Könyvespolc – A békebeli váradi kávéházak krónikája

Ezekre a kérdésekre válaszol Péter I. Zoltán nagyváradi helytörténész két könyve, a 2013-ban megjelent Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében, valamint a tavalyi év végén a könyvesboltokba került A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején.

A Pece-parti Párizsként is emlegetett várost már az 1870-es évektől a kávéházak városaként tartották számon, pedig akkor még igencsak vidékies külsőt nyújtott, sehol sem voltak az olyan, exkluzív helyeknek otthont adó, impozáns szecessziós paloták, mint a Fekete Sas, az EMKE, a Pannónia vagy az Apolló.

És mégis: a Monarchia első éve – vagyis 1867 – után máris jelentős számú vendéglátó-ipari egységet tartottak nyilván, legyen szó kávéházakról vagy vendéglőkről, sörcsarnokokról, esetleg bodegákról. A két kötet aprólékos gondossággal veszi sorba az 1867 és 1918 között létező műintézményeket – ez nem kis kutatómunkát jelent! –, a forrást pedig a korszak helyi sajtóorgánumai jelentik.

Mivel, mint köztudott, Várad nem csupán a kávéházi, hanem a sajtóélet egyik jeles magyar központja is volt. A két könyvben visszatérő motívum a helyi napilapokban megjelentetett hirdetés, amelyben a kávéház vagy vendéglő tulajdonosa jellegzetes stílusban hozza a t. közönség tudomására, miszerint ebben és ebben az utcában, ebben és ebben az épületben megnyitotta új intézményét, amelyet ezúton ajánl alázatosan és számos szíves látogatásért esedezve a vendégek figyelmébe. Mindez akár száraz felsorolásnak is tűnhet, ugyanakkor az enumerációt gyakran szakítják meg korabeli anekdoták, illetve az akkori életmódot, kávéházi és vendéglői etikettet ismertető leírások.

A polgárság és az irodalom fellegvárai

A történelemből tudjuk, hogy a kávéházak a polgárosodás termékei, a létszámában és vagyonában gyarapodó polgárság ezekben a jellegzetes, egyre fényűzőbben – főúriasabban – berendezett intézményekben gyülekezett, hogy elolvassa az aktuális lapokat, majd az azokban olvasott híreket megvitassa ismerőseivel. Emellett a korabeli közélet, irodalom és sajtó képviselőnek is állandó gyülekező helyei voltak.

Számos kávéház szolgált második számú szerkesztőségként, ahol az íróknak, költőknek, újdondászoknak törzsasztaluk volt, és ahol kedvezményes áron – hiszen a neves irodalmárok állandó jelenléte az illető intézmény presztízsét is növelte – fogyaszthatták el kávéjukat, esetleg ebédjüket. Miközben a ház által rendelkezésre bocsátott „kutyanyelvre” megírták az aktuális színi kritikát, vezércikket, tudósítást vagy verset, amelyet aztán a kifutófiúval küldtek be a szerkesztőségbe vagy egyenesen a nyomdába.

Várad, a kávéházak és vendéglők városa

Köztudott, hogy Várad a két kötet által tárgyalt korszakban mind a kávéházi, mind az irodalmi, mind a sajtóélet egyik magyarországi fellegvárának számított. A városban élő polgárság gyarapodása pezsgő kávéházi és irodalmi életet eredményezett. Igaz, ennek talán az is mozgatórugója lehetett, hogy a korszak számos meghatározó politikusa is – így a két miniszterelnök, apa és fia, Tisza Kálmán és Tisza István – bihari volt, így gyakran vették igénybe a város kávéházainak és vendéglőinek termeit politikai gyűlések megtartására is.

Mindezek nyomán a 20. század első évtizedére a városban a budapestivel és a bécsivel vetélkedő kávéházi élet jött létre, ahol a csillogó tükrökkel felszerelt, versailles-i palotákat idéző fényűzéssel berendezett kávéházakban olyan nevek gyülekeztek, mint Ady Endre, Juhász Gyula vagy Krúdy Gyula.

Péter I. Zoltán jóvoltából most azt is megtudhatjuk, hogy az aktuális politikai kérdések megvitatása, esetleg egy újságcikk vagy egy vers megírása előtt, közben és után, mit és milyen feltételek mellett fogyaszthattak. Az például hamar szembetűnik, hogy a korabeli vendéglők – de a kávéházaké is – étlapjai jóval változatosabbak és igényesebbek voltak, mint a maiak.

Számos olyan tétel – marhahús, vad- és halételek, mártások, fűszerek – szerepeltek rajtuk „alapértelmezett”, és viszonylag olcsó árfekvésű tételként, amelyek ma vagy nincsenek, vagy azon kevés helyen, ahol szerepelnek az étlapon, szinte megfizethetetlen luxusfogást jelentenek. És hogy mit lehetett inni? A kávéházakban természetesen többfajta kávét, de mellettük különböző röviditalokat, bort és persze sört is.

Érdemes kitérni arra, hogy a vendéglátó-ipari egységek mindig érdemesnek tartották megjegyezni, hogy néhány külföldi márka mellett helyi gyártású söröket és borokat is felszolgáltak. Ezt nem csupán az akkori szállítási és tartósítási nehézségek indokolták, hanem a jó értelemben vett lokálpatriotizmus is. Miért szerepeljenek az itallapon kizárólag külföldi italok, amikor a helyi sörgyár Szent László söre vagy a váradi, illetve érmelléki szőlőhegyeken termett bor minőségileg semmiben sem marad el mögöttük?

A cigányzenétől a zengerájig

Mint kiderül, magára valamit adó kávéház vagy vendéglő nem tehette meg, hogy ne szolgáljon valamilyen szórakozási lehetőséggel a vendégek számára. A különböző helyi katonai egységek zenekarai és a cigányzenészek elengedhetetlen kellékei voltak e műintézményeknek, amelyek gyakran versengtek egy-egy jobban jegyzett prímás szerződtetéséért. Emellett azonban a városban fellépő vándorló zenészek és színtársulatok is gyakran itt szerepeltek.

Különösen érdekes, hogy a közönség körében kedvelt, sikamlós dalokkal és darabokkal fellépő orfeumok milyen sajtóreakciókat váltottak ki: a helyi lapok kritikusai egyöntetűen az igénytelenség és az alpári stílus megtestesítőiként írtak a „zengerájokról” – már azon eseteket kivéve, amikor egy-egy újdondász bensőségesebb viszonyba került a társulat valamely vonzóbb hölgytagjával. (Lásd Ady és Rienzi Mária esetét).

És hogy mi az a márciusi sör? Mi a kaszszírnő feladata? Hogyan működött egy kávéház vagy egy vendéglő a boldog békeidőkben, a Monarchia idején? A válaszokért érdemes elolvasni Péter I. Zoltán könyveit. Amelyek ugyan a nagyváradi vendéglátásról szólnak, de cseppben a tenger alapon az egész korabeli magyarországi polgári – és persze főúri – társadalomról olyan hiteles és átfogó képet nyújtanak, amelyet nem csupán a lokálpatrióták forgathatnak haszonnal.

Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében. Noran Libro Budapest–Riport Nagyvárad, 2013

Péter I. Zoltán: A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején. Riport, Nagyvárad, 2014