Krúdy és a kétszeres csoda

Ha nem is teljesen igaz, de nyugodtan mondhatnám, hogy véletlenszerű volt  épp  ezeknek a soroknak a kiragadása Krúdy Gyula hömpölygő, áradó, egymásba kapaszkodó, majd ismét szétváló Szindbád-történeteiből.

Véletlenszerű (lehetett volna), hisz mindenik történet Szindbádról, az ÖRÖK FÉRFI csodálatos jelképéről, Krúdy hasonmásáról szól, a nyughatatlan utazóról, akinek úti célja mindig más és más NŐ. Ősmodellje Odüsszeusz, aki elébb nem akar elmenni Heléna-keresőbe Trójába, de miután elmegy, kitart a harcokban tíz esztendeig, utána pedig újabb tíz évet húz rá a Földközi-tengeren ide-oda hajózva, míg végül valahogy csak hazakeveredik Ithakába. Krúdy mégsem őt választja alteregója nevéül, hanem Szindbádot, az Ezeregyéjszakából, feltehetőleg a keleti egzotikum csáberejét is hozzátenni akarván az amúgy is sármos férfi nőimádatához. S hogy miért is nem volt véletlenszerű az idézet? Mert a Szindbád útja a halálnál című történetből való és a napokban lesz nyolcvan éve, hogy 1933. május 12-én hajnalban Krúdy meghalt.

Elnézést, ha valaki netán szentségtörésnek venné, ilyesmiről szó sincs, viszont az egész életműhöz és különösen a Szindbád-történetekhez inkább illene az a kifejezés, hogy holtan ébredt. Ismétlem, ez nem gúny, nem tiszteletlenkedés: Krúdy az egyik legkedvesebb íróm. Szellemileg nekem olyan, mint a nagyon kimerült, minden porcikájában fáradt embernek a megfelelő hőmérsékletű, illatos fürdővíz után a friss ágynemű közti mély, pihentető álom. Igaz viszont, ha valaki rám kérdezne, miért szeretem Krúdyt, nem tudnék röviden, de még kimerítő hosszan sem válaszolni. Legföljebb körülírni az impresszionista próza lényegét, és elmagyarázni, hogy az ilyen írásokat csak elsőre hallásra szeretni vagy nem szeretni lehet, észérvekkel megszerettetni semmiképpen. Krúdy írásművészetében a történet sokadrangúként szorul a háttérbe, alig-alig történik valami „elmesélnivaló\": van az egyik nő, a másik, a tizedik, a huszonnegyedik, hetvenharmadik és tartott a sor végestelen végig, míg csak az író félúton ötvennegyedik és ötvenötödik születésnapja közt be nem fejezte az örök utazást.

A regény időszerkezetének megbontását, az egymásutániság, a linearitás megszűntét a szakirodalom a francia Marcel Proust nevéhez köti, pontosabban a Madeleine-effektushoz, mikoris a Madeleine-nek nevezett, piskótaalapú teasütemény egy bizonyos teával együtt felidézi és elindítja az emlékezések sorozatát, természetesen nem időrendben, hanem ahogy az már az emberi emlékezés „szokása\": asszociációról asszociációra ugorva. Így, fel-felbukkanó emlékeit követve írta meg Proust hatalmas regényfolyamát Az eltűnt idő nyomában címen. A mi irodalomtörténészeink és esztétáink viszont időről időre felfrissítik a témát, miszerint Krúdy előbb cselekedte meg a Szindbád-történetekben ezt az idősíkbontást, mint Proust, de mindmáig azért nem bizonyított egyértelműen, mert nemcsak megszerettetni nem lehet olyan valakivel, akitől távol áll ez a hangvétel, de bármilyen más nyelvre lefordítani is gyakorlatilag hiábavaló erőlködés volna. Úgyhogy mi maradunk azzal a tudattal, hogy nem Proust, hanem Krúdy kezdte, esetleg azzal vigasztalódhatunk, hogy Proustot ugyanúgy képtelenség kötelező olvasmányként lenyomni a szükséges antennákkal nem rendelkezők torkán, mint Krúdyt.

A történet – amiből a valóságos teret és időt semmibe vevő Szindbád kalandozott „Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is\" – a többihez hasonlóan a maga konkrét tragikumában is optimistán ér véget: „– Odalent van, uram? – kiáltotta egy gyönge hang messziről nagyon. Szindbád a magasba fordította a fejét. A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről. Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe, és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa alól. Csillaga újra felragyog és hajója szerencsés szelekkel röpül tova.\" Igen, szerencsés szelek kapták szárnyukra a Krúdy–Szindbád-hajót: egymást követték a nagy utazóról szóló történetek, az 1917-es kiadás elé már az alábbi sorokat írhatta: „Midőn új kiadásban látom újra régi hajósomat, elfog a kétség: vajon így történt-e minden, mint az ifjúkor szemével láttam? Én már nem is emlékezem pontosan a dolgokra. Fiatal olvasóim a megmondhatói, hogy helyesen és igazságosan cselekedett-e Szindbád? Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!\"

Sorra jelennek meg regényei, elbeszéléskötetei, termékeny írónak is mondhatnánk, ha nem küszködött volna folyamatosan megélhetési gondokkal. Igaz, a családi bajait ő maga okozta magának, s a romló egészségére sem vigyázott tulajdonképpen soha. De amíg tehette, győzte, legyőzte az életet, ahogy az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél és A hírlapíró és a halál remek ikernovellájában a párbajt mindkét fél szemszögéből megközelítve, a várakozásokkal ellentétben a híres párbajhős ezredest megöli a „kófic\" hírlapíró. De ilyen antiesemény nem sokszor esik meg az életben, az élettel – Krúdy is alulmaradt. Hátrahagyva csodálatos életművét. A közhiedelem úgy tudja, hogy a csodák egyszeriek, ismétlés kizárva. A Krúdy-csodát mégis megismételte valaki: ha mondhatom, a Krúdyhoz talán legméltóbb írótárs, Márai Sándor 1940-ben megjelent, Szindbád hazamegy című kisregényében. Krúdy utolsó napját írja meg, egészen úgy, mintha Krúdy tenné ugyanezt a nagy hajóssal. Nem álruhát ölt Márai, nem persziflázs a műve, nem szerepjátszás: úgy illik rá Krúdy stílusruhája, mint a saját bőre. Sőtér István írja, összefoglalva ezt a tulajdonképpen eseménytelen, de az egész Krúdy-életet modellező utolsó napot: „egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál s csendes borozgatás a London étteremben, a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a prousti teáscsésze varázslata ismétlődik: ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés Magyarország látomása épül.\" A könyv ajánlása meghatóan szűkszavú, ugyanakkor sokatmondó: „K. GY. EMLÉKÉNEK – Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt. M. S.\"

A nyolcvan éve történteket nem lehet visszafordítani, s a közben évente, naponta meg-meghaló szindbádi világot nem lehet feltámasztani. Csak idézni a Márai-mű utolsó passzusát, amelyben végigpereg az egész életmű, pontot téve ezzel arra a kijelentésre, hogy még az olyan csodák is, mint Krúdy stílusa, megismételhető – Márai „csodaismétlő\" kezei között. „Most csakugyan hazaindult a hajós. Magánosan feküdt az ágyon, a gyertyaláng mellett, csukott szemekkel, s mosolygott. ... A vörös postakocsi még egyszer elindult, s Szindbád hallotta a pejszín ostorhegyes nyerítését, a kocsis rézkürtjének nyers, vijjogó szavát, s a kocsi belsejéből női nevetést és dörmögő férfibeszédet is hallott. Kronprintz Irma nevetett így, s Rezeda Kázmér dörmögött a kocsiban, szidta Felvéghyt, a bolond nagyurat, aki utazni viszi a nőket, holott okosabb nem mozdulni többé a Vizivárosból, mert ismeretlenné, megbízhatatlanná és félelmessé változott a világ. Hallotta a kocsi dübörgését Szindbád, s látta a tájakat, melyeken a vörös batár áthaladt; az élet és az álomdíszleteit látta, s mosolygott. Úgy érezte Szindbád, a hajós, hogy sok sikertelen és reménytelen bolyongás után most végre csakugyan hazaindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusi fényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amitől Szindbád az életben szenvedett s amit szeretett. Lassan hajtott a kürtőkalapos kocsis, már elhagyta a hatvani vámot s elhagyott mindent, ami az élet bűvölete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek.\"