Fókuszban a vallásszabadság

Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról, illetve a vallásszabadság helyzetéről a nagyvilág és Európa számos országában. Ahogyan egyik korábbi elemzésünkben áttekintettük az elmúlt öt esztendőre vonatkozó emberi jogi jelentéseket, a mostani elemzés célja áttekinteni azokat a vallásszabadságról szóló éves jelentéseket, amelyek a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkoznak, tekintettel azok időbeli alakulására is.

Mivel a legutóbbi – 2015-ös esztendőre vonatkozó – vallásszabadságról szóló éves jelentését a State Department 2016. augusztus 10-én tette közzé, ezért a korábbihoz hasonlóan megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Szerbiára és Romániára vonatkozó jelentéseit. Az emberi jogi jelentésekhez hasonlóan a vallásszabadságról szóló jelentések is országtól függetlenül standard formát követnek: az első rész az általános megállapításokat tartalmazza, a második a jogi hátteret és az állam/kormány gyakorlatát mutatja be, a harmadik rész a vallásszabadság társadalmi elfogadottságáról, míg a negyedik az amerikai diplomácia ezirányú tevékenységéről szól.

Általános bevezetőként elmondható, hogy a jelentések kifejezetten magyar vonatkozású megállapításai csak ott fedezhetők fel, ahol egy adott egyházhoz szervesen magyar közösség kapcsolódik – ilyen például Szerbia vagy még inkább Románia esete. Szlovákiában a katolikus egyház többségi egyház lévén, itt a jelentésekben nem különíthetők el azok a megállapítások vagy esetleg kritikák, amelyek vallási hovatartozásuk miatt a magyar közösséget érintik. Ilyen értelemben tehát a hitélettel és a vallásszabadsággal kapcsolatos észrevételekből sokszor nehéz, vagy kifejezetten lehetetlen kihámozni a magyar közöségre vonatkozókat. Ettől függetlenül – ismerve a Kárpát-medence országaiban élő magyar közösségek legégetőbb ügyeit, többnyire „hozzá lehet gondolni”, hogy a jelentések egyik vagy másik megállapítása mögött milyen mértékben van jelen magyar „tartalom” is.

A vizsgált országokat érintő jelentések (négy ország és öt esztendő – összesen húsz jelentés) közös eleme a kommunista rendszer által elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásának kérdése. Ez a témakör elsődlegesen érdekli az amerikai diplomáciát, amely minden évben rákérdez az egyházi javak visszaszolgáltatásának alakulására.

Szlovákia: restitúció helyett állami támogatás

Szlovákiára vonatkozó jelentések tekintetében lehet a legkevésbé tetten érni a magyar vonatkozású megállapításokat, mivel azok nem utalnak semmilyen formában a kisebbségi egyházak helyzetére, ráadásul az országban többséget képviselő római katolikus egyházon belül sem lehet elkülöníteni esetleges, specifikus magyar katolikus egyházi problémákat. A 2011–2014 közötti jelentések természetesen megemlítik az egyházi ingatlanok visszaadásának ügyét: megállapítják, hogy még a római katolikus egyház számára is nehézséget okoz felleltározni az összes elkobzott ingatlant, ugyanakkor a már nem létező vagy más jogi formában működő egyházi szervezetek és intézmények (alapítványok, rendek) ingatlanainak visszaadására nincs mód. A négy év jelentései változatlanul megemlítik, hogy a szlovákiai püspökök konferenciája becslése szerint az állam az elkobzott javak 35 százalékát adta vissza. A 2015-ös jelentés már nem is említi a restitúció állását, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy egyrészt az egyházak megelégedtek a 35 százaléknyi ingatlan visszajuttatásával, illetve hogy épp emiatt már az amerikai diplomácia sem nyomatékosítja az ügyet.

Szlovákia vonatkozásában azonban a jelentések szemszögéből fontos témának mutatkozik az egyházak állami finanszírozása: 2015-re beindultak a tárgyalások egy új támogatási rendszer bevezetése érdekében, amelynek az adóból levonható magánszemélyi támogatás is része lenne. Érdekes itt megjegyezni azonban azt is, hogy például a szlovák katolikus egyház véleménye szerint (ez a megállapítás a 2012-es évi jelentésben olvasható) az egyházi javak visszaszolgáltatása elvezethet az egyház és az állam fokozatos eltávolodásához, egyben az állami támogatások csökkenéséhez. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy talán a restitúció leállása épp az állami támogatások megőrzése érdekében nem foglalkoztatja már annyira az egyházakat. Végül még két, apróbbnak tűnő megállapítás: a 2012-es jelentés szerint az állam nem járult hozzá a Hit Gyülekezete bejegyzéséhez (ennek vélhetően vannak magyar vonatkozásai is), illetve a 2015-ös jelentés megemlíti, hogy az elemi iskolákban kötelező tantárgy a vallás vagy etika – a szülők vagy a diák preferenciáinak megfelelően.

Békítő ukrajnai egyházak

A szlovákiai helyzethez képest Ukrajna egyházi élete a jelentések szerint sokkal intenzívebbnek bizonyul. Ennek oka egyrészt az, hogy az állam 35 ezerre becsüli a vallási szervezetek számát, amelyek 55 felekezethez tartoznak, továbbá az, hogy az ukrán–orosz fegyveres konfliktus jelentősen kiemelte az egyházak szerepét is (tekintettel arra is, hogy például az ortodox hívők is megosztottak a kijevi és a moszkvai patriarkátus között). Akárcsak az emberi jogi éves jelentések esetében, a 2014-es évtől kezdődően itt is külön jelentés foglalkozik a Krím helyzetével.

A jelentések itt sem térnek ki tételesen magyar vonatkozású kérdésekre, ám a „nyugati vallásokra” vonatkozó megállapítások között sok esetben tetten érhető a magyar egyházi élet is. Ukrajna tekintetében is kiemelt kérdés az egyházi javak visszaadása, ebben a témában nagy szerep hárul az Összukrajnai Egyházak és Vallási Szervezetek Tanácsára, amely egyházi ügyekben az ukrán kormány legfontosabb partnere. Ez a tanács kezdeményezte a restitúciót, és ugyancsak ez a testület szólította fel a kormányt, hogy akadályozza meg az egykori egyházi ingatlanok bevonását a privatizációs folyamatba (2012–2015-ös évek jelentései szerint). Szintén ez a tanács szorgalmazta azt is, hogy a kormány tegye lehetővé egyházi magániskolák működését (2012-2014-es évek jelentései) – erre a 2015-ös évi jelentés szerint a kormány rá is bólintott.

Az egyetlen konkrétan észlelhető magyar vonatkozású ügyről a 2013-as évi jelentés tesz említést: a kárpátaljai állami adminisztráció egy templom épületét adta vissza a munkácsi római katolikus egyháznak. Ukrajna esetében a jelentések nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy kiemeljék az egyházak szerepét az orosz–ukrán fegyveres konfliktus békés kezelésében, ezért megemlítik azt is, hogy John Kerry külügyminiszter ukrajnai látogatása során külön találkozott az Összukrajnai Egyházak és Vallási Szervezetek Tanácsával, amelyen külön kiemelte ennek fontosságát.

Megrekedt szerb visszaszolgáltatás

A Szerbiára vonatkozó jelentésekben már sokkal jobban tetten érhetők a magyar vonatkozású ügyek. Akárcsak Románia esetében, itt is vallásilag és területileg is jól elkülöníthető a magyar közösség és a magyar történelmi egyházak, az arányok is a romániai arányokhoz hasonlóak: a lakosság 84 százaléka ortodox. Ráadásul a szerb törvény is a „hagyományos” vallások közé sorolja a magyar egyházakat. Az öt elemzett éves jelentés itt is kiemelten foglalkozik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával. Megállapítja, hogy a törvény értelmében a „hagyományos” egyházak visszaigényelhetik az 1945 után elkobzott ingatlanaikat.

A 2011-es jelentés megállapítja, hogy az egyházak összesen 3049 kérelmet nyújtottak be, ebből a szerb ortodox egyház a kérelmeinek 44 százalékát, míg a római katolikus egyház (zömmel magyar egyház, és részben horvát) a kérelmek 11 százalékát kapta vissza. A 2012-es jelentés már nem különíti el az egyes egyházak adatait: itt már az szerepel, hogy a restitúciós igazgatóság a kérelmek 36 százalékát bírálta el. Ezt követően a restitúciós folyamat lelassulni látszik, a 2013–2015-ös jelentések már nem tartalmaznak adatokat a visszaszolgáltatott ingatlanok számát illetően, csak megállapítják, hogy „az egyházak visszakaptak földeket és más ingatlanokat Szerbia különböző területein”.

A 2015-ös évi jelentés már csupán egyetlen földterület visszaadását említi abban az esztendőben. A jelentés megemlíti azt is, hogy azokban az esetekben, amikor nem maga az egyház volt egy adott ingatlan tulajdonosa, hanem valamilyen egyházhoz kapcsolódó jogi személy, akkor az egyházat tájékoztatták egy külön restitúciós eljárásról, amely a jogi személyek ingatlanainak visszaadására vonatkozik. Amennyiben az adott jogi személy létezik, akkor az visszakérheti, és ettől még az egyház gyakorolhatja haszonélvezői vagy használói jogkörét.

A 2011-es és a 2012-es évi jelentések több olyan atrocitást említenek, amelyek célpontjai különböző (meg nem nevezett) kisebbségi egyházak. Egyházi vezetők több vandalizmusról, gyűlöletbeszédről számoltak be, amelyek az adott egyház hívőivel szemben nyilvánultak meg. A jelentések szerint mivel igen gyakran a vallási hovatartozás szorosan összefügg az etnikai hovatartozással, ezért ezekben az esetekben nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy azok mozgatórugója a vallásellenesség vagy a kisebbségellenesség. A 2012–2014 közötti jelentések külön kitérnek a tábori lelkészek, köztük római katolikus lelkészek kinevezésére is.

Románia: államvallásként kezelt ortodoxia

Romániát, akárcsak az emberi jogi jelentések esetében, ezen a téren is számtalan kritika illeti, az ország a vallásszabadság érvényesülése terén is sokkal súlyosabb problémákat mutat a térség többi országához viszonyítva. A jelentések a vizsgált öt évben kivétel nélkül foglalkoznak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdésével, az egyházak finanszírozásának kérdésével és az állami oktatáson belüli vallásórák ügyével.

Az egyházi restitúció kérdésében érdemes lenne visszamenni korábbi évek jelentéseire is, amelyek fokozatosan nyomon követik a 2002-es egyházi restitúciós törvény alkalmazását, majd a 2005-ös tulajdonreform-csomag egyházi vonatkozásait. A 2011-es évi jelentés már gyakorlatilag a lelassuló restitúciós folyamatot éri tetten, kiemelve a kárpótlásra szánt tulajdonalap kimerülését, illetve azt, hogy számos esetben a helyi önkormányzatok a megfelelő dokumentumok benyújtásának késleltetésével akadályozzák a restitúciós bizottság működését. Hogy az egyházi ingatlanok visszaadása milyen mértékben lassult le a 2012–2015-ös évekre, arra elegendő csak a jelentésekben foglalt számokat ismertetni: a bizottság 2003-as létrehozása és 2010 között 1474 ingatlant adott vissza természetben az egyházaknak (2010-es jelentés).

A 2011-es jelentés szerint további 38-at (összesen 1512), a 2012-es szerint 42-t (összesen 1554), a 2013-as jelentés szerint a bizottság már csak évi négy ülést tartott, ezeken összesen 12 ingatlant adtak vissza, a 2014-es jelentés szerint ismét csak öt bizottsági ülésen 27 ingatlant, végül a 2015-ös jelentés szerint mindössze nyolc ingatlan került vissza az egyházakhoz. Egy gyors számítással kiderül, hogy a vizsgált ötéves időszakban mindössze 127 ingatlan visszaadásáról született döntés, szemben a korábbi hét év 1474 ingatlanával. A vizsgált jelentések minden évben megjegyzik az utolsó fejezetben azt is, hogy az amerikai nagykövetség rendszeresen felhívja a román kormány figyelmét az egyházi restitúció lassúságára, különösen a görögkatolikus és a magyar egyházak esetében.

A 2012-es jelentés már beszámol a Batthyáneum ügyében az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott döntésről, amelyben 25 ezer euró büntetést ró ki Romániára, mert 14 éve nem hajtotta végre a visszaszolgáltatást kimondó kormányrendeletet. A Batthyáneum ügye visszatér a 2013-as és a 2014-es évi jelentésekben is oly módon, hogy Románia változatlanul nem hajlandó végrehajtani az EJEB döntését. Végül a 2015-ös jelentés megállapítja, hogy a restitúciós bizottság elutasította a gyulafehérvári római katolikus ersekségnek a Batthyáneum visszaszolgáltatására vonatkozó kérelmét, a 16 éve elfogadott kormányrendelet és az emberi jogi bíróság döntése ellenére.

A Székely Mikó Kollégium ügyét a 2014-es és a 2015-ös évi jelentésekben is megtaláljuk. 2014-ben a jelentés megállapítja, hogy a ploiești-i táblabíróság visszaállamosította az ingatlant, és a bizottságban a visszaszolgáltatáskor tevékenykedő három tagot 3-3 év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, és hozzáteszi: „annak ellenére, hogy a kommunista rendszer államosítási dokumentumaiban a református egyház szerepel tulajdonosként”. A 2015-ös évi jelentés visszatér a Székely Mikó Kollégium ügyére, és megjegyzi, hogy az egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult jogorvoslatért. A jelentésekben foglalt másik fontos témakör az egyházi oktatás kérdése, ezek érintik mind a közoktatás vallásóráinak kérdését, mind a felekezeti oktatás ügyét. A vallásórák kapcsán a 2014-es évi jelentés megemlíti az alkotmánybíróság döntését a választható vallásórák lemondása ügyében, miszerint alkotmányos ugyan, hogy egy diák számára kötelezően választható tárgy legyen a vallásóra, de minden másra (így a lemondásra is) további törvényi rendelkezés szükséges.

Visszatérő elem az ortodox egyház államilag tolerált (és burkoltan támogatott) expanzív magatartásának kritikája is. A jelentések sorra megállapítják, hogy bár törvény szerint nem létezik államvallás, a valóságban mind a kormány, mind pedig maga az ortodox egyház úgy viselkedik, mintha létezne. Az ortodox egyház egyfajta román nemzeti öntudat megtestesítőjeként lép fel a társadalomban – azaz ha nem vagy ortodox, akkor nem is vagy igazi hazafi. Az ortodox egyház expanziója a jelentések szerint megnyilvánul abban is, hogy például a tábori lelkészek között is csak egyetlen római katolikus és egy evangélikus lelkészt találunk.

Erősíteni a magyar lobbit

Összefoglalva a négy ország összesen húsz jelentésében foglaltakat megállapítható, hogy az amerikai diplomácia változatlanul fogékony a különböző érzékeny egyházi kérdésekre, mint például az egyházi ingatlanok visszaadása vagy a felekezetek közötti egyenlőség. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy egyes témák azért kerülnek be hangsúlyosabban az amerikai jelentésekbe, mert azok igen erős kommunikációs és lobbicsatornákkal rendelkeznek. Ilyen téma a zsidó hitközség sajátos problémái vagy például a romániai görögkatolikus egyház ügyei.

Éppen ezért, akárcsak az emberi jogi éves jelentések esetében, nagyon fontos az, hogy a magyar közösség problémái – legyenek azok emberi jogi vagy vallási kérdések – megfelelő súllyal megtalálják az amerikai diplomácia érdeklődési körét. Például nem kerülte el a romániai jelentés figyelmét az, hogy a konstancai polgármester (Radu Mazăre, a város volt elöljárója – szerk. megj.) náci ruhában lépett fel egy divatbemutatónak szánt rendezvényen, ám minden bizonnyal legalább ennyire fontos lenne számunkra, ha az amerikai diplomaták kellő hangsúllyal tudomást szereznének és említésre méltónak tartanák a moldvai csángó közösség magyar nyelvű misézésre vonatkozó és évtizedek óta megoldatlan kérését is. Tehát a legfontosabb tanulság mindezekből a jelentésekből az, hogy maga a magyar közösség – társadalmi, politikai, közéleti vagy vallási képviselői révén – megfelelő rendszerességgel és nyomatékkal tájékoztassa az amerikai külképviselet munkatársait a számára fontos kérdésekről.

Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest