Meghökkentő, hihetetlenül színes, olykor taszító, de gyönyörű – ez lehet a benyomása az első ízben Indiába látogató európainak, akinek megadatik a lehetőség, hogy bár röpke időre, de ismerkedni kezdjen a Föld hetedik legnagyobb és második legnépesebb országával. Meglehetősen nehéz kiválasztani, mit soroljon fel az ember a rengeteg tényező közül, ami miatt lenyűgözőnek tűnik a rövid idő alatt, sebtében meglátogatott négy-öt helyszín.

Az ember azzal az érzéssel tér vissza megszokott környezetébe: egy bő hétnyi indiai bolyongás arra elég, hogy az elképesztően változatos kultúrájú és látványvilágú ország kínálta élményeknek mindössze a felszínét érintse.

Kaotikus emberdzsungel

Amikor az európai ember első ízben érkezik Indiába – legyen az a böhöm nagy delhi repülőtér előtti városrész vagy bármilyen más városi helyszín –, az első, ami mellbe vágja, az a jellegzetesen indiai szag.

hogy mindenütt belengi a forgalmas utcákat.

És ha lélekben felkészülünk arra, hogy korántsem München-sterilségű, tisztaságú, higiéniájú városokba érkezünk, akkor a jellegzetes szag is elválaszthatatlan, de megszokható velejárójává válik a benyomásoknak. Éppúgy, mint a kaotikus utcakép, az áttekinthetetlennek tűnő labirintus, amiben hajszálpontosan eligazodnak a helyiek, és valószínűleg csak a nyugati civilizáció gyermeke számára tűnik elképesztő összevisszaságnak. Merthogy Delhiben, Agrában, Khadzsuráhóban, Váránasziban (Benáresz) – és Dardzsilingben is, bár az előbbiekhez hasonlítva más atmoszférájú város – ugyanaz a fajta élénk nyüzsgés és zűrzavar fogadja az embert.

A mindenható relativitás jegyében joggal vagyunk elégedettek: az az érzésünk, hogy még a sokat kárhoztatott romániai közlekedés is összehasonlíthatatlanul nyugodtabb, tervezettebb, kiegyensúlyozottabb és megbízhatóbb az indiainál.

A világ „legtörténőbb” városa a Gangesz partján

Bár filmekből sokak számára ismerősek a kaotikus indiai utcaképek, merőben más, ha az embert ott sodorja a tömeg a Gangesz folyó bal partján fekvő másfél milliós Váránasziban, a hinduizmus hét szent városának egyikében, amely az i. e. 2. évezredtől vallási központ. A széles utcán a szélrózsa minden irányába egyszerre hömpölyög a gyalogosokból, riksákból, motorbiciklikből, autókból, teherhordókból, kutyákból, és persze nem utolsósorban a szent állatnak tartott tehenekből összeadódó tömeg.

Mint a titokzatos rendszer szerint működő hangyabolyban, mindenki megtalálja a járható utat annak ellenére, hogy irdatlan káosz uralkodik a szemetes utcákon.

A tömeg nagy része estefelé a Gangesz folyó partjára tart: a hindu vallás legfontosabb zarándokhelyén ilyenkor tartják a folyóbúcsúztató szertartást (aarti), amelyen rendszeresen több ezer ember vesz részt – helyiek és turisták egyaránt. Mint köztudott, a hívők rituális fürdésre merülnek meg a szent (és valószínűleg erősen szennyezett) folyó vizében, ahol halottaikat is megmosdatják, mielőtt a parton kiépített ghátokon elégetnék őket, és hamvaikat a vízbe szórnák.

A látványos, fáklyafénnyel és erős hangjátékkal kísért show magával ragadó, a sötétségbe borult folyón rengeteg csónak ringatózik, és kis kosárkákban virággal feldíszített gyertyákat bocsájtanak a folyó vizére a halottak emlékére – millió apró lángocska fénye tükröződik a vízben.

A Gangeszt egyébként nappal is érdemes meglátogatni, akárcsak Váránaszi zegzugos utcáit: a szinte minden négyzetméteren szemetes, piszkos környezet visszataszító elemei dacára is magával ragadó. Amint az Európában sok időt töltött idős váránaszi selyemkelmegyáros fogalmazott műhelyében tett látogatásunkkor: Benáresz a világon a „legtörténőbb” város. Kissé helytelen, de érzékletes angolsággal úgy mondta: „the most happening town in the world”, majd hozzátette, az unalmas Németországban például tizenöt napig kell várni arra, hogy fele annyi dolog történjen, mint a Gangesz-parti városban egyetlen este alatt.

A szerfölött kusza és zsúfolt közlekedésben senki nem dudál vagy kiabál dühösen, türelmetlenül a másikra, a duda nem agresszíven, hanem figyelmeztetésképpen szól állandóan, hogy óva intse a járókelőket és járműveket. A kedvesség természetesen sokszor kimondottan a gazdagnak gondolt fehéreknek szól, mindazonáltal az embernek az az érzése: a sokszor leírhatatlannak tűnő nyomor és szegénység ellenére valamiképpen kiegyensúlyozottabbaknak és sorsukkal elégedettebbeknek tűnnek az indiaiak, mint a neurotikus kelet-európaiak. Ez volt, amiről határozottan éreztük: jó lenne, ha a kelet-európai ember bár kicsit megtanulhatná.

A szexualitás mint szentség

A másfél milliós Agrában, amelyet India egyik legismertebb jelképe, a lélegzetelállítóan gyönyörű Tádzs Mahal épületegyüttes tesz világhírűvé, ugyanaz a zsúfoltság és nyomor érzékelhető, mint az általunk meglátogatott többi indiai helyszínen. A Jamuna folyó partján található, a világörökség részévé tett mauzóleumot a fehérmárvány síremlékkel Sáh Dzsahán mogul sah 15 éven át építettette 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére.

Hiába ismerős fényképekről, amikor az ember szemtől szembe találja magát az impozáns, kecses fehér márványépülettel és az azt környező gyönyörű kerttel, igaznak érzi a Nobel-díjas Rabindranáth Tagore sorát, aki azt írta a Tádzs Mahalról: „egy könnycsepp az örökkévalóság arcán”.

Ugyanez a bámulattal vegyes csodálkozás hatja át az embert, ha az Agrától mintegy 450 kilométerre található Khadzsuráhó épített örökségét csodálja. A 950–1050 között épült kisváros volt a hindu Csandela királyok fővárosa, akik a 10. és 12. század között uralták Indiának ezt a vidékét. A mintegy 85 hindu és dzsainista templomból mára csak pár maradt fenn látogatható formában, az épületek 1986-tól a kulturális világörökség részét képezik.

A hindu templomépítészet gyönyörű példájaként magasodó épületekről angolul folyékonyan beszélő, szakavatott idegenvezetőnk elmondta, a mintegy ezeréves létesítményekről sokáig megfeledkezett a világ. Modern felfedezésük a 19. század közepére tehető, amikor az Indiát kíváncsisággal és uralni vágyással közelítő britek tudomást szereztek a dzsungel által elfedett romokról és épületekről, amelyek tudományos igényű feltárása és helyreállítása a 20. század húszas éveire tehető. A templomok talapzata oldalán szinte túlburjánzanak a díszítmények, domborművek, szobrok, több sávban láthatók szeretkező párok, szexuális pózok, a szalagfrízek ünnepségeket, felvonulásokat, vadászjeleneteket, isteneket és harcosokat és azok kísérőit ábrázolják.

Khadzsuráhó híre jórészt a rendkívül gazdag és változatos erotikus témájú szobroknak köszönhető, az alkotások szerepére nincsen egyértelmű magyarázat.

A keresztény kultúrkörtől legtöbbször távol eső gondolatot, miszerint a szexualitás szentségnek tekinthető, karnyújtásnyi távolságban testesíti meg Khadzsuráhó lélegzetelállító épületegyüttese.

Négyórás várakozás a húszórás vonatútra

Indiában nemcsak az épített örökség és a városi közlekedés zűrzavara vált ki hüledezést az emberből. Viszolygással vegyes kalandvágy hatja át azt, aki vonattal akar eljutni például Váránasziból Dardzsilingbe. Mert természetesen az erdélyi magyarok számára az egész szubkontinensről Dardzsiling neve cseng a „legotthonosobban” az északkelet-indiai városban eltemetett háromszéki kutató, Kőrösi Csoma Sándor miatt.

(Amint az is, hogy Csoma Sándor egyetlen zekében járt télen-nyáron, hogy szokja az indiai klímát, mi pedig vacogva töltöttük a 2-3 fokos éjszakákat a dardzsilingi szállodában, ahol – éppúgy, mint egész Idiában – nem szokás a szobákat fűteni.)

Bizonyos távolság megtételéről szólva az indiaiak nem kilométereket emlegetnek, hanem azt, hogy átlagosan mennyi időbe telik az út. A szubkontinens méreteihez képest csekélynek tekinthető a Váránaszi–Dardzsiling-távolság: kevesebb mint 800 kilométer, azonban a távot nehézkesen hidaltuk át.

Az ütött-kopott, zsúfolt vonat számos bejelentetlen, a semmi közepén történő, félórás-negyvenperces megállót tartott, végül 20 óra elteltével érkezett meg a Dardzsiling közelében található Siliguriba. A vagonokban sűrűn egymás mellett emeletes ágyak, egymás fölött három fekhely, ahová a korántsem patyolattiszta ágynemű ellenére mégiscsak lehajtja fejét a fáradt utazó. A szerelvényben bokáig ér a szemét, akad közülünk, aki patkányt is lát a folyosón, 5 percenként érkeznek árusok, akik kétséges higiéniájú élelmet, teát, vizet, gyümölcsöt kínálnak potom pénzért. Siliguriban hagyományos ajándék sállal vártak, majd autóval szállítottak idegenvezetőink a szerfölött kanyargós hegyi utakon Dardzsilingbe.

Autonomista gurkák Dardzsilingben

Már nem is lepődünk meg azon, hogy az egymást érő éles kanyarokat nem jelzik táblák, a nálunk egysávos szélességűnek számító hegyi úton két sávban közlekednek az autók a néhol szédítő mélység fölött. A sofőrök nyugodtan, óriási hozzáértéssel vezetnek, minden egyes kanyar előtt dudálnak, ezzel jelezvén a szembejövőknek. Nyugat-Bengál állam 2134 méteres tengerszint fölötti magasságban található városában a hivatalos adatoktól eltérően összesen mintegy 300 ezren élnek – tájékoztat idegenvezetőnk, aki azt is elárulja, ő maga is a gurka nemzetséghez, az északkelet-indiai nepáliakhoz tartozik, mint sokan a környéken.

Idegenvezetőnk, Biss azt meséli, büszkén vállalják Nyugat-Bengáltól való függetlenségi törekvésüket a nepáli nemzetiségű klán tagjai: magától Indiától természetesen nem szeretnének elszakadni, de az északkeleti államon belül autonómiát szeretnének, amire egyelőre nem látnak reális esélyt. Anyanyelvükön szeretnének tanulni, saját közigazgatást akarnak, ezért Dardzsilingben és környékén több ízben tüntettek és lázadtak az utóbbi időben, nem egy megmozdulásuk halálos áldozatokat követelt. Röviden elmeséljük, hogy az erdélyi magyaroknak is léteznek hasonló törekvéseik, reakciójából érződik: valamiképpen rokon léleknek tekint bennünket.

A „kegyelmes” Kancsendzönga

A város fölött magasodó Tiger Hill, vagyis Tigrisdomb az a hely, ahová hajnalban kell felkapaszkodni, hogy a felkelő nap sugarainak fényénél megpillanthassa az ember a Himalája lélegzetelállító, hófehér hegyeit. Azt reméljük, itt ráeshet pillantásunk a föld harmadik legmagasabb csúcsára, a 8586 méteres Kancsendzöngára is, ahol egyébként az Everest első magyar meghódítója, a 2013-ban elhunyt, csíkszeredai születésű Erőss Zsolt alussza örök álmát.

A Kancsendzöngát ezen a hajnalon nem sikerült megpillantanunk, de a hegyóriás mégis kegyes volt hozzánk. Dardzsilingből való elutazásunkkor sofőrünk az egyik kanyarban hirtelen felkiáltott, ujjával kimutatott az ablakon: íme, a Hegy. Mint megértettük, nagyon ritkán mutatja meg magát a februári időszakban a város körül a csúcs, mi pedig szerencséseknek számítunk, hogy megpillanthatjuk. Csak álltunk, és szótlanul néztük sokáig: ott magasodott, olyan hatalmasan, hogy az embernek az volt az érzése: ez álom, ilyen magas hegy aligha létezhet a valóságban.

Tibeti menekültek táborában

Röpke dardzsilingi tartózkodásunkba sok mindent igyekeztünk beleszuszakolni. Ilyen volt a tibeti menekültek tábora, a Tenzing Norgaynek, az első sikeres Everest-expedíció világhírű nepáli serpájának és az összes Csomolungma-expedíciónak szentelt múzeum, a kihalófélben lévő vörös pandák megmentését felvállaló állatkert, az 1881 óta közlekedő himalájai kisvasút, a lelki békét, csendet és spirituális elmélyülést kínáló Ghoom buddhista kolostor. És végül, de tulajdonképpen elsősorban az angol temető, ahol a Csomakőrösről induló és 1842-ben maláriában elhunyt székelyföldi nyelvtudós, a tibetológia megalapítója nyugszik.

Akadnak a központban persze második-harmadik generációs fiatalok is, közülük a legtöbben azonban megélhetést keresnek a környéken, így főként öregeket, gyerekeket és néhány anyát láttunk az egyszerű épületeket övező udvaron. Miután Kína kiterjesztette uralmát Tibetre, ahonnan a Dalai Lámának menekülnie kellett 1959-ben Indiába, több ezer tibeti keresett menedéket a környező országokban található városokban – így Dardzsilingbe is sokan érkeztek egy szál ruhában, minden vagyon nélkül. A központban mintegy hatszázan élnek, kézműveskedésből tartják fenn magukat: szövőszékek hosszú sora áll egy rendkívül egyszerű berendezésű műhelyépületben. Kis boltjukban hagyományosan készített textíliákat, imamalmokat, dísztárgyakat árusítanak – természetesen mi is vásároltunk tőlük. Kérdésünkre, mióta él a központban, az egyik idős eladó férfi azt válaszolja: 1959 óta, és már sohasem térhet vissza a hazájába. Nagyon fiatal volt, amikor Dardzsilingbe került.

Kortársai, szelíd arcú, rendkívül egyszerű ruházatú idős emberek a messzeségbe révedő tekintettel üldögélnek az udvaron a szikrázó napsütésben.

„Mister Sándor” síremléke

Kőrösi Csoma Sándor sírja meredek domboldal alján található. Úgy tűnik, az angolok temetőjébe régóta nem temetkezik senki: a környező sírokban szintén a 19. század közepén elhunyt britek alusszák örök álmukat, sokan közülük tizen, huszonévesen vesztették életüket. Látható, hogy a síremléket nemrég szépen felújították, a piros-fehér-zöld szalagok mennyiségéből arra következtethetünk, rengetegen keresik fel az emlékhelyet.

A jámbornak, alázatosnak látszó, nagyon szerény körülmények közt élő gondnok hibátlanul, nagy tisztelettel, jó magyar kiejtéssel mondja ki Kőrösi nevét. Ütött-kopott iskolatáskában hozza magával a vendégkönyveket, amelyekbe az odalátogatók az elmúlt években beleírtak, valamint néhány Kőrösiről kiadott magyar nyelvű könyvet: látszik, mindeniket gondosan őrzi, becsben tartja, akárcsak azok fényképeit, akik elküldték neki postán a temetőben tett látogatásuk emlékét.

Elhangzott Farkas Árpád Kőrösiről szóló verse is: „Tudós csavargó voltam mindig,/ s vittem nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből,/ s hogy elkevert a szél itt, Dardzsilingben,/ már hallom, hogy a szívemen dörömböl...”

Dardzsilingi tartózkodásunk hangsúlyos pontja és méltó zárása indiai utazásunknak, hiszen a legtöbb erdélyi magyar számára a hatalmas, hihetetlenül színes, ezerarcú szubkontinensből Dardzsiling neve cseng a legotthonosabban: már hetedikes korunkban megtanultuk magyarból, hogy ott hunyt el és nyugszik Kőrösi Csoma Sándor.