Lírai üzenetváltás – történelmi időkben

Az antológia megjelenésekor Fogarason él, a dunántúli Szekszárd, illetve Budapest után szokatlannak, sőt idegennek érzett világban, a félelmetesen gyönyörű havasok tövében. Egyértelmű utalásként Ovidius tomisi száműzetésére, Levél Tomiból címen írja meg talán legelkeseredettebb hangú fogarasi versét: „Te nem ismered e földeket; itt / a nyájas szőlő sohasem virít, / a bársony barack nem mosolyog: / itt élni s halni mindegy dolog. / Egy nagy átok ül Fogarason, / mint úrnő ül a várfalakon (...) Ő böngész végig e földeken, / s hol sarcos sarlaja megjelen, / meg nem marad egy csenevész kalász: / halász elől halat kihalász / és hálójába vet köveket, / melyek kitépik a szövetet, / tífusszal mérgezi a kutakat / és láthatatlan ösztökével / a rút, fekete, / fekete, sanda / bivalyokat ölni dühíti. // Ó! / Desolatio! / Nekem e föld halni jó, / ezek a felhők – / (nekem ilyen... szemfedők... kellenek) / ezek a havasok – / (nekem ilyen... sírkövek... kellenek ) // melyeket az ördög tolt föl / bábeli tornyokul: / az ördögök ostromtornyai / melyek a... mennyeket... ostro... molják.”

1940-ig a történelem olyan eseményeket produkált, melyek jórészt elképzelhetetlenek voltak addig, és nemcsak a nagypolitika húzta át, nullázta le a „boldog békeidők” problémaköreit, hanem az egyéni sorsok is. A fiatalkori emlékekből csak a szép maradt, a fiatalság, életkezdés szépsége, tehát nem véletlen, hogy a bécsi döntés után, halálos betegen Babits egészen más hangú és hangulatú verset ír, mint a fentebb idézett volt: az Erdély című költeményét.

„Rólad álmodtam, Erdély, / kamasz koromban, Erdély, / messzirül süvegeltek / hegyek és fejedelmek. / S ki voltál könyvem, Erdély, / ezeregyéjem, Erdély, / lettél ifjonti házam / és tanuló lakásom. / Három nagy évig, Erdély, / laktam földedet, Erdély, / ettem kürtös kalácsát / s a tordai pogácsát. / Ismertem színed, Erdély, / tündérszín őszöd, Erdély, / üveg eged metélő / csúcsaid gyémánt élét. / Most versbe szállok, Erdély, / az első hírre, Erdély, / hogy varázsod határát / sorompók el nem állják. / Öreg pilóta, Erdély, / ül így gépébe, Erdély, / még egyszer ifjúsága / tájain szállni vágyva...”

A második világháború utáni proletkultos, 3 T-s (támogatott, tűrt, tiltott) világban Babitsot az épp csak megtűrtek közé sorolták, „a tömegektől elszakadt, elefántcsonttoronyba zárkózó” művészete miatt, idézett versét pedig igyekeztek minél mélyebbre rejteni a süllyesztőben. Ahogy a vers ihlette erdélyi költőről, Reményik Sándorról sem beszéltek hivatalosan, de az 1990 utáni feltámadásakor is elfeledkeztek a Babits Mihálynak ajánlott Fény-torony című, Budapesten 1941. február 11-én írott Re­ményik-versről.

„Jaj, Költőtársam, mái legnagyobb, / Utolsó Fárosz az előttem járó / Nagy nemzedék fény-tornyai közül, / Mondd, szíved e kietlen vad világban, / A szenvedés újuló viharában / Minek örül? (...) Honnan van benned most is az erő? / S vajon mibe kapaszkodsz? / Hallom, hozzád méltó klasszikusokkal / Társalogsz keresztfádnak éjjelén / Zárt ajakkal és néma hanggal – / S hajnalra keresztfádról rózsa hull. / S keskeny csíkban elibéd hull a fény. / A Fény – / Ó, Fény-torony – / Utolsó Fárosz az előttem járó / Nagy nemzedék fény-tornyai közül – / Úgy örülök, ha szíved még örül. / Maradj még velünk, utolsó Orom – / A másodíz­ben állig fegyveres / Vad világban – Roppant Fegyvertelen – / Maradj velünk sugárzó Fény-torony – / Nagyon sötét lett künn a tengeren.”

Utolsó erejével Babits válaszol Reményiknek Egy verses levélre címen, viszonozva a hivatalos ajánlást is: Reményik Sándornak. „Ha nem tudtam mindjárt felelni, / tulajdonítsad zavaromnak. / Úgy forgattam soká kezemben / zengő leveled, mint aki / nézi, nem hibás-e a címzés. / Nem ismersz, messze vagy, barátom! / Ha látnál, hogy fetrengek itt, / már csak a testben élve, már csak / egy nyaláb testi fájdalom, / erőtlen, gondolattalan: / nem írtad volna, amit írtál. / A versed édes és kegyetlen. / Úgy hangzik, mint a trombita / a nyomorék vitéz fülében, / vagy a halott álmai közt, / aki már feltámadni nem tud, / de a hangot, mely költené, / beszövi az álmok közé, / beszövi kínjai közé, / s a költögető hang, a hang / kínok és álmok közt örökre / zeng tovább édesen s kegyetlen.” Az 1942-es Összes versek kötetben utolsó megjelent költeményként szerepel a fenti, igaz, hogy a szerkesztő záró jegyzetben megírja, hogy a Fiatal Katona és a Ne ily halált, ne ily harcot című verseket „nem vehették fel e kötetbe”. Nem indokolja, miért, nem is volt rá szükség: a háborús cenzúra miatt.

Nincs arról adat, hogy személyesen találkozott-e Babits és Reményik a lírai üzenetváltás után, csak feltételezhető, hogy nem – mindkettőjük betegsége miatt. Hetvenöt esztendővel ezelőtt hunyt el a két költő, két és fél hónap eltéréssel: Babits Mihály 57 évesen, 1941. augusztus 4-én, Reményik Sándor pedig 51 évesen, 1941. október 24-én.