Lesz még magyar konzulátus Vásárhelyen?

E két főkonzulátusnak a létjogosultsága vitathatatlan, ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Marosvásárhely a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város, valamint azt, hogy a magyar kormány már több éve (egészen pontosan 2013-ban) igényelte, illetve bejelentette egy vásárhelyi konzuli irodának a megnyitását, akkor fölmerül néhány kérdés. Elsősorban az, hogy ki vonható felelősségre amiatt, hogy nem nyílt meg ez az iroda. Kinek állt érdekében ennek a folyamatnak a megállítása? Kinek kell ezt újrakérvényeznie? Kitől?

Az egyik fő gyanúsított nem más, mint a román kormány. Ennek tagjai lehettek azok, akik megakadályozták a javaslat végrehajtását, de az is lehet, hogy azt válaszra sem méltatták. Még érdembeli tárgyalása előtt elvetették. Legalábbis ezt az álláspontot képviseli a magyar diplomácia. Ezt akár el is lehetne fogadni magyarázatként, de akkor a visszautasított félnek illett volna egy részletes tájékoztatást bemutatnia, amelyből kiderül, hogy melyik tisztségviselő, illetve melyik kormány okolható ezért a kudarcért, hiszen közben újabb miniszterek, államtitkárok és más papírtologató személyek jöttek-mentek. A probléma viszont maradt a régi.

A Vásárhely–Kolozsvár-, illetve a Vásárhely–Csíkszereda-kiruccanásokkal. Egy-egy nagyon sürgősen igényelt irat megszerzéséért. És ez csak a felszín, ez csak a jéghegynek a teteje. Annál is inkább jó lenne megtudni a bukaresti „illetékes elvtársak” kilétét, mivel a tisztelt erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetünk egy újabb összebútorozási mutatvánnyal állt elő a román kormányt alakító díszes társasággal. A PSD–ALDE-vel. Na már most, ha megtudnánk, hogy ezek a fiúk nem azok a fiúk, akik akkoriban elutasították a vásárhelyi konzulátus létrejöttét, akkor máris nyert ügyünk lenne, hiszen Dragneáék golyóstolla sok mindent elbír a kegyelmi törvénytől a rádióilleték-eltörléséig, szóval Kelemen Hunorék nagy eséllyel tehetnék le az új kormány asztalára a régiek által visszautasított irodaalapítási kérelmet. Ezért küldtük őket Bukarestbe, ezért koptatják a parlamenti irodák padjait, ezért kapják a fizetésüket.

Ha pedig ellenkezőleg, olyasmire derülne fény, hogy éppen a mi kedves és bájos „partnerünk” volt az, amelyik nem hagyta jóvá a konzulátus létrejöttét, akkor keskenyebbre foghatnák a mosolyt az arcukon, amikor egy újabb szerecsenmosdató törvényhez adják szavazataikat. Sőt akár ellenzékbe is vonulhatnának. És nyugodtan lemondhatnának a különféle bizottsági, titkári és alelnöki funkcióikról. Azért, hogy nyomást gyakoroljanak ennek a stratégiai fontosságú hivatalnak, a marosvásárhelyi konzuli irodának a létrehozásáért. Enélkül, vagyis ha csak a titkosszolgála­tokban való bennfentességért, a kirakatpolitizálásért és az aprópénzes jövedelmeikért mentek politizálni a Kárpát-medencén kívülre, akkor kár volt a nagy felhajtásért, kár volt a lelkesedésért.

Ferencz Zsombor, Marosvásárhely