Könyvespolc – Egy lírikus prózapillanatai

Ennek ellenére tagadni a pszichét ugyanolyan botorság, mint azt állítani, hogy az alanyi vagy tárgyias látásmód, nevelés, tanulás, netán akarat kérdése.

Fogadjuk hát el, hogy nagyon ritka az olyan művész, aki tetszés szerint képes váltogatni énjének egyik rejtett zugába már a fogantatásakor belopott irányultságát.

A legnagyobb alkotók nem is igazán próbálkoznak vele, vagy ha igen, nem minden esetben sikerül. Ami az ő nagyságukat a legkevésbé sem csorbítja. Sőt.

Palocsay Zsigmond (Tordaszentlászló, 1935. november 2. – Kolozsvár, 1994. április 21.) pél­dául zsigeri lírikus – költőként, zenészként egyaránt. De Euther­pé és Erató mellett Melpomenét és Tháliát sem zárta ki teljesen az életéből, Kalliopéról nem is beszélve. Nem titokban lopott félrelépésekben, hanem szép, férfias, őszinte vallomásokban.

A Kriterion Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Tűzhínárok prózakötetének Gazdátlan mó­kusok című írásában például világosan megmagyarázza az egyik prózapillanatát: „Ha a költő éjféltájban nyöszörög, és forgolódik vacokká vált baldachinos, kék paplanos ágyában, akkor biza tudnotok kell, hogy felpislogott benne már a líra gyönge, plöppögő gyertyája, s ő, ki annak hordozója, örökös lámpása ––––––– (MARHATÖK-LÁMPÁSA) –––––––––––––– kakast-keltő-korán felül –––––––––– krákog –––––––––– morog vakarózik –––––––––– ásítása denevérprém gereznáit göncbe gyűri, kibattyog vele a fürdőszobába, s miután a hideg vizet szakálláról kutyamód lerázta, bihalsetét kávét főz trottyos ibrikben magának. Közben már rágyújtott persze a harmadik cigarettára, és ügyet se vet az estebédnél fenékig ürült félliteres flaskára. Szürcsöl, kortyol, abrakoló ló-komoran az árva. Magába s magára-libbenve-szállva kajtat versnekvaló után. Aztán talál vagy nem talál?! ––––––––––––– MÚZSA DOLGA.

Legrosszabb esetben ott a próza. Ritmikus, kurta próza. Szép kicsi dallamos, fűszeres-illatos zömök próza, ami akár a futórózsa, GYÖNGE SZÉLBEN: BÓLOGATVA VERSBE HAJLIK ––––––––– Fúj a szél –––––––fújdogál ––––––––––– hajlik a rózsa, hajlik (s a költő mégse dallik). Ne kínlódj, ne kopold, ne nyúzd tovább A SZIVÁRVÁNYOS CIFRA SEMMIT! Körmöcskéje mutatkozik máris egy prózafajta, vadacska írásnak ––––––––––––– Huh! –––––– biza már belekaptak-akaszkodtak ci­ca-tüskéi ujjbegyembe ––––––––––– és fura sajgástól serkentetten ébredezek –––––––––––”

Ezek szerint ha az egyik múzsa fáradt, gyorsan odainti kolléganőjét a költő mellé, ne maradjon egyetlen pil­lanatig se egyedül?! Így is mondhatjuk, vagy akárhogy másképp, de magát a szerzőt megcáfolni semmi esetre sincs jogunk. Maradjunk hát annyiban, hogy Palocsay, az okleveles zenész, sejt­jeiben kódoltan lírikus.

Az idézett Gazdátlan mókusokra a kötet utolsó negyedéhez érve leltem, ennek ellenére már a nyitó írásokból egyértelművé vált, hogy ezeket a prózai szöve­geket csakis egy nagyon jó költő írhatta. Nem a míves ritmicitás, nem a zeneiség miatt, hanem „az adás menetét” a háttérben érc­szoborként vigyázó lírai én lelki szemei miatt.

Ezt is első kézből, tőle tudtuk meg: „Anyám nővére, Vénkánya, másnap reggel bosszúsan ki­je­len­tette, hogy ő ilyen rafinált kurva kölyket még sohase látott. Ugyanis: ennek a ribancnak még lámpással se lehet kifürkészni a gondolattyát. ’Sze amikor kimondja végre, mit akar: szava máris valami egyebet takar. – Hásztán micsinájak? – bezeregtem. Jó az adóm. Meglehet, hogy másnak rossz a vevőkészüléke. Vagy csak középhullámon fog valamit, amikor én éppen ultraröviden sugározom a leglényeget. Vannak kérem különös-korán mutatkozó képességek, a priori kategóriák meg más egyebek –––––––––––––––– Ezt se értette Vénkánya. Mit tehettem? Vettem az ostort, kértem két szál fokhagymás kolbászt-kinyeret, túrót, hajmát hozzá a tarisznyába, s indultam máris bihalyat őrizni ki a rétre ––––––––––––”

Palocsay Zsigmond életének és életművének ez a komplex, állandó kettősség volt nemcsak a csodája és varázsa, de egyben a megértése mesteri zárjába tökéletesen beleillő kódkulcsa is. Ahogy a fenti részletben is érezhető: az alkotás filozófiájának magasságaiból egyetlen apró mozdulattal szökken le – Shakespeare Arieljéhez hasonlóan – a földközeli bivalyterelgetésbe. Kortársai, barátai csodálattal emlegették közös borháncsi és Pata utcai barangolásaikat, a város és nem ritkán a társadalom szélére szorult emberekkel folytatott eszmefuttatásaikat, a nagyhírű „rózsamágus” édesapjának szűkszavú élettanácsait, a Kolozsvár közeli vizek mellett vagy a Duna-deltában eltöltött horgászásokat, az egymással és a természettel szavak nélkül megkötött örök érvényű szövetségüket.

Egyik legjobb barátja, Szilágyi Domokos rajzolta meg szavakból a Palocsay Zsigának ajánlott De profundis clamavi költeményében az alkotótárs szívszorítóan élethű portréját: „agyarai közt a pipával / álla alatt hegedűvel / a pipái közt agyarakkal / belsőzsebében két zivatarral / el­indul a csapán szárnyas parnasszusi agarakkal / kétoldalt rezgő­nyársor a szélben / mint / zengő / érc / és/ pengő/ cimbalom/ mint zengő érc és pengő cimbalom / ballag ballag medvéül / pénzét őrzi pásztortáska / szabadsága eszterlánc / a napocskával szembecsobog / kuckóját béleli háziszőttes nyarakkal / elheveredvén útmenti gyöpön / hallgatom rezgőnyár leveleinek ezüst arpeggióit”.

Palocsay Zsigmond: Tűzhínárok, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014