Csúcson a kis szürke agysejtek

A hivatá­sos bűnüldözéssel együttműkö­dő, de azt igazán hatékonnyá tevő mesterdetektív figuráját nem Agatha Christie találja ki, hiszen sir Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes „atyja\" tíz évvel azután hal meg, hogy 1920-ban először lép színre Hercule Poirot, a csodabogár nyugalmazott belga rendőr.

Egy interjúban meséli el nagyon szórakoztatóan az írónő, hogyan is alakult ki a nevetségességig hiú kis detektív figurája, miért lett belga, miért lett megrögzött agglegény, és nem utolsósorban mesteri fokon végzett nyomozásai során miért mellőzi olyan következetesen az erőszakot. Hercule Poirot a német támadások elől menekül az I. világháború idején Londonba, s hiába is szeretne kisebb-nagyobb rigolyáinak, elsősorban a szemet-szájat ingerlő finomságoknak és a virágkertészetnek élni, úton-útfélen olyan bűnesetekbe botlik, amelyeket nélküle nem tudnak megoldani.

Öldöklésre alkalmas tárgyat nem visel, nevezetes kisollója sincs nála, mivel csakis otthon igazgatja vele kackiás bajuszát, van viszont egy olyan fegyvere, ami méltóvá teszi ahhoz a mitológiai alakhoz, akinek a nevét viseli, s aki már-már csodával határos hőstetteinek köszönhetően érdemelte ki a félisteni, héroszstátust: a legélesebb pengénél is élesebb esze, logikája. Poirot nemcsak hiú, de gyakran öntelt is, szereti emlegetni szülei névadó tehetségét, hisz a kis szürke agysejtjeivel olyan tettekre képes, amilyeneket Herkules a csodabuzogánya, nagy ereje és kitartása segítségével vitt véghez.

Agatha Christie úgy tervezte, hogy a mondabeli herkulesi cselekedetekre hajazó történetsort ír a belga detektív főszereplésével, de a kissé langyos fogadtatást követő első, 1926-os átütő sikert arató Poirot-történet után olyan népszerű lett a figura, hogy végül harminchárom regénynek és 54 novellának vált főhősévé. Hamarosan társat is kap Hastings kapitány személyében, aki ugyan katonatiszt, de inkább golfozni és udvarolgatni szeret, nem csatázni.

Több alkalommal is hecceli Poirot és Japp felügyelő (ő biztosítja a nyomozás hivatalos hátterét), hogy bár neve az 1066-os hastingsi csatára utal, de azért államalapító Hódító Vilmosnak nem mondható. Hastings és Japp inkább csak színes díszletelem Poirot gondolatmenetéhez, mert eldönteni mindig a kis szürke sejtek döntik el, ki is a tettes. Állítólag az írónő nem igazán szerette emblematikus hősét, idegesítő, dilis alakként beszélt róla, ami sokkal valószínűbb, hogy reklámfogás volt csupán. De akik ilyesmit állítanak, azt is mondják, hogy másik híres főszereplőjét, Miss Jane Marple-t viszont mindig nagy szeretettel emlegette.

Miss Marple sokban hasonlít Poirot-hoz, ugyanakkor sokban is különbözik. Hamisítatlan középosztálybeli hölgy, St. Mary Meadben élő vénkisasszony, inkább idősnek, mint idősödőnek mondható, de neki is nagyon éles az észjárása, és nemcsak minden kicsi apró részletet megfigyel, de azonnal összefüggésbe is hozza a falujában régebben vagy újabban történtekkel. S miközben szenvedélyesen kötöget, az összefüggésekből levonja a következtetéseket, nem mellékesen mindig pontosan fején találva a szöget, illetve eltalálva a gyilkos személyét. Ellentétben Poirot-val, aki nélkül Japp kicsit szárnyaszegettnek érzi magát, a hivatalos nyomozók nem veszik jónéven, amikor a kotnyeleskedő nénike mesélni kezdi, hogy St. Mary Meadben mikor és kivel is történt valami hasonló, azért, mert... Aztán lassanként rájönnek, hogy nem beszél butaságokat, sőt, s amikorra elfogadják az érvelését, mintha felgyorsulna a motor: már leplezhetik is le a tettest.

Mielőtt detektívtörténetekbe kezdett volna, Agatha Christie romantikus regényeket írt Mary West­ma­cott néven, nem különösebb sikerrel. Neve összeforrt Hercule Poirot és Miss Marple nevével, holott számos olyan krimit írt (például az 1952 óta folyamatosan játszott Egérfogó című darabot vagy a sikeres filmfeldolgozások alapjául szolgáló Tíz kicsi néger és A vád tanúja című történeteket), melyekben sem a gondozott bajuszú belga, sem a folyton kézimunkázó idős hölgy nem szerepelt. És gondolom, nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy minden valószínűség szerint a ragyogó gondolkodásuk fegyvertényei miatt.

Ez utóbbi kifejezést sem véletlenül használtam, mivel 1976. január 12-e, az írónő halála óta nagyot változott a krimik világa is. Nem meglepő, hogy előbb lőnek ki egy tárat, mielőtt az első kérdést feltennék. Mára már az egyedül vagy egy-két társsal közösen gondolkodó, lépésről lépésre haladó nyomozásnak is befellegzett: nem az ember gondolkodik és beszél, hanem helyette a tudományos-technikai csúcsteljesítményt képviselő gépi berendezések. Egyetlen hajszál, vércsepp, körömszilánk, jól karban tartott rendőrségi nyilvántartás és elég is egy gombnyomás, hogy a számítógépes futtatás kidobja a tettes DNS-ével megkérdőjelezhetetlenné tett személyét.

A helyszínelés abszolút csapatmunka, ahol éppen bűnnek nem bűn, ha valaki gondolkodik is, de sem Poirot szürke kis agysejtjeire, sem Jane Marple éles szemére, pontos emlékezetére nincs már igazán szükség. Aki mostanában kezd írással foglalkozni, az vagy cseppfolyós történetekre, vagy kőkemény sorozatgyilkosságokra adja a fejét. Hiába, a krimik terén sem telt el „tétlenül\" az a százhuszonöt év, amióta megszületett Agatha Christie.