Egységben látni az embert és környezetét

– Környezetvédõként, zöldmozgalom- és szervezetalapítóként az ornitológia, közelebbrõl a homoródszentpáli madárpihenõ természetvédelmi területté nyilvánítása köthetõ az ön nevéhez. Miért éppen a madarak?
– Nem tudnék erre pontos választ adni. Valószínûleg gyerekkori élmények hatása, mint annyi más érzelmi kötõdésé, amelyre késõbb felnõttként racionális magyarázatokat gyártunk magunknak. A madarakat mindig csodálat és misztikum övezte. Az ember közvetlen közelében élnek, és mégis megfoghatatlanok. Rövidebb életciklusuk miatt két-három hónap leforgása alatt megfigyelhetõ egy madárgeneráció születése, a fészekrakástól a fiókák felneveléséig, mégis mindig marad titok, amire nincs válasz. Úgy gondoljuk, hogy ma már szinte mindent tudunk, de bõven van megválaszolatlan kérdés. A tövisszúró gébics felneveli, megtanítja repülni, vadászni a fiókáit, aztán a szülõk már augusztusban elmennek. A fiatal madarak csak októberben vonulnak a szülõk után, egész Afrika közepéig. Vadászni meg kell tanítani õket, a vonulás útvonalára nem? Az ismertebb példánál maradva, a nádirigó nevelte kakukk sem válik nádirigóvá, követhetõ viselkedési minta nélkül ugyanúgy más madár fészkébe rakja az új generáció is a tojásait. Genetikailag öröklõdik a tudás? Ezek persze inkább látványelemei az ornitológiának, sokkal fontosabb azonban arra választ találni, az okozott károk után hogyan tudjuk végre megvédeni a madarakat.
– Nem tartja megfelelõnek a törvényi szabályozást?
– A társadalom szemlélet- és mentalitásváltását még a legjobb törvény is nehezen tudja kikényszeríteni. Nyugat-Európában, ahol börtönbüntetést is kiszabhatnak egy állat bántalmazásáért, a dél-francia és az olasz tömeges madárvadászattal nem tudott megbirkózni a jogszabály. A gasztronómiai szokásokat sem fogja jogszabály megváltoztatni, még az erõs gazdasági érdek is inkább megkerüli a kérdést: Málta jelentõs madárpihenõ, komoly bevétele származik a turizmusból, amelynek fontos látványeleme a vonuló madarak megfigyelése. Ezért ott már nem vadásszák a madarakat, de a helyi konyha nem változott, csak most importból fedezik a szükséges „alapanyagot”. A természetvédelmi törvények alkalmazásának vannak hazai ellenpéldái is. A Duna-delta élõvilágát már a nyolcvanas években törvények védték, és gumilövedékkel lõtték a védelmi idõ alatt halászó helybélieket, figyelmen kívül hagyva, hogy az ott élõk az élelem java részét más forrás híján közvetlenül a természetbõl szerzik be. Ez a másik véglet, amely ismét elfogadhatatlan. Amúgy a táplálékszerzés ilyen formája ma már ott is szinte teljesen visszaszorult, de a madarakra ma sem úgy tekintünk, mint másik élõlényre, amelynek ugyanolyan joga van élni, mint nekünk. Ha már nem táplálékszerzés tárgya a madár, akkor céltábla parittyának, puskának és újabban a könnyen beszerezhetõ légpuskának. Húsz évvel ezelõtt optimista voltam, úgy gondoltam, hogy ismeretterjesztéssel, felvilágosítással ez megváltoztatható. Ma már nem hiszem ezt. Legalább megtûrnünk kellene a madarakat, ha másért nem, hát kényelembõl. Minél több madár van körülöttünk, annál kedvezõbb számunkra is a természetes környezet, céltalanul és értelmetlenül borítjuk fel ezt az egyensúlyt. A szemléletváltás lassan – a gyermekekkel kezdve a nevelést – talán bekövetkezik a negatív viselkedésminták ellenére is.
– Kezdeményezõje és alapítója volt 1990-ben a Román Madártani Társaságnak, de nem vállal tisztséget a szervezetben. Miért?
– Mondhatnám, azért nem, hogy jöjjenek a fiatalok, több az energiájuk, rugalmasabbak, de ez nem lenne teljesen igaz. 1983-tól évente szerveztünk erdélyi madarásztalálkozókat, az érdeklõdõk baráti társaságaként végeztünk madármegfigyeléseket, gyûrûzéseket. Magától értetõdõ volt, hogy amint lehetõség nyílott rá, ezt szervezett keretek között folytattuk. Romániában ma is „civil” terület az ornitológia, állami hatóság vagy intézmény nem foglalkozik a madarakkal. A mezõgazdasági minisztériumban létezik ugyan egy madárgyûrûzési osztály, de ma is ugyanaz a három személy van ott, mint a nyolcvanas években, nem is tesznek többet ma sem, mint akkor. A madártani társaság hiánypótló volt, de az intézményes keretet létrehozó szabadság mámorában átesett a ló túlsó oldalára: úgy akarta védeni a madarakat, hogy közben elfelejtette az embert. A céljaikkal egyetértettem, a módszerekkel viszont nem, ezért jött létre a Független Ökoklub, amelyben az egységesebb szemlélet, a környezetvédelem kap nagyobb hangsúlyt. Nem mondtam le persze az ornitológiáról sem, hiszen a madarászat életforma, gyerekkori szerelem számomra. Idõközben a madártani társaság is változtatott egyoldalú radikális álláspontján, és a szentpáli madárpihenõ, a Nagy-Homoród völgye agro-ökoturisztikai fejlesztésének programjában együtt dolgozunk. Az idén már kézikönyvet tudtunk a falusi vendéglátással foglalkozók kezébe adni a természetbarát faluturizmusról, egy másik – szintén idei – kiadványunk a Nagy-Homoród völgyének falvait, állat- és növényvilágát mutatja be.
– Hogyan kapcsolódik az ornitológia a falusi turizmushoz?   
– Homoródszentpálon az 1600-as évek óta vannak halastavak, körülöttük, az enyhén sós, lápos területen alsóbbrendû rákok élnek, a szikes talaj alacsony növényzete pedig kedvezõ életteret kínál a rágcsálóknak, kisebb hüllõknek. Ezért vált ideális madárpihenõvé, ahol több mint 250 fajt számoltunk eddig össze. Itt az ember és a madár közötti „konfliktus” az élõhely – termõterület, természetvédelem – terménykár kettõsében jelentkezik. A madarakat sem lehet csak önmagukban védeni: ha nincs táplálékuk, fészkelõhelyük, elpusztulnak. Hozhatunk bármilyen szigorú törvényt a madarak védelmében, de ha ellenérdekelt – mert kárvallott – fél az ember, ha nem is pusztítja el, elûzi õket. Büntetni az elpusztított madárért lehet, terményvédelemért nem, és nem is szabad, hiszen az embereknek is élniük kell. Csak akkor lehet eredményes a madarak védelme, ha ezt alternatív jövedelemforrássá tudjuk tenni az emberek számára – hiszen csak akkor védik, ha hasznuk származik belõle.
– El lehet ezt érni?
– Szentpálon, a halastavak mellett három hektáron gyapjúsás él, ez a növény a jégkorszakból maradt itt, és ma már elértük azt, hogy csak az elvirágzás után kaszálják le, amikor a madarak fészkelési ideje lejárt. Ezek az elsõ lépések. Ha a vadrucák megeszik a búzát, a kár megtérülhet a turisták révén, akik a vadrucát jönnek látni, fényképezni. Nem feltétlenül az elûzésük a megoldás. És a Nagy-Homoród völgyének egésze turisztikai célponttá lehet, hiszen olyasmit kínál, ami nincs máshol a környéken. Nemcsak a madárpihenõ ilyen, hanem a bágyi vár dombjának növényvilága, amelyet szintén védetté nyilvánítottak, vagy a karácsonyfalvi szelídgesztenyés is és a környezõ falvak templomai, épített öröksége is. Nem gondolom, hogy csak a turizmusból meg fognak élni az emberek, de jövedelemkiegészítõ lehet, és ha a környezetvédelem ehhez hozzá tud járulni, akkor mindenki nyer. Nem szokványos, hogy a madárvédelmet szociológiai felméréssel kezdjük, mint mi tettük itt Homoródszentpál környékén, de egységében kell látni az ember és a környezet erõforrásait ahhoz, hogy megvalósítható tervet készíthessünk. A természetbarát faluturizmus alapjainak kiépítésénél tartunk, és el kell jutnunk oda, hogy a mai tíz-tizenöt helyett akár harminc-negyven személyt, egy autóbusz népét is vendégül tudják látni a környéken. Ha elérjük ezt a nagyságrendet a vendégfogadásban, akkor a madarak számára élet-halál kérdését jelentõ szemléletváltás – amelyet felvilágosítás, ismeretterjesztés révén önmagában nem tudunk elérni – bekövetkezhet a befolyó jövedelem hatására. És nemcsak a madarak nyernek ebbõl.

Szabó József
Ornitológus, a Román Madártani Társaság kezdeményezõje és alapítója. 1946-ban született Marosvásárhelyen. A kolozsvári agrártudományi egyetem állatorvosi szakán végzett 1970-ben. Székelyudvarhely környékén, falvakon állatorvos, ma az udvarhelyi tyúkfarm, az Avicom Rt. állatorvosa. 1968 óta közöl madártani dolgozatokat, ismeretterjesztõ cikkeket.