Borisz Jelcin - egy korszak hőse

Jelcin ugyanezt a célt tûzte ki. Csakhogy õ valamiben különbözik elõdjeitõl: megértette, hogy a birodalom öszszeegyeztethetetlen a demokráciával, és megpróbált elfordulni a Szovjetunió ideájától, hogy demokratikus rendet építsen országában.
Jelcin karrierjének csúcsán nagyon sok orosz azonosult nyerseségével, impulzivitásával, a személyes apróságokra való érzékenységével, még az alkohol iránti gyengeségével is. És mégis hivatali idejének utolsó éveiben tekintélye jelentõsen csökkent. Csak második mandátumának utolsó néhány hónapjában, amikor 1999 szeptemberében elindította a második csecsenföldi háborút, nyert vissza valamennyit legitimitásából vezéreivel együtt az orosz közvélemény szemében, miközben ellenérzéseket keltett maradék nyugati pártolói körében.
Szeszélyei ellenére azonban Jelcin az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel való széles körû stratégiai együttmûködés pályáján tartotta Oroszországot. Noha ellenezte, hogy Amerika erõt alkalmazzon Irak és Szerbia ellen az 1990-es években, kormánya formálisan soha nem mondott le a szankciókról egyik ország ellen sem. Mi több, sem szándékosan, sem véletlenül nem szabadult el egyetlen atomfegyver sem, és a posztkommunista Jugoszláviát feldúló háborúhoz hasonló konfliktus sem tört ki Oroszország és szomszédai között, habár néhányan közülük részei voltak olyan belsõ vagy regionális konfliktusoknak, amelyekben Oroszország keze is láthatóan benne volt.
Amikor 1991-ben hatalomra jutott, Jelcin hatalmas feladatokkal szembesült. Néhány döntõ pillanatban az egyetlen olyan személyként állította be önmagát, aki felnõhet ahhoz a kihíváshoz, hogy Oroszországot diktatúrából demokráciává, a tervgazdálkodást szabadpiaccá, a birodalmat középhatalommá alakítsa. 1992-ben, ahogy az elõbukkanó Orosz Föderáció a gazdasági és monetáris összeomlás szakadékának szélén billegett, Jelcin a radikális reformok mellett döntött, kiváltva ezzel a gazdaságot irányító érdekcsoportok válaszlépését. A következõ években a liberális gazdaság felé hajolt volna, ha ehhez elég erõsnek érezte volna magát.
Jelcin velejéig a szovjet rendszer terméke volt, ennek fényében a demokrácia és a szabadpiac felé fordulása még inkább csodálatra méltó, befejezetlensége ellenére is. Egy szegény építõmunkás fiaként Borisz Jelcin mint üstökös haladt felfelé a kommunista ranglétrán, és az urali Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) iparváros pártbizottságának elsõtitkára lett. A pártvezetõk többségétõl eltérõen Jelcin jól tudott beszélni az egyszerû emberekhez (ez a képessége késõbb is segítette a támogatás és a hatalom megszerzésében), ugyanakkor nem mutatta, hogy megkérdõjelezné a marxista-leninista halandzsát, amelyet megköveteltek tõle a nyilvános eseményeken.
Jelcin csak azt követõen kezdett elkülönülni a magas rangú pártapparatcsikok tucatjaitól, hogy Mihail Gorbacsov 1985-ben Moszkvába rendelte. Megízlelve a moszkvai feltörekvõ középosztály keserû frusztrációját, Jelcin gyorsan hírnevet szerzett a párt régi gárdájának nyers, nem mindig koherens bírálójaként.
A demokráciáért kampányolók csodálták Jelcin harcát a konzervatívok ellen a politikai bizottságban, különösen azt követõen, hogy 1987 novemberében távozásra kényszerítették a párt belsõ körébõl.
Azzal az eltökélt szándékkal, hogy reformerként túltesz Gorbacsovon, Jelcin meggyõzte a liberálisokat, hogy vegyenek erõt gyanakvásukon provinciális modora miatt. A liberálisok a demokratikus elméletre tanították, míg õ taktikai tanácsokat adott nekik.
Miközben a Szovjetunió feltartóztathatatlanul szétesett, tizenöt tagköztársasága igencsak rángatva pórázát, Borisz Jelcin megszerezte a legnagyobbik – az Orosz Föderáció – vezetését, ez pedig taktikai szövetséget biztosított számára a ukrajnai, balti államokbeli és grúziai függetlenségpártiakkal.
1991 júniusára, miután semlegesített egy sor támadást vezetõi pozíciója ellen, Jelcin Oroszország elsõ választott elnöke lett; két hónappal késõbb pedig az igazi hatalom is az ölébe hullt, miután 1991 augusztusában a Szovjetunió szétesését megelõzni próbáló konzervatívok Gorbacsov elleni puccsa kudarcot vallott. Sok nyugati és orosz számára Borisz Jelcin legszebb pillanata ugyanabban az évben, augusztus 19-én jött el, amikor az orosz parlament épülete elõtt egy tankon állva szembeszállt a hatalmat magukhoz ragadó keményvonalasokkal.
De Jelcinnek magának sem sikerült teljesen megszabadulnia a múlt intellektuális béklyóitól. Államfõként úgy beszélt a gazdasági teljesítményrõl, mintha az rendeletekkel javítható lenne. Az oroszok többségéhez hasonlóan a kapitalizmus anyagi elõnyeit akarta, de nem sokra becsülte, vagy nem értette meg a törvények uralmát és a hatalom megosztását, amelyek alapján a kapitalista intézmények mûködni képesek.
Mindazonáltal elnöksége legnagyobb részében Jelcin – a számos taktikai visszavonulás ellenére – megtartotta célkitûzésként a gazdasági reformokat. Bizonyos mértékben megérezte, hogy Oroszország potenciálját csak akkor lehet felszabadítani, ha a kormányzat vagy fittyet hány az útban levõ különleges – katonai, ipari és mezõgazdasági – érdekekre, vagy pedig fizet nekik. Az 1998-as összeomlás után követett gazdasági ortodoxia letette a jelenlegi folyamatos orosz boom alapját.
Jelcin és Oroszország tragédiája az volt, hogy amikor az országnak elõrelátó és céltudatos vezetõre volt szüksége, helyette egy mozgékony politikai operátort kapott. Azzal, hogy nem engedte Oroszországot szétesni vagy visszakanyarodni az önkényuralomhoz, Jelcin nyitva tartotta az utat egy ilyen vezetõnek, aki egy szép napon majd a színre lép. Sajnos, ez az ember nem Borisz Jelcin saját kezûleg kiválasztott utódja, Vlagyimir Putyin, aki csak tovább éltette az orosz történelem ördögi köreit.

Nyina Hruscsova

A szerzõ nemzetközi ügyeket oktat a New York-i New Schoolban
Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika, 2007.