Minden bizalom megtérül

– Történetei, interjúi a bizalom, az emberi lélek kitárulkozásának egy-egy pillanatát rögzítik. Hogyan lehet ilyen nagyarányú bizalommal létezni?
– Másként nem érdemes. Csak így tudok egy másik emberrel szót érteni. Nem a mások megismerése a lényeg, hanem az elfogadása, és ez bizalom nélkül nem menne. Éppen ezért soha nincs bennem bizalmatlanság. Az utóbbi Nők Lapjában megjelent egy történet. Szolnokon ragadtam egy hideg éjszaka a pályaudvaron. Nálam volt A kőszívű ember fiainak első kötete, és arra gondoltam: kicsit járok a hóban, majd bemegyek a büfébe és olvasok – valahogy csak kibírom. A büfé zárva volt, nem tudtam bemenni, és már nagyon fáztam, mikor az egyik vasúti munkás felajánlotta, hogy üljek fel a szajoli vonatra, ott az első osztályú fülkék melegek. Még annyit mondott, hogy zárjam magamra a fülkeajtót. Fölszálltam, meleg is volt, akkor ott azt éreztem, hogy fázni talán roszszabb, mint éhezni... A fülkeajtót nem tudtam bezárni, mert nem működött a retesz, de arra gondoltam, úgysem jár erre rajtam kívül senki. Nem telt el öt perc, nyílt a vagon ajtaja, és trappolva érkezett valaki. Nem kezdtem el félni, de nem volt túl jó érzésem, amikor megállt egy nagydarab férfi a fülke előtt. Kirántotta az ajtót, és megkérdezte, van még itt szabad hely? Amikor megpróbáltam egy másik fülkébe irányítani, mondván, hogy az teljesen üres, „jobb kettesben”, mondta, és leült. Elővettem Jókait, és olvasni kezdtem, és egyszer megszólított a férfi. Megkérdezte: mit olvas, talán mesét? Tulajdonképpen mese is – válaszoltam, mire ő ezt mondta: olvasson nekem mesét. A farkaskalandot kezdtem olvasni, odáig jutottam, amikor Ödön becsúszik a lékbe. Rápillantottam az órámra, láttam, hogy mindjárt megy a vonatom, felugrottam és kisiettem. A férfi utánam nyúlt, megfogta a karomat, és arra kért, csak annyit mondjak el, kijön az az ember a lék alól? Mondtam, hogy igen, és elköszöntem. Mire visszaszólt: látja, mégiscsak jobb kettesben. Számomra minden történet erről szól, ha most mesélnem lehetne, megállás nélkül arról beszélnék, hogy minden bizalom visszajön, megfordul.
– Ezekből születnek a történetek, ezeket tartja megírásra érdemesnek. De mi az, amit nem érdemes megírni?
– Szokták kérdezni, hogy a rossz dolgokról miért nem írok. Egyszer véletlenül azt válaszoltam erre, hogy a rosszat megírja más. Most már tényleg ezt is gondolom, hogy megír mindenki mindent – én viszont azokból a helyzetekből, amelyekről úgy érzem, hogy nem nyújtanak semmit, visszalépek.
– Mit nevezne rossz dolognak?
– Mondjuk, ha valaki visszautasítja a bizalmat. Bár ez sem feltétlenül rossz, hiszen az ő joga, hogy ne akarja. Egyébként ilyen esetek nagyon ritkán fordulnak elő, mert az emberek ki vannak éhezve arra, hogy ők is azt mondhassák: jó napot, hová utazik. Ha meg valaki visszautasít – lehet rosszkedvű, vagy csak csöndben és egyedül szeretne lenni –, van ilyen is.
– Amikor újraolvassa a leírt történeteket, rájuk ismer?
– Nagyon érdekes, hogyha a régi írásaimat újraolvasom, néha meglepődöm: ilyen szavakkal írtam én ezt le? Sokszor érzem azt mostanában, hogy az író embernek súgnak. Mert mitől van az, hogy tulajdonképpen ugyanaz a papír vagy képernyő van előtted, ugyanaz a fejed, és egyszer megszületik az írás, máskor viszont nem. Pedig a szándék és az igyekezet ugyanúgy megvan, és mégis van úgy, hogy három napig várok, és nem áll össze, aztán egyszer elindul, és megírom.
– Vannak az íráshoz kapcsolódó szertartásai?
– Régi barátom mesélte, emlékszik, amikor éjszaka írtam: ők már rég lefeküdtek, én meg ott ültem, és dobáltam el a papírokat az írógépből. Különösebb szertartásom nincs, talán annyi, hogy mivel nagyon sokáig kicsi gyerekeim voltak, mindig éjszaka írtam, most ez áttevődött hajnalra. Mostanában gyakran gyújtok gyertyát is; reggel egy gyertyával, az nem rossz kép, pillanat. Ha nagyon nem indul be az agyam, valamit olvasok. Pilinszkyt, Fekete Istvánt, Márait, Példabeszédek könyvét, József Attilát, Ady-publicisztikát, Weörest – persze most sorolom, de nem folyamatosan olvasom ezeket, váltakozva veszem elő. De ott vannak mindig, karnyújtásnyira. Abban segíthetnek, hogy egy kicsit ráhangolódjak. De úgy is van, hogy csak sokáig kinézek, vagy lemegyek egyet járni; az nagyon sokat segít. Ha interjút írok, kirakom magam elé az illető képét, vagy akkor is visszahallgatok szövegeket tőle, amikor már nem kellene, csak a hangját akarom egy kicsit hallani.
– Kikre kíváncsi, kikkel készít szívesen interjút?
– A különös emberek érdekelnek. Például hallottam egy kunszentmártoni asszonyról, aki agrármérnök végzettségű, de verseket ír, és a tanyák között biciklizve árulja a verseit. Mindig éjszaka biciklizik, valahol megszáll, és a versekért cserél tojást, káposztát, krumplit. Nagy Magdolnának hívják. Amikor megismertem, kiderült: tulajdonképpen semmi különös nincs benne, és mégis. Egészen fantasztikus ember, a nagymamájához írott versét le is írtam az interjú mellé. Olyan egyszerű és csuda.
– Hogyan készül belülről ezekre az interjúkra?
– Sok időt hagyok a beszélgetésre, és végül nagyon gazdaságtalanul rakom össze, sok munkával. Szeretek mindig viszszafelé kérdezni, hogy honnan jött – az nagyon fontos. Akár furcsa kérdéseket is felteszek, hogy ha reggelire hívna, mit adna ennem? De mindenképpen, nagyon rövid időn belül a lényegről kezdenek beszélni az emberek. Persze nagyon fontos védeni azt, akivel beszélgettünk, és folyton védi is az ember. Volt már olyan interjúalanyom, akinek azt mondtam, hogy ne írjuk még meg – vagy tíz évet vártunk.
– Mi kell ahhoz, hogy így bizalmukba fogadják az emberek?
– Figyelem. Hogy azt lássák rajtam, nagyon érdekel. És tényleg nagyon érdekel, hiszen számomra szinte fontosabb beszélgetni, mint leírni a beszélgetést. Nem is szeretek a szokványos dolgokra rákérdezni, pedig sokszor rákényszerülök, de aztán szinte le sem írom ezeket: például azt, hogy mit csinál most? Ez az olvasónak még akár érdekes is lehet, de annyival izgalmasabb az, amit egy ember elmond magáról. Ezek üzenetek lehetnek, főleg, ha olyanokra vagyunk kíváncsiak, akiktől fontos, hogy mit mondanak el.
– A leírt történetek valóságosak vagy több eset szintézisei?
– Általában megtörtént dolgok ezek, de részleteikben bizonyosan valóságosak. Engem a részletek varázsolnak el, ezekben látom az igazi lényeget. Most például Kolozsvár felé jövet Váradtól Kolozsvárig gyönyörűen sütött a nap, és az út mellett ott láttam gyerekkorom villanyoszlopait: ezeket a vonatsín melletti, alacsony, T alakú oszlopokat, amelyeken zöld üvegbiztosítékok vannak. És azon gondolkoztam, hogy ez a zöld biztosíték egész világot hoz vissza bennem. Az ercsi villanyoszlopokat, a református papot a hat fiával, s rögtön az jutott eszembe, hogy miért volt ez az ember olyan nagyon izgalmas (olyan különös nagy történetek voltak körülötte...). Aztán a katonatiszt, akiről – amikor a feleségével láttam sétálni – mindig azt éreztem, hogy ők nagyon jól vannak együtt. Még nem tudnám megmondani, mi minden jutott eszembe, nagyon zavart, hogy nem egyedül vagyok, nem is nagyon beszélgettem. El is sírtam magam, és olyan nagyon jó lett volna kiszállni, és menni, egyedül maradni.
– Nagyon gyakran visszatér történeteiben az ercsi gyerekkor, mindennek a gyökere. Ez ennyire kitörölhetetlenül jó, amihez mindig vissza lehet térni?
– Az egy biztos dolog. Nem olyan régen jöttem rá, hogy miért érzem bizonytalannak magam, ha bárhol állok egy folyó mellett, és az nem balról jobbra folyik. Én a Duna jobb partján születtem Ercsiben, és ott mindig balról jobbra folyt a víz. És ebből is gondolom, hogy ennyire alapvetően meghatározó a gyerekkor. Azért az élmények persze színeződnek, változnak. Édesanyám – aki temesvári lány – mondja mindig: ő sose tanult meg tehenet fejni, és én még le is írom, hogy tudott. Ezek szerint én nem láthattam őt tehenet fejni, mégis egy ilyen kép is él bennem. Számomra a kapcsolatok nagyon izgalmasak. Mindenféle kapcsolat: szülő-gyerek, testvér-testvér, vagy ha bejönnek az úgynevezett idegenek a családba, azokhoz hogyan viszonyulunk. Végül is eléggé egyszerűek ezek, csak közben mégis nagyon bonyolultak. Az elfogadás, az odafordulás, a mosoly és a megszólítás nagyon fontos.
– Számos díjat, elismerést kapott már. Ezek változtatnak a további munkáján?
– Szorongósabb leszek tőlük. Persze a szorongás is elmúlik, nem válik görccsé. Bár, amikor interjút készítek, csak az szorongat, hogy vajon az, akivel beszélgettem, viszontlátja-e önmagát a leírt szövegben. A díjak nagyon jól esnek, de kényszerítő erejük is van.
– Az utcán felismerik az emberek, a mindennapi visszajelzések eljutnak önhöz?
– Nincs olyan nap, hogy valaki ne mondana valami kedveset, és igazából ezek adják azt a mércét, aminek, úgy érzem, meg kell felelnem. Mondják, hogy papok citálják a történeteket, pszichológus adja receptre, randevúra viszik a könyveimet – ez nagyon sokat számít, de nagy felelősség is.

Schäffer Erzsébet
A Nők Lapja magazin főmunkatársa, Pulitzer-díjas újságíró. Megjelent kötetei: Egyszer volt, hol nem volt, Pipacsvirágom, Bodobács, Lábujjhegyen.