünket visszahallgatva, utólag bizonyosan el tudnám mondani, miért épp ezt vagy azt játszottam, de mindennek alapvetően a pillanatnyi ihletettséghez van köze.

n Nagy B. István

Dés László

1954. január 9-én született Budapesten. 1971–73 között a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium klarinét szakát, 1973–76 között a Zeneművészeti Főiskola dzsessztanszakának szaxofon szakát végzi el. 1974 óta van jelen a magyar zenei életben, különböző együttesekkel, mint a Dimenzió, Trio Stendhal vagy Dés-sextet. Előadóként és szerzőként is dolgozik, számos magyar filmhez szerzett zenét (Üvegtigris, Sose halunk meg), kortárs zenei művet (Akasztottak), musicalt (A dzsungel könyve) és popzenét a Jazz+Az együttesnek. Számos rangos szakmai kitüntetés birtokosa.