December elseje Hajdúszoboszlón

Az előző évi háromnapos minivakációban próbáltuk ki az egyik szálloda nyújtotta élményeket, és annyira megtetszett a gyermekeknek, hogy visszakívánkoztak. Sokan hasonlóképpen gondolkodtak. Az erdélyi magyarokon túl még inkább partiumi, bánsági, kolozsi, marosi, szucsávai románok lepték el a szálláshelyeket, a magyarországi fürdőkomplexumot. Vasárnap fél tizenegy körül, fél órára a nyitást követően talán sohasem látott sor kígyózott a beléptetők előtt, melynek vége a bejárattól tíz méterre húzódott az utcán.

Hogy valami „készülődik”, hogy sok romániai tölti a négynapos minivakációt Magyarországon, azt már előtte sejtettük. No meg az újra bevezetett határellenőrzés közel kétórás sorban állása is jelzésértékű volt. Egyfajta migráció résztvevői lehettünk. Igaz, nem személyi iratok nélkül, a zöldhatár elkerülésével, gyalogosan és ingyenbuszokra felszállva, ahogyan újabban szokás. Hanem érvényes útlevéllel, a határellenőrző pontokat megcélozva, saját autókkal. És csak néhány napi tartózkodással.

Végülis jó üzleti hasznot jelenthetett a sok román, romániai turista. Másrészt ők is különbül élvezhették magukat, akárcsak mi, ha már ide jöttek. Eddig minden rendjén van. Csak sokakból az alázat és a szerény viselkedés hiányzott. Hiszen nemcsak személyes tapasztalatból, hanem a növekvő számok törvénye alapján is bizonyossá vált, hogy – akárcsak terroristák a nyomuló migránsáradatban – a csendesen és civilizáltan viselkedők közé hangoskodók, agresszívek, saját énlátásuknál megrekedtek is elvegyültek. Olyanok is bekerültek, akiknek az elvtársai, rokonai és szomszédai otthon olyasmit énekeltek vagy énekeltek volna sepsiszentgyörgyi randalírozásuk során, hogy „Erdély román föld, nem adjuk!” vagy „Ki a bozgorokkal (jelentése: hontalan magyar) az országból!”

Azt nem tudom, hogy nemzeti ünnepük előestéjén egyesek hogyan ünnepeltek Hajdúszoboszlón. Nekem nem ünnep, messze elkerültem a hangulatát, kesernyés ízét. Csak mások elbeszéléséből tudom, hogy voltak hangoskodások, randalírozások. A domináns román beszédet is megszoktam már odahaza. Miért zavart volna, hogy ugyanaz a kép fogadott a szoboszlói medencében és szaunában, mint a marosvásárhelyiben?

Valami mégis bántott, valami mégis fájt.

A MaRó című előadásban látott egyik történet jutott eszembe, ahol az öreg székelynek is fáj valami, ezért fordul a román elmegyógyászhoz. Baját nemigen tudja elmondani, a doktornő türelmetlen. Végül valahogyan mégis kiböki: fáj neki, hogy ez lett Erdélyből! Rögvest jön a gyógyír: nemzeti szalaggal ékesített kötél, másnap reggeli használatra, evés előtt, de néhány pohár pálinka után.
Úszás közben engem is, egyik lányomat is jól oldalba rúgott egy-egy pasas, aki úgy képzelte, azaz nem is képzelte, hanem egyenesen úgy gondolta, érezte és cselekedte, hogy csakis őérte van az egész úszómedence. Senki más nem számított, és ha nem tértél ki előle, te bántad meg.

Az csak hagyján, hogy a szemüvegem bespriccelődött, és román–magyar, magyar–román viszonyon túl: kényelmetlenül éreztem magam. Önteltséget árasztó középkorú pasasomnak meg is jegyeztem, hogy nem kellene nekem úsznia és kiszorítania. Majd – meglehet enyhe indulattal – hozzátettem: máskülönben üljön otthon, ha nem tud másokhoz alkalmazkodni. Alázat helyett szavaimra rögtön felhördült: „Care-i treaba cu acasă?” (Mi a baj az otthonnal?). Válasz nélkül kikecmeregtem a vízből.

Közben arra gondoltam, hogy miért nem hozták rendbe az ingyen megkapott, egykor királyok és császárok által látogatott Püspökfürdőt, Búziásfürdőt, Herkulesfürdőt, és miért kell nekik Hajdúszoboszlóra, Gyulára, Orosházára menniük magasabb szintű fürdőélményre és kikapcsolódásra vágyva? No meg az is eszembe jutott, hogy két héttel azelőtt a focimeccsen a másik irányba „szélsőségesek” azt skandálták, hogy: „Hajdúszoboszló, Hajdúszoboszló, lesz még Oslo Hajdúszoboszló! Magyarországé, Magyarországé, lesz még Erdély Magyarországé!”
Személyiségzavar – deficit de personalita­te. Grandománia versus borúlátás. Legjobb, ha nem veszem szívre. Próbáltam hát elővenni a szellemi szférában bolyongó humorérzékem: milyen madárral is hasonlíthatnánk össze magunkat? Illik-e a románokra a kakukkmadár, mireánk pedig a fekete rigó hasonlata?

Ha megjegyzésemmel és gondolataimmal bármi rosszat tettem volna, máris igyekeztem helyrehozni a hibát. Amikor észrevettem az első, egymást fényképező szerelmespárt, máris kedvesen megkérdeztem a mobiltelefonját kedvese irányába kattintgató férfitől: „Szeretné-e, ha közös képük lenne?”. Máris készségesen átnyújtotta a maroktelefonját. A márkájára már nem emlékszem. De arra igen, hogy szívből jövően rámmosolyodtak. Ezt a nekik és nekem szóló mosolyt rögzítettem. Nemcsak a telefon memóriájába, hanem a sajátomba is.

Jóleső érzés, hogy bármikor előhívhatom.

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár