Beszélgetés Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíróval

Amikor nekilátott a Bányavidék-trilógiának, biztosan nem azzal a céllal tette, hogy minél több díjat begyűjtsön. Mi volt a kezdeti cél?

A cél akkor is az volt, mint most: létrehozni egy jó előadást. A körülmények voltak kicsit másak, hiszen a műhelygyakorlaton, ahol a Bányavirág született, szinte a semmiből kellett színházat csinálni. Volt néhány tehetséges és rokonszenves színis hallgató, pár kellék, díszlet semmi, csak a szűk tér a vásárhelyi vár egyik bástyájában. De működött. A szigorú időkeret miatt a szöveget alaposan megcsonkítottuk, talán kétharmada, ha elhangzott, de akik látták azt a két előadást, azok számára emlékezetes maradt. Más helyszínen már nem működött annyira. A kolozsvári Ecsetgyárban például, ahova elvitték, nagyon sokat veszített az eredeti hangulatából. Egyébként ennyi volt a terv, hogy sikerüljön az a két előadás ott a bástyában, és kész. Érezze jól magát az a néhány ember, aki ott megnézi, és ne egy „jaj, de aranyosak” diákelőadást lásson, hanem részesüljön színházi élményben. Azt viszont már nem gondoltam, hogy ennek ilyen utóélete lesz.

Mégis mitől lett ilyen utóélete?

Egyrészt, mert néhány igen kedves dramaturg felfedezte ezt a szöveget, és nem hagyta elveszni. Másrészt, mert Sebestyén Aba a világon van. Ott, a műhelygyakorlaton ismerte meg a szöveget, és elhatározta, hogy meg fogja rendezni. Azóta is újabb és újabb terveket szövünk együtt. Van, aki fanyalog, hogy miért dolgozunk ennyit közösen, miért nem próbálok ki más rendezőket is. Azért, mert más rendezők inkább végignézik, hogy eltűnik a semmiben egy drámaíró-reménység, és közben különböző testrészeiket vakarják, mintsem hogy kockázatot vállaljanak. Aba volt az egyetlen, aki a kezdetektől úgy kezelt, ahogy minden színháznak kellene kezelnie a drámaírókat, és azóta is kapacitál további szövegek megírására. Jól tudunk együtt dolgozni.

Már az első sorok begépelésekor tudta, hogy a Bányavirágot újabb két darab követi?

Nem, csak az utolsó sorok begépelésénél jöttem rá, hogy így lesz. A Bányavirágba nem fért bele minden, amit el szerettem volna mondani. Aztán amikor a második részt írtam, már tudtam, hogy ezt az egészet le kell majd valahogy zárni. Eredetileg hepiendet terveztem a végére, de olyan volt a közhangulat meg az enyém is, hogy ezt nem tette lehetővé. De azt hiszem, valamiféle reménysugár mégis van a legvégén.

Ekkora díjözön után lehet értékes és még értékesebb elismerésekről beszélni?

Nem szoktam gondolkodni a díjakon, mindegyik jól esik.

Ritka, amikor egy darab, főleg kortárs alkotás, egyszerre válik a kritika által elismert művé és a közönség kedvencévé. Mi ennek a titka?

Fogalmam sincs, talán a jóképű színészek és szép színésznők. Soha nem tudom, hogy jó-e, amit írok, de szorgalommal, sőt megszállottsággal csinálom, és eddig ez volt az eredménye.

Ezt komolyan gondolja? Mert ha így volna, a filmiparban egyetlen kemény legény vagy bombázó sem kapna Arany Málna-díjat.

Nem, vicc volt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tehetséges színészek játsszák a darabjaimat. Ha tehetséges színész játszik egy szerepet, megvan az esélye, hogy jó előadást lássunk. Ha az a tehetséges színész olyan szerepet játszik, amit élvez játszani, vagy kihívásnak találja, izgalomban tartja őt a szerep, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy jó előadást lássunk. Ilyen szerepeket próbálok írni. De soha nem tudom, hogy sikerült-e, csak a visszajelzések után.

Amikor a „bányák” átlépték Erdély határait, nem tartott attól, hogy az anyaországi közönség sokkal nehezebben fog ráhangolódni a tipikus székelyföldi történetre és fekete humorra?

Kicsit igen, de elég hamar eloszlatták ezt az aggodalmamat.

Ha egy közönségtalálkozón valaki azt kérdezné Öntől, hogy „a három bánya” után a szappanoperává tett Verespatakról milyen drámát írna, hirtelenjében mit válaszolna?

Valószínűleg lenne egy bányanyitás-párti helyi lakosom meg egy ott tüntető aktivistám, akik egymásba szeretnének, és ennek következtében mindkettejükben megkérdőjeleződne az, amiben hisznek. Talán valami ilyesmi. Mindenképpen az ember felől közelítenék a politikához, és nem fordítva.

A minap a román parlamentben egy honatya arra ragadtatta magát, hogy nyelvezetéért és a szomorú valóság tálalásáért egy Oscar-díjra nevezett hazai sikerfilmet kezdett kritizálni. Ön a székelyföldi magyar orvost, polgármestert és újabban a papot pellengérezte. Még nem jelentkezett „fentről” senki, aki kioktatná, „miként kellene Erdélyben drámát írni”?

Fentről nem, de máshonnan igen. Időnként tájékoztatnak arról, hogy rendes ember rendes drámát ír, nem ilyen szennyet, mint én. De ez egy jellemző attitűd errefelé. Ha valaki csinál valamit, dolgozik, bele kell kötni. Ha a munkáját külföldön elismerik, akkor el kell mondani, hogy az nem is jó, csak divatos, és a külföldiek hülyék. Nálunk, magyaroknál most különben is meg van szabva az irány, hogy milyen műveket ajánlatos létrehozni. Történetesen ismét egy olyan korszakban élünk, ami nem tesz jót a művészi szabadságnak. De legalább inspiráló.

Ha nem fentről, hanem máshonnan, akkor oldalról, szélsőjobboldalról érkeznek a támadások?

Oldalról, de hogy milyen oldal ez, nem tudom, egyszerűen ostoba oldal. Elvárják, hogy a művész egy politikai párt vagy ideológia szolgálatába álljon, és annak szellemében alkosson. Legutóbb a kommunizmus csinált hasonlót, és nem sok jó született belőle. Ezt a szellemet most elnevezték nemzetinek, pedig semmi nemzeti nincs benne, mert lenézi azokat, akik a nemzeti kultúra fejlődésén ügyködnek. De ha már itt tartunk, miért ne mondjuk el azt is, hogy ez a része a dolgoknak bizony fentről jön. Mert mi a politikus egyetlen, mindent felülíró igénye a művésszel szemben? Hogy legyen lojális. Mit csinál a lojális művész? Azt zengi, amit a politikus elvár tőle. Mit tesz erre a politikus? Pozíciókat ad neki, megteszi a művészetek mindenható nagyurának. Mit csinál erre a félrevezethető ember? Azt hiszi, az az egyetlen érvényes művészet, amit a művészetek mindenható nagyura hirdet, így aztán elkezd ócsárolni mindenki mást.

Fájó dolog vagy csak egyszerűen megmosolyogtató?

Nagyon fájó. Rossz látni, hogyan butítják és hergelik egymás ellen az embereket.

Év végén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bemutatja első nagyszínpadi darabját. Más drámaírói erényeket igényel a nagyszínpad a stúdiószínpadhoz képest?

A nagy különbség inkább az, hogy ez zenés darab lesz, és ezt egy picit másképp kell írni. Például egy rendes drámánál nincs minden előre kidolgozva, sok minden menet közben derül ki. Itt viszont előre kell tudni, hány jeleneted van, melyik jelenetnél jön a dal és az milyen hangulatú lesz, miről szól, hányan éneklik, hogyan illeszkedik a jelenetbe, hány hajszála van a főszereplőnek, hány melle a szeretőjének és így tovább. Ha írás közben kiderül, hogy valami nem jó, akkor kezdheted elölről átgondolni az egész struktúrát. Keményebb, mint drámát írni.

Miért adják olyan kevesen a fejüket drámaírásra?

A rövid válaszom az, hogy azért, mert nehéz megcsinálni. Ha írsz egy verset, az már kész is van. Ha írsz egy drámát, előbb lesz aranylakodalmad, mint abból előadás. De ha szerencséd van, és valakik megcsinálják, akkor is közbejöhet bármi, és lehet, hogy kárba vész a befektetett munka. Szóval kezdőknek nem egy leányálom, főleg itt Erdélyben, ahol lesajnálnak.

Pedig a néző azt hinné, hogy egy színháznak presztízskérdés ősbemutatót tartani, netán huzamosabb ideig házi szerzőkkel dolgozni…

A színházak kockázatot látnak az új, ismeretlen darabokban, ezért inkább olyan idegen nyelvű vagy magyarországi darabokhoz nyúlnak, amelyek már beváltak. Akik meg kockáztatni mernek, azok sem a mieinkkel teszik, hanem szintén külföldi példákhoz nyúlnak, megpróbálnak úgy rendezni, mint nem tudom melyik német sztárrendező, de az ilyen előadások általában valahol a levegőben lebegnek, és vagy teljesen irreleváns témákról beszélnek, vagy fontos témákról irreleváns módon. Addig nem is lesz másként, amíg ki nem találjuk magunkat, ez pedig csak belülről lehetséges. Belülről kell megerősödnünk. Ehhez jó erdélyi darabok kellenek, az erdélyi színházaknak pedig ezt bátorítaniuk kell. Ha én erdélyi színházvezető lennék, minden évben egy bemutatót a mieinkre szánnék. Kitalálnék egy témát, és azt mondanám: erdélyiek, tessék erről darabot írni, küldjétek be, a dramaturgjaim majd elolvassák. Ha lesz köztük jó, azt bemutatom és honorálom. Ha nem tetszik egyik sem, akkor nem mutatom be. Ebben alig van több kockázat, mint egy sikeres külföldi darabban.

Mikor láthatjuk magyar fordításban és hazai színpadon a BBC pályázatát elnyert Do You Like Banana, Comrades? című rádiójátékot?

Ha minden jól megy, leghamarabb októberben lesz látható, monodráma formájában. Sebestyén Aba játssza, Sorin Militaru rendezi.

És mindezek után mi következik?

Még előtte, október 7-én lesz egy másik bemutatónk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, szintén Sorin Militaruval, akivel átírtuk Euripidész Alkésztiszét. Ez nagyon érdekes munka volt, az előadás pedig félelmetesnek ígérkezik. Aztán tavaszra írok egy darabot a budapesti Örkény István Színháznak. Ezek a legközelebbiek, de van még két másik terv is jövőre, vagyis inkább három… De lehet, hogy négy. Azokról bővebben majd akkor, ha elérkezik az idő.

Székely Csaba drámaíró, szerkesztő 1981. július 31-én született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát. 2009-ben elnyerte a BBC rádiójáték-pályázatának legjobb európai drámáért járó díját Do You Like Banana, Comrades? című darabjáért, idén a Brit Írószövetség ugyanezt a szöveget a legjobb új rádiójátékért járó Imison-díjjal tüntette ki. Bányavirág című darabját 2012-ben a Színházi Kritikusok Céhe az év legjobb drámájának választotta, a szerző pedig Szép Ernő-jutalomban részesült. A darabból a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata közös produkciójaként készült előadás elnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozó fődíját, a budapesti Pinceszínházban színre vitt változat pedig a legjobb kamaraszínházi előadásért járó díjjal tért haza a nyíregyházi Vidor Fesztiválról. A Bányavakságot a Yorick Stúdió–Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a budapesti Szkéné Színház is bemutatta 2012-ben, a Színházi Kritikusok Céhe pedig idén ezt is az év legjobb drámájának választotta. A Bányavíz az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg 2012-ben, jelenleg a Szkéné Színházban látható. Vitéz Mihály című komikus tragédiája a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatának első díját kapta meg.