Haneke rejtett videója

Ha úgy tetszik, Antonioni klasszikusára, a Nagyításra reflektál erőteljesen, viszont itt nem a nagyítható celluloid, hanem a visszatekerhető és kimerevíthető videókép a nyomozás és a becsapósdi tárgya: ám a technika és az érzés ismerős az osztrák rendező korábbi filmjeiből, a Benny’s Videóból (Benny videója) vagy akár a Funny Gamesből (Furcsa játék) is.
Egy befutott, megbecsült értelmiségi családot (a főszereplő apuka irodalmi tévéműsort vezet) egyszer csak terrorizálni kezdenek. Telefonhívások, bizarr rajzok, és ami a legfontosabb – videokazetták, amin a saját lakásuk bejáratát bámulhatják órákig. Az apa, Georges (Daniel Auteuil) egy idő után gyanakodni kezd egy gyerekkori emlékre – egy arab gyerekre, akit a szülei anno örökbefogadtak, de ő kiutálta a családból. Gyanakvása igaznak bizonyul, meglátogatja a szóban forgó Majidot (Maurice Bénichou), mindezt neje, Anna (Juliette Binoche) tudta nélkül (ebből botrány is lesz). A videokazetták azonban továbbra is jönnek. Szép lassan rákényszerül, hogy előásson más eltemetett emlékeket a gyerekkorából. Majid öngyilkossága után szembesülnie kell annak fiával, valamint azzal, hogy talán ő volt a felelős az egészért. Az igazi rejtély azonban nem oldódik meg. Egy fura befejezéssel a néző rádöbben, hogy a puzzle utolsó darabjai talán nem is a történetben rejlenek, hanem magában a történetalkotásban: a kamerában, amely mindvégig szereplőként is jelen volt. Csendes, meg sem mukkanó szereplő, „akinek” hatalmas és vitatható szerepe van az interpretálásban.
Amitől jó ez a mozi, az a kifinomult és észrevehetetlen profizmus, ahogyan a néző idegeivel játszik. Merthogy a film teljesen átlátszónak tűnik, áttekinthetőnek, fura módon „tisztának”, valahogy úgy, ahogy Buñuel filmtechnikája tűnt ilyen „semmilyennek” a hetvenes években. Minden puritán: a kép tiszta, nincsenek effektek (a néha spriccelő véren kívül), csak éles vágásokat használ, és semmiféle filmzenét, a hang is borzalmasan „semmilyen”, becsületes. Amolyan kirándulásnak tűnik egy őszinte, effekt nélküli mozi irányába, akár a home videoéba, ha úgy tetszik. Erre már a kezdőkép is rájátszik, a maga komponálatlanságával, esetlegességével – később derül ki róla, hogy (mozgó)kép a mozgó)képben.
Csakhogy ez nem home video. Ez egy idegtépő játék. A szenvtelennek tűnő, kronologikusan-lineárisan haladó történetbe véletlenszerű időközönként hihetetlenül erős és erőszakos jelenetek villannak be: egy kakasgége elmetszése (vö. a Benny’s Video malacával), öngyilkosság stb. Humorszerűség csak egyszer tűnik fel a filmben, amikor a rendező saját történetmesélési technikáját parafrazálja: egy vacsora alkalmával egy családi barát „igaz történetet” mesél el teljesen hétköznapi modorban, aminek a végén egy ugatással játékosan ráijeszt a főhősnőre. Nos, valahogy így működnek Haneke filmjei is. Ráadásul, amikor a mesélőt arról kérdezik, hogy mikor találta ki a történetet, valami közbeszól, elterelve a figyelmet – ezzel a rendező finoman jelzi, hogy nem fontos a puzzle egésze, csak a hatás, amit elér vele.
A kezdőkép (a végefőcímekkel együtt) ad egy érdekes kulcsot a rejtély megfejtéséhez: az egészen kicsi betűk használata az apró részletekre való odafigyelés fontosságát jelzi. S ha egészen belebújunk a részletekbe, akkor némi további rejtély is tisztázódik az utolsó, meglehetősen furcsa képben: egyetlen hoszszú beállítás az iskolaudvarról, ahol Majid és Georges fiát vélhetjük felfedezni, amint beszélgetnek. Ez a Georges gyerekének meglehetősen furcsa viselkedését magyarázná meg. A kazetták készítőjének kilétére azonban most sem derül fény. Ez azonban nem egy thrillerekre jellemző lezáratlan lezárás, hanem egy Haneke-féle művészfilmes nyitott filmvég.
Haneke politizál, és az ilyesmi mindig visszaüthet. De a filmet végignézve azt kell mondanunk: aki ilyen ügyesen és finoman beszél aktuál-, illetve világpolitikai témákról (vesd össze Fassbinder vehemens állásfoglalásaival 35–40 éve), az megérdemli, hogy beszélhessen. Ráadásul nem megy a film rovására, a történet anélkül is működik, hogy „együttéreznénk” bárkivel is.
A Haneke-féle együttérzésről és Antonioniról beszélve: a film kitűnő vizuális metafora az interpretáció fontosságának bemutatására. A néző szemével való állandó játék pontosan erre hívja fel a figyelmet, főleg, amikor a CNN politikai adását szerves elemként építi be a filmbe. Ezekkel a cselekkel Haneke a jó öreg, kényelmes nézői szokásokat zavarja meg, valahogy úgy, ahogy Godard szerette volna: itt viszont valahogy jobban működik, valószínűleg a műfaji szabályok kicsit szigorúbb betartása, a thrillerkeret, a részletekre figyelés és az igazán jól teljesítő színészek miatt. Mintha Godard ötleteit a Hátsó ablak korszakbéli Hitchcock rendezte volna meg – nem is véletlen, hogy a filmben a családfő tévés személyiség.
Így mászik hát be az erőszak a családi életbe – talán valahogy így kellett volna kinéznie Cronenberg legutóbbi filmjének, a History of Violence-nek, ha már a kanadai mester ebbe az irányba akart elindulni. A Caché viszont átértelmezi a szüszpansz és a terror fogalmát. Míg az erőszakkal szívesen foglalkozó amerikaiak (Tarantino, Stone) inkább a mennyiségre voksolnak, Haneke a minőséget és a pontos időzítést látja fontosabbnak. A félelem így pedig általános társadalmi érvényűvé válik. Ha pedig komolyan elgondolkodunk a lehetőségeken, hogy ki készíthette a kazettákat, a lineáris-kronologikus történetmondás látszata is megdől – erre pedig éppen az éles vágások segítenek rá (ehhez a kulcsot az álomjelenetben adja meg a rendező).
Ezt a filmet meg lehet – és meg kell – nézni többször is, és nemcsak a puzzledarabok erőteljes kotyogása miatt. Kitűnő kérdéseket tesz fel: hogyan függ össze a félelem a lelkiismerettel? Mi a szorongás igazi eredete, külső vagy belső? Igaz-e, amit látunk, illetve mi befolyásolja azt, hogy mit látunk? Lehet-e a múlt egy interpretációját egyedüli érvényességűnek tekinteni? A valóságnak milyen verziói létezhetnek, attól függően, hogy hol állunk a történetben – és ezek miből állnak össze?


Caché (Rejtély). Francia–német–osztrák thriller, 2005, 117 perc. Írta és rendezte: Michael Haneke. Fényképezte: Christian Berger. Vágó: Michael Hudecek és Nadine Muse. Szereplők: Daniel Auteuil (Georges Laurent), Juliette Binoche (Anne Laurent), Annie Girardot (Georges édasanyja), Maurice Bénichou (Majid), Daniel Duval (Pierre). Jakab-Benke Nándor