Felfedésre váró szépség

Az is csak később derült ki, hogy az 1997-ben megjelent OK Computer korszakos jelentőségű alkotás, az alternatívnak nevezett zenei szcénát teljesen átrendező album, melynek hatását nem lehet elégszer hangsúlyozni. Enyhén szólva sem kontyalávaló muzsikáról van szó, furának tűnő „házasításoknak” lehettünk fültanúi: csodával határos, ahogy a lemezen megfér egymás mellett, kiegészíti egymást az elektronikus tánczene, az alternatív rock (annak minden vetületével), a kortárs klasszikus zene és a nagyvárosi folk. Értékét akkor a Pink Floyd Dark Side of the Moon című csodálatos lemezéhez hasonlították, az ezredvégén készült, minden idők legjobb lemezeit sorjázó rangsorolásokban pedig (a The Bends mellett) helyet kapott a legjobb tíz album közt. Nem csoda hát, hogy akkortájt már világszámnak számított a progresszív rockzenét játszó oxfordi zenekar. Újabb címke, de hát valahová mégiscsak be kellett sorolni a Radioheadet, hogy a lemezboltokban meg lehessen találni az aktuális korongot, a zenei lapok munkatársai meg tudják, hogy melyik rovatba gyúrják be a csapatról szóló cikkecskét. A 2001-es Kid A és az Amnesiac című lemezeket hallgatva azonban mindenki egyetértett azzal, hogy jó pár évvel a koruk előtt jártak. Thom Yorke (a zenekar énekese, amúgy gitározik és billentyűs hangszereken játszik) a két album megjelenése előtt jelentette be: a zenekar tagjai nem hallgatnak rockzenét, többé nem részesítik előnyben a gitár nevű hangszert. A 180 fokos paradigmaváltás hozadéka az volt, hogy a lehető legtermészetesebben tudtak gitárokat elektronikus zenei eszközök módján bevetni, illetve gépi megszólalásokat hangszeres környezetben elhelyezni, s kísérletező, „experimentális” zenekarként a világ egyik legkeresettebb együttesévé váltak.

Külön misét érdemelne a 2003-ban megjelent Hail to the Thief is, melyen mindemellett  tradicionálisabb dalszerkezetek is fellelhetők. Csodás lemez ez is. Persze nemcsak eredetiségükben adták fel a leckét kortársaiknak, egy forradalminak számító marketingtrükkel is meglepték az „iparágat”: a 2007-es nagylemezüket, a zseniális In Rainbowst egész egyszerűen letölthetővé tették az interneten, mindenkinek saját belátására bízva, hogy mennyit akar érte fizetni. Akiben meg felmerül a kérdés, hogy ez így megérte-e, olvasson utána: állítólag az internetes megjelentetés napján másfélmillió rajongó fizetett a lemezért.

A februárban megjelent The King of Limbs köré is hasonló marketinget építettek: egy hétfői napon bejelentették, hogy szombattól letölthető a lemez 7 euróért, hogy aztán már péntek reggel elérhetővé tegyék az anyagot. Beszédes, hogy az aznap megjelentetett (szintén emlékezetes) új klipet – ami a Lotus Flower című dalhoz készült – két nap alatt ötmillió ember látta. Érdekes megközelítés, egyfajta vak randi: a lemez úgy jut el a hallgatókhoz, hogy nem tudnak utánaolvasni, támpontokat keresni hozzá.
A The King of Limbs lemez alig 37 perces, csupán 8 dalt tartalmaz, de rövidsége ellenére sem egy instant lemez, sőt kifejezetten nehezen megfogható. Nyilván az oxfordiak munkásságát kevésbé vagy felületesen ismerő olvasóknak nehéz lenne elmagyarázni, hogy mivel van itt dolgunk, de megéri megbirkózni vele. Nos, ha ez lenne a Radiohead legelső albuma, kapkodnák a kritikusok a fejüket. Persze nem erről van szó, s mivel párszor ennél azért jóval magasabbra helyezték már a lécet, nem véletlen, hogy egyebet kaptunk, mint amit vártunk. Persze ezúttal is fölösleges összehasonlítani ezt a munkát a korábbiakkal. A megszólalás jóval elektronikusabb, mint korábban, a zenei megközelítés minimalistább – szó sincs agyontaposott gitártorzítókról (sőt gitárokról is alig…) –, lecsupaszított muzsika hatását kelti, mintha csak a dalok vázát hallanánk. A The King of Limbs – (A végtagok királya), a lemez állítólag egy ezeréves tölgyfáról kapta a címét – nagyon távolságtartó, mint Thom Yorke szólólemeze vagy a Kid A/Amnesiac kettős, gyakran olyan, mintha tompán szólna egy régi bakelitlemezről. Rég hallottam egy ilyen nehezen emészthető, ambivalens érzéseket keltő albumot, de én például mindig is ezt szerettem a zenekarban: kihívás hallgatni (jó értelemben), figyelni kell rá, megdolgoztat. Nyilván ha nem egy ingerszegény közegben hallgatjuk a Jonny és Colin Greenwood, Philip Selway és Thom Yorke alkotta ötösfogat új munkáját – például fülhallgatóval egy magányos, esős estén –, kevés fog megmaradni abból, amit nyújtani akar. Lassan „barátkozik”, jóval több idő kell a megemésztéséhez, mint egy hagyományos LP esetében. A The King of Limbsről emiatt nem is érdemes a szó szoros értelmében kritikát írni, csak jelezni lehet, hogy megjelent, és ezúttal is roppant izgalmas alkotás. A Radiohead előző lemezeihez hasonlóan hónapokkal, talán évekkel később fogja felfedni igazi szépségét.

Radiohead – The King of Limbs. XL Recordings, 2011. Értékelés az 1–10-es skálán: 10