Beszélgetés Varga László ’56-os erdélyi politikai elítélttel

Börtönévek: nem elfecsérelt idõ – Mint az 1956-os forradalom egyik résztvevõjét és erdélyi elítéltjét Magyarország köztársasági elnöke, Sólyom László részesíti magas rangú állami kitüntetésben a budapesti Bourbon Rendezvényházban. Számított rá? – Õszintén szólva nem. Engem egyszer már kitüntetett az ’56-os Magyarok Világszövetsége, aminek akkor nagyon örültem, és rendkívüli megtiszteltetésnek tartottam. Most viszont egy dolgot biztosan tudtam: ha a magyar kormánynak eszébe jutok, és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ki akar tüntetni, akkor határozottan visszautasítom. De szerencsére sem a kormánynak, sem a miniszterelnöki hivatalnak semmi köze a díjhoz. Jól is néznék ki ötvenhatosként, ha éppen a kommunisták tüntetnének ki! Így is elég sötét dolognak tartom azt, hogy országszerte õk szervezik az ünnepségeket. – A Pongrácz Gergely által tíz évvel ezelõtt átadott emlékérem hátán a következõ mondatot olvastam: „A nemzeti erõk összefogásával lesz magyar feltámadás”. Ön hisz ebben? – Hiszek, mert nagyon bízom az ifjúságban, amely, úgy érzem, két-három éve ébredezni kezdett. Addig, ha megkérdeztél egy magyar fiatalt, hogy mit csinál, hogy van, visszabambult: Ééén?... Persze tisztelet a kivételnek, de sajnos elég sokan nem tudták, mit akarnak az élettõl, és miként döntsenek saját sorsuk felõl. Egy ideje azonban egyre többen kezdenek önállóan gondolkozni, és nem másoktól várják a megoldást. Ez olykor az idõsebbek felháborodását vonja maga után, viszont valóban itt az ideje a nemzedékváltásnak. – Magyarországon talán bizonyos szinten ez már megtörtént. Nálunk látja ennek valamilyen halvány kis jelét? – A fél évszázados agymosás után természetes, hogy a régiek foggal-körömmel ragaszkodnak a székükhöz. Akkor tapasztaltam, hogy végre itt is megmozdult valami, s a fiatalok bátor lépésre szánták el magukat, amikor egy évvel ezelõtt kifütyülték, nem engedték szóhoz jutni a Kolozsvárra látogató Eörsi Mátyást. – Egy hetven éven felüli ember szájából meglepõnek tûnhet ez a megállapítás... – Pedig én szívvel-lélekkel a fiatalok mellett állok, és õszintén drukkolok nekik. Érdekesnek tartom, amit az Eörsit kifütyülõ diákok meséltek: ugyanazon a napon kapták meg az én bátorító írásomat, és az egyik jeles RMDSZ-képviselõ lehordó levelét. Örömömet fejeztem ki, hogy végre megmozdultak, és azt írtam nekik, hogy többé ne hallgassanak az öregekre! Még rám se. – Miért tartja „veszélyesnek” az idõsebb nemzedéket? – Amint korábban is említettem, kemény agymosáson ment keresztül. Nem a hetvenen felüliekkel van gond, mert az ’56-os eseményeken kívül mi bizony sok furcsaságot elkövettünk a magunk fejétõl, hanem fõként a negyven és a hatvan közöttiekrõl. Nehogy azt higgye, hogy mi csak ’56-ban kezdtünk el ébredezni, és önállóan gondolkozni! Már a második világháború idején, amikor a német csapatok bevonultak Magyarországra, tüntetést szerveztünk Zilahon. A Wesselényi Kollégium cserkészeivel bejártuk a város összes fõbb utcáit, és torkunk szakadtából énekeltük, hogy „Alsónyéken megépült a vasút / Megjött rajta Garibaldi, Kossuth. / Meghozta a nemzeti lobogót, / Megállj német, szûk lesz a bugyagód!” Lehettünk vagy kétszázan, lett is ebbõl nagy galiba. Feljelentettek a magyar hadtest kolozsvári parancsnokságánál. Nem tudom, hogy mi lett a feljelentõnkkel, de a magyar parancsnok valahogy összekacsintott velünk, és békén hagyott. – Ön már tizenévesen ellenállónak számíthatott... – Nem akartam én semmiféle hõstettet elkövetni, de minket úgy nevelt a református kollégium meg a cserkészet, hogy már tizenévesen tisztában voltunk mindazzal, ami körülöttünk történik. Nem akarok nagyokat mondani, de merem állítani, hogy diákokként sokkal tájékozottabbak voltunk a napi politikai és társadalmi események felõl, mint sok mai pedagógus. – A németek bevonulása és ’56 között még volt egy jelentõs esemény az életében, amikor kizárták a kolozsvári jogtudományi egyetemrõl. – Mert keresztyén hitû és antikommunista voltam. Lényegében sokan voltunk, akik 1946 és ’50 között megpróbáltunk ellenállni az akkor kibontakozó kommunista diktatúrának. Mi érzékeltük a régi, 1948 elõtti igazi professzorok és a rendszer által gyorsan kitermelt, idétlenkedõ zugügyvédek közötti óriási különbséget. Másrészt nem voltunk hajlandók kommunista agitátor társaink mellé ülni. Inkább a hátsó padsorban zsúfolódtunk össze tizenegynéhányan, de akkor sem vegyültünk velük. A Sztálin születésnapján szervezett felvonuláson ugyan részt vettünk, de nem voltunk hajlandóak dicshimnuszokat skandálni. Ezek után négyünket kipécéztek, egyiknek megkegyelmeztek, hármunkat viszont kizártak. Negyedéves voltam, amikor 1950 januárjában Demeter János dékán aláírta a menesztésünket. Hála az Istennek! – Miért tartozik ezért hálával? – Egyenesen kegyelem volt, mégpedig két okból. A legjobb barátomnak, Kertész Gábornak megkegyelmeztek, és az lett a veszte. Megbélyegzett ifjúként késõbb meghurcolták, munkaszolgálatra vitték, bányában dolgoztatták, börtönbe zárták, és tüdõrákban fiatalon elhunyt. Másrészt: el tudna engem képzelni a kommunista hatalomnak alárendelt jogászaként? Amikor láttam, hogy az ’56-os perben a hivatalból mellénk rendelt ügyvéd miként reszket, és jóformán semmit sem tesz a megmentésünkért, az ügyész meg a bíró pedig elõre ismeri az ítéletet, újból megbizonyosodtam arról, hogy a Fennvaló velem tartott, amikor dékánunk – nyomásra vagy önszántából – meghozta a döntését. Az egyetemrõl való kicsapásom szinte egybeesett a teológiai tanulmányok elkezdésével, ami egészen más perspektívát nyitott az életemben. – Miként vehették fel a teológiára, hisz akkoriban az ideológiailag nem megfelelõ egyéneket az ország összes egyetemérõl és fõiskolájáról kitiltották. – Az én esetemben is így történt, csakhogy a teológia vezetõsége titokban felvett, sõt hogy óvjon, megtiltotta az épület udvarának elhagyását. Februártól nyárig, amíg letettem a különbözeti vizsgákat, és már harmadévesnek érezhettem magam, ki sem léptem az intézet kapuján. – Az ’56-os forradalom ifjú lelkészként Budapesten érte. Mit csinált a magyar fõvárosban, és egyáltalán miként juthatott ki? – A doktorátusomra készülve két hónapos turistaútlevelet kaptam. Szeptember 4-étõl november 3-áig voltam Budapesten, s a forradalom idején mindenhová elmentem, hogy lássak, halljak, és itthon majd meséljek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az utcai harcokban részt vettem, mert papként nem tehettem ilyesmit. Aztán kiderült, hogy itthon túl sokat meséltem, ezért 1957. március 21-én letartóztattak. A híres-hírhedt Dobai-per másodrendû vádlottjaként még ’57 októberében életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Hazaárulással vádoltak, mondván, hogy utasításokkal érkeztem haza. Holott én csak véleményekkel jöttem. – A nyugati nyomásra meghirdetett általános amnesztiára kellett várnia, hogy visszanyerje szabadságát. Könyvében viszont nagyon sok felemelõ dolgot említ a börtön falai között töltött idõszakról. – Mivel életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltként nem vihettek dolgozni, s a cellában kellett töltenem hét és fél évet, abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy gyakorolhattam a hivatásomat. Bármilyen furán is hangzik, én értékesnek tartom a Kolozsváron, Szamosújváron, Piteºti-en, Désen és Zsiláván eltöltött esztendõket. Igét hirdettem, pásztorációt gyakoroltam, kórust vezettem, hitetleneket próbáltam megtéríteni. Mikor, mit lehetett tenni. Utólag sem tekintettem az életembõl elrabolt éveknek ezeket az esztendõket, felfogtam, hogy akkor és ott nagy szükség volt rám. Függetlenül a nemzetiségemtõl vagy a vallásomtól. Merthogy együtt imádkoztunk románok és magyarok, katolikusok, reformátusok és más vallásúak. Másrészt rengeteget tanultam. Ott, ahol az élet sallangjai lehullnak, ott látszik meg igazán, hogy milyen fontos a hit. Megtanultam például a nem szoros egyházi életben felnõtt emberekkel kommunikálni a hitrõl, megtanultam, miként kell nekik igét hirdetni. Soha nem hittem volna, hogy ennyi értelmes és értékes emberrel lehetek együtt. Elvégre a politikai foglyok között volt az ország krémje. Sokkal aktívabb életet éltem odabent, mint elõtte vagy utána itt, kint. – Ha egyetlen gondolatban kellene megfogalmaznia azt, hogy, mit jelentett ön számára 1956, mihez hasonlítaná? – Egy drótkötéllel átkötött jegenyefához, amelyet lehúznak a földig, de képes elszakítani a sodronyt, visszapattanni, megrázni magát, és teljesen helyre állni. Így állt helyre a magyar nemzet is. Csakhogy utána következett az a fél évszázados agymosás, amirõl már beszéltem. – A kitüntetés átvétele után kimegy Budapest utcáira, tereire a mostani tüntetõk közé? – Feltétlenül. Csodát akarok látni, akarom látni, hogy ötven esztendõ után miként ébredt fel újból a magyar öntudat. Varga László 1928-ban született Zilahon. Az 1946-ban megkezdett jogtudományi tanulmányait 1950-ben szakította félbe, majd 1952-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Református Teológián. A kommunista hatalom 1957-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, az 1964-es általános amnesztiával szabadult. Nyugdíjba vonulásáig, 1995-ig Magyarsülyében, Magyarpalatkán, Somkeréken, Marosfelfaluban, végül Marosvásárhelyen szolgált. 1991 és 2006 között a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt (késõbb Mozgalom) elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. Tisztségérõl ez év tavaszán mondott le.