Kommunizmus: emlék vagy elszámolnivaló?

Hogy tudniillik akkor mindenkinek volt munkahelye, sőt az állam munkára kötelezte az embereket, a munkanélküliség akár börtönnel is büntetendő állapot volt, továbbá az állam arról is gondoskodott, hogy mindenkinek legyen lakása, fizetése satöbbi. És a kisember is megengedhette magának, hogy nyaranta elvigye családját a tengerpartra, havonta legalább egyszer pedig valamelyik vendéglőbe egy flekkenre. Hát akkor maga az államfő, Traian Bãsescu hogyne fogalmazott volna úgy a múltkoriban, hogy ő köszöni szépen, jól élt a kommunizmus idején. Természetesen világot járó hajóskapitányként semmilyen körülmények között sem volt az itthoni szocializmust, illetve kommunizmust szigorú felügyelet mellett építő milliók közé sorolható.

Jobbat ígérő világ
De vajon mit takart ez a sokak és Traian Bãsescu által is emlegetett – viszonylagos – jólét? Mindenekelőtt azt, amit a második világháború végső szakaszában, illetve az 1946. november 19-ei romániai választásokig csak sejteni lehetett, azt követően meglehetősen rövid idő alatt pedig nyilvánvalóvá vált: olyan rendszert, amelyben a kommunista párt diktált, és bár az adott keretek között megpróbált valamelyes jólétet biztosítani, tulajdonképpen minden téren elfojtotta az egyént, az egyéni kezdeményezést és a versenyhelyzetet. Ez a fajta kizárólagosság akkor kezdődött, amikor 1946 novemberében látszólag demokratikus választások útján, amúgy erőszakkal, megfélemlítéssel és csalással a kommunista párt megszerezte a hatalmat. (És amelyet tűzzel-vassal meg tudott őrizni bő négy és fél évtizeden keresztül, az 1989. decemberi rendszerváltozás után történtek igazolják, hogy egy kicsit tovább is.) Az 1944-ben még alig ezer tagot számláló kommunista párt hatalomra jutása aligha vált volna valóra az 1944. augusztus 23-i átállást követően Romániába érkező szovjet katonák és politikusok jelenléte, illetve támogatása, sőt irányítása nélkül. Ennek egyik eszköze volt a szövetséges hatalmak képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia között 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény.
Már maga az 1946. novemberi parlamenti választás hatalmas pofon volt a jogállamiságnak, az igazán demokratikus és szabad voksolásnak. Ami viszont utána következett, az annak a népi demokratikusnak nevezett, valójában totalitárius rendszernek a kiteljesedése, amelyben fizikailag is megsemmisítették az ellenzéki pártokat és tagjait: a másként gondolkodókat. Történt mindez olyan körülmények között, hogy a háborútól és szenvedéseitől megcsömörlött közép-kelet-európai országok, így az akkori Románia lakosságának tekintélyes része igen fogékonynak mutatkozott a jobb létet ígérő eszmék iránt.

Kommunizmus szakaszokban
A kommunisták hatalomra jutását követő évtizedek jól elkülöníthető három szakaszra oszthatók. Az első, 1948–64 közötti időszak a sztalinizálásé, illetve a kommunista párt megerősödéséé, a második, 1965–75 közötti szakaszra a romániai társadalom viszonylagos liberalizációja, ezzel együtt viszonylagos jóléte – alighanem ezt siratják sokan –, végül pedig a harmadik, 1975–89 közötti korszak, a ceauºescui őrület időszaka.
Az 1948-tól kezdődő periódusban minden téren a szovjet minta lemásolása, áttelepítése, illetve kiteljesítése történt. Ekkor kezdődött meg az elemi emberi jogok, ezen belül a szólásszabadság, a másként gondolkodás eltiprása, ekkor tartóztatták le az ellenzéki pártok vezetőit és tagjait, a politikai tömörüléseket, gyakorlatilag felszámolták a politikai elitet, a kommunista párt pedig a munkásosztály, értelemszerűen az egész társadalom egyedüli képviselőjévé lépett elő. Innen már egyenes út vezetett a következő intézkedésig: 1948-ban elfogadták az államosításról rendelkező törvényt, amelynek értelmében két év alatt bekebelezték a bankokat, a biztosítótársaságokat, az ipari és kereskedelmi cégeket, az egészségügyi intézményeket, a gyógyszertárakat, a mozikat, az 1950-es évek folyamán pedig magánlakások tízezreit, orvosi magánrendelőket, boltokat, egyebeket koboztak el. A kommunista állam gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta mindazt, ami jövedelmi forrást, megélhetést jelentett, és kihúzta a talajt a magánszféra talpa alól.
Ugyanez történt az államosítással párhuzamosan zajló kollektivizálás során. A mezőgazdaság több szakaszban véghezvitt erőszakos átalakításának első, 1949–1953 közötti időszakában gazdálkodók tömegeit fosztották meg mindenüktől, százezreket deportáltak, s ahol ellenállás mutatkozott, ott a politikai rendőrség, a Szekuritáté egyszerűen a tömegbe lőtt – mint 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán. Sztálin 1953. márciusi halálát követően, illetve az 1956-os lengyelországi események és a magyar forradalom idején lankadt valamelyest a kollektivizálás intenzitása, de 1958-tól az akció 1962-ben hivatalosan is lezártnak tekintett utolsó szakaszában hasonló erőszakossággal zajlott tovább. Ha összehasonlítjuk az ipar és a mezőgazdaság alakulását, kitetszik, hogy míg előbbi esetében valóban nyomon követhető valamelyes fejlődés, a téeszek nem hozták meg a várt pozitív eredményeket.

Elszámolatlan sorsok
A proletárdiktatúra kiteljesítésének egyik következő intézkedése a nyugati világhoz vezető, még egyetlen fennmaradt szál elszakítása volt: a kommunista hatalom erőszakkal beolvasztotta az ortodox egyházba a görög katolikus egyházat, megszüntetve ezáltal a Szentszékhez való kötődését, de a római katolikus egyház is csak megtűrtként létezhetett tovább.
A kommunista hatalom nemcsak az ellenzékieket, illetve a magánszférát és az egyházakat nem tűrte, hanem saját soraiban is tisztogatott. Így állították félre, illetve egészen pontosan tették el láb alól azt a Lucreþiu Pãtrãºcanu ügyvédet, aki a kommunisták egyedüli képviselőjeként vett részt az 1944. augusztus 23-ai királypuccson, azt a Fóris Istvánt, aki a kommunisták romániai pártjának elnöke volt, illetve azt a Luka Lászlót és Pauker Annát, akik oroszlánrészt vállaltak a kommunista párt hatalomra jutásában és a népi demokrácia kiépítésében. A tudományos akadémiát, a történettudományi intézetet, a bölcsészettudományi egyetemeket szovjet típusú intézményekkel váltották fel. Mindezzel párhuzamosan, miként a Szovjetunióban, illetve a közép-kelet-európai országokban, Romániában is kiépítették azt a politikai láger-, illetve börtönrendszert, amely emberek tízezreit nyelte el, és amelyben ezrek vesztették életüket az embertelen körülmények és a kegyetlen bánásmód következtében. Ezekkel a sorsokkal és emberéletekkel még senki sem számolt el.

Etnikai bravúrok
Furcsa, de igaz: a román Sztálin, azaz Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után hatalomra jutó Nicolae Ceauºescu uralmának első szakasza a viszonylagos jólété volt. Bár hozzá kell tenni, hogy már a Dej-korszak utolsó szakaszában érezhető volt bizonyos eltávolodás Moszkvától, és nyitás Nyugat felé. Ennek is köszönhetően a fogyasztói árak alacsonyan álltak, s bár a bérek nem ostromolták az eget, az élelembőség viszonylagos jólétet biztosított. Az iparosítás terén a deji utat folytatva Ceauºescu fokozta az ütemet, vágyálma volt ugyanis, egy gazdaságilag, energetikailag önálló Románia létrehozása. Ma már tudjuk, milyen eredménnyel járt Közép-Kelet-Európa, ezen belül Románia iparosítása, „acélosítása”: a pártideológiákon, és nem piacgazdasági alapokon nyugvó ipar és mezőgazdaság teljes csődöt mondott.
A román nemzettudat ápolására és erősítésére maximálisan odafigyelő Ceauºescu az iparosítással viszont elérte azt, ami román politikusok és államférfiak egyikének sem sikerült: olyan népességmozgásokat hajtott végre, amely lehetővé tette települések, sőt egész régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatását. A román nemzetiségű szakemberek és munkások tömeges áttelepítésével, az egyetemet végző magyar fiatalok román vidékekre való kihelyezésével erőteljesen módosította az etnikai arányokat. Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Brassó, Zilah, de Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy vagy Szilágycseh is szemléletes példája e művelet sikerének.

Ki mit sír vissza?
A Ceauºescu-féle „jólét” hamar véget ért. Az 1971-ben Észak-Koreában és Kínában tett látogatás nyomán meghirdetett kulturális forradalom mindenről szólt, csak normalitásról nem. A kultúra lassan már csak a pártról és annak „hőn szeretett vezéréről”, Nicolae Ceauºescuról és feleségéről, Elena Ceauºescuról szólt, a nemzetiségi oktatás fokozatosan háttérbe szorult, a sajtó, beleértve természetesen a nemzetiségit is, kizárólag a párt és a Ceauºescu-klán érdekeit szolgálta, írók, költők és újságírók seregét hallgattatták el, írásaikat nem közölték. Az önmagát 1974-ben államfővé kinevező Ceauºescu családjának és rokonságának tagjait nevezte ki vezető állami és párttisztségekbe, s miközben tömegek tízezrei istenítették őt, az életszínvonal egyre romlott. A fogyasztói árak elkezdtek felfelé kúszni, az 1970-es évek közepétől, de főleg az 1980-as években súlyos élelmiszerválság ütötte fel a fejét, az emiatt elégedetlenkedőket pedig – az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk, illetve az 1987-es brassói munkászendülés vezetőit – megkínozták, sokukat egyszerűen eltüntették, és az általában a Romániában tapasztalható állapotok miatt szavukat hallatókat (Király Károly, Viski Árpád, Szőcs Géza, Arakovács Attila, Doina Cornea, Mircea Dinescu) állandóan zaklatták, házi őrizetben tartották, kiutasították az országból, vagy gyanús körülmények között eltüntették.
Amikor a kommunizmust vizsgáljuk, nem árt annak minden, fentebb is vázolt vetületére is reflektálni. Mert igaz ugyan, hogy Bãsescu jól élt akkor, s igaz, hogy néhány évig a kisember is megengedhetett magának egy kis nyaralást, egy-két sültet, összességében azonban a kommunizmus a társadalom fejlődésének olyan mechanizmusait semmisítette meg, vagy fojtotta el, amelyek ha működtek volna, ma milliók nem lakótelepi panellakásokban nyomorognának, és talán nem kellene aprópénzt számolgatva várni a következő nyugdíjat.
S akkor ki, mit sír vissza? Inkább itt lenne az ideje összeállítani a kommunizmus perének vádanyagát.
(A szerző lapunk munkatársa)