Február 6.
14 óra Rég nem nyitottalak ki, kedves naplóm. Pedig az utóbbi időben folyamatosan rád és Wass Albertre gondolok. Érzem, hogy írnom kell Róla Beléd – és semmi sem tudja elnyomni ezt az érzést. Most nagyon éhes vagyok. Nehéz szívvel, de kimegyek a konyhába.
14 óra 30 perc Marhahúsos csorba volt ebédre, sok murokkal. A csorbáról megint a románok jutottak eszembe, a murokról pedig a gyökereink. Nagyon szomorú vagyok, valami egyebet kellett volna főznöm mára. Jókai bablevest, például. Vagy hortobágyi húsos palacsintát. Mindegy már. Ilyen szomorúan nem tudok írni az Íróról.
Február 8.
Tegnap láttam Õt. Mackónadrágban és műanyag papucsban egyensúlyozott el a blokkom alatt, kenyérért ugorhatott le. (Nem Wass Albert, a Gyönyörű Ismeretlen). Megdobbant a szívem, elgyengültek a lábaim. Ahogy ott imbolygott óvatosan a jégen. Ahogy papucsaiban megmaradt rajta. Ahogy haladt előre, és nem esett el. Csak magyar lehet. Istenem, add, hogy magyar legyen! Szerelmes vagyok. Kicsit kényelmetlen, hogy pont így februárban.
Február 12.
Napok óta szimbiózisban élek egy elektromos fűtőtesttel. Szomszédaim kivétel nélkül manelét hallgatnak – illetve egy kivétellel, de ő manele-zeneszerző. Valamiféle furcsa hidegség vesz körül. Tizenhét fok, most látom. Az erdélyi magyar szobahőmérséklet. (Két és fél millt fizettem a múlt hónapban). Na, de ez az olajos kalorifer segít, hogy kitarthassak.
Február 14.
Hiába tartok én ki, nekem betartanak. Kijött a villanyszámlám. Ráadásul hat napja nem láttam a Gyönyörűt. Csak a gyötrelem, a keserűség néhanap. És furdal a lelkiismeret is: az utóbbi időben folyton az Ismeretlenre gondoltam a fűtőtest mellett, Wass Albertről még mindig nem írtam semmit. Most pedig csak a villanyszámlán jár az eszem: merénylet. Azt hiszem, felütöm a Vérben és viharban című alkotást. Milyen kár, hogy az Egyedül a világ ellen nincs meg.
Február 15.
Dalol a lelkem, csicsereg! Boldog vagyok, istenem, milyen boldog! A Gyönyörű magyar! Magyar Gyönyörűm, te, körülfonnálak lágyan, mint egy szelíd tigrispiton! Bár ez nem jó hasonlat, azt hiszem. De mit számít most a stilisztika! Ábelnek hívják, és egyedülálló! Hát perszehogy az, egy Ábel! Ma ismét sokat gondolok a Hargitára. Igaz, a szexre is.
Február 17.
Ábellel kelek, Ábellel fekszem. Csak gondolatban, sajnos. Egyébként kelni és feküdni nálam nem könnyű dolog: gyorsan kell cselekedni, hogy ne fázzon az ember. Én lefekvés előtt felöltözöm, s ha felkelek, még jobban. (Az elektromos fűtőtestet levittem a pincébe). Csak a könnyező pálmámat sajnálom, úgy látom, meg fog halni. Súly alatt lehet, hogy nő, de hidegben nem, az biztos.
Február 18.
Beszéltem ma Ábellel! Valahogy olyan furcsa... De kezdjem az elején. Özv. Ottokárné Lindt Eleonóra (ki ne ismerné?) emlékére szerveztünk kórushangversenyt – megható volt. Aztán az Özv. Ottokárné Lindt Eleonóra emlékezete című kötetet mutatták be az egyik központi kávézóban. Kicsit késve érkeztem, már nem volt hová leülnöm. Egyszer csak hátulról vállon veregetett valaki, és szívélyesen hellyel kínált. Ábel volt az! Alig bírtam megmoccani, annyira remegtek a lábaim, és hallottam magam kívülről, amint összefüggéstelenül hebegek zavaromban. Később forralt bort ittunk, majd hazakísért. Jaj, nem bírom tovább folytatni.
Február 19.
Tegnap este elszorították a könnyek a torkomat, te is pacás lettél, kedves naplóm. (Azt hiszem, veszek egy számítógépet, ilyen esetekben mégiscsak praktikusabb). Szóval valahogy olyan furcsán beszél ez az Ábel. Nem még megyek be a szkárába, azt mondja udvariasan, mikor hazaértünk (pedig hogy szerettem volna, ha bejön, Istenem!). S korábban hasonlóképpen: hogy ő insztruktor a sofőriskolában, s hogy alig lehet csirkulálni a pietonoktól. Nem is folytatom, rettenetes. Válságban vagyok. Nyelvi válságban, s testiben is egyszersmind. Mert mit tegyek most? Ábelt válasszam vagy a Hargitát?
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!