– A labdarúgás világából az utóbbi időkben érkező hírek nagyon sokban különböznek a néhány évtizeddel ezelőttiektől. Nem arra szeretném kérni, hogy közösen nosztalgiázzunk azon, mennyire „jó is volt, amikor rossz volt”, hanem arra, magyarázza meg, manapság egy-egy játékossal kapcsolatban miért nem az eredményeit említik először, miért az számít inkább, hogy mennyibe került?

– A magyarázat nagyon egyszerű: nálunk a csapat tulajdonosa pénzt akar keresni. Külföldön egy játékost akár éveken át követnek, amíg megtörténik az átvétel, nálunk ez mintha nem volna fontos. Előfordul, hogy aránylag jelentős összegekért olyan játékosokat vesznek, akiket aztán alig szerepeltetnek, holott világos, hogy értékre van szükség, és nem tartalékosra. Olyanokat kell hozni, akik jobbak a meglévő játékosoknál. Ugyanakkor ezzel a pénzközpontúsággal mintha elsikkadna a hazai fiatal tehetségek támogatása és felfejlesztése. Régebben nem voltak olyan sokan a játékoskeretben, most sokkal többen vannak. Edzőként azt vallom, jó, ha van verseny a játékosok között, de a nagyon nagy versengésnek nemhogy nincs értelme, de vissza is üthet. Amikor kisebb volt a játékoskeret, akkor azért a számért, amit a mez hátán viselt, felelt a játékos. A száma jelentette az értéket, Puskást is úgy emlegették, hogy a tízes. Most inkább afféle fantázianeveket adnak – a király, a gyémánt, a briliáns –, én ezzel egyáltalán nem értek egyet.

– Lehet, hogy az egyes játékosok körül „mozgatott” összegek generálják ezeket az elnevezéseket?

– Nem tudom, de az biztos, hogy önmagában nem a pénzösszeg jelenti az értéket, hanem éppen fordítva: az érték, az értékes, tehetséges játékos hozhatja majd a pénzt. Ezt kellene megérteniük a tulajdonosoknak is. Gigi Becalival, a Steaua tulajdonosával például sokszor beszéltem erről, persze ő ragaszkodik a maga pénzének „igazához”, mondván, az ő pénzéért azt csinál, amit akar, és azt kér a játékostól, ami neki jólesik. Arra nem gondol – de más tulajdonosok sem nagyon –, hogy a játékosnak nemcsak kötelezettségei, de jogai is vannak. És itt megint visszatértünk a hátán viselt szám iránti felelősséghez. Ha egy csapatban sokan lézengenek, ez a felelősség elvész. A ’86-os bajnokcsapatban összesen huszonketten voltak...

– Akkoriban az egyes csapatok tulajdonjoga egészen másként működött, meg hát más volt a körülöttünk lévő világ is. A pénznek azért nem volt olyan nagy szerepe?

– Régen egy sportolót igazán az motivált a sikerek elérésében, hogy majd világot láthat. Most a pénz beszél! De amit nem biztos, hogy mindenki tudott, a mostani fiatalok pedig biztosan nem tudják, hogy az akkori egyetemi csapatok – a temesvári, kolozsvári, craiovai – elsősorban a továbbtanulásban segítették a játékosokat, a nagy bukaresti csapatok pedig – elsősorban a Steaua és a Dinamo – a teljesítményre összpontosítottak. Fiatalemberként szerettem volna ügyvéd lenni, ezért egy pillanatig elgondolkodtam, amikor Aradról hívott a temesvári csapat, de végső soron mégis a sportteljesítmény volt nekem is fontos, így lettem bukaresti játékos. És a jogi kar helyett a testnevelési főiskolát végeztem el, bár a játékosoknak soha nem hagyom, hogy tanár úrként szólítsanak, hiszen katedra mögött soha nem voltam. Nem rosszindulatból mondom, de van olyan edző, akinek alig van meg a tizenkét osztálya, és tanár uraztatja magát. Engem hívjanak csak továbbra is Nea Iminek, Imi bának.

– Amikor vagy húsz éve egy másik sportág edzőjét hallottam báként emlegetni, kicsit furcsának tűnt, de mostanra nemcsak megszoktam, nagyon kedves megszólításnak vélem. Beszéljünk hát egy kicsit arról, milyennek is kell lennie a sikeredzőnek. Mennyire szabály az, hogy egy jó játékosból jó edző lesz, netán előfordulhat-e, hogy valaki külsősként lesz sikereket elérő edző?

– Nekem az a meggyőződésem, hogy nem lehet edző, aki nem érezte a hátán végigcsorogni a fociizzadságot. Magyarán: ha nem volt játékos, jó edző sem lehet. Az viszont nem igaz, hogy föltétlenül a nagy futballistából lesz a nagy edző. Mert lehet valaki nagy játékos, de nincsenek megfelelő módszerei a másokkal való foglalkozáshoz, esetleg a saját stílusát erőlteti rá az egészen más típusú játékosra. A siker titka, hogy ha az edző felismerte valakiben a majdani sikeres játékost, akkor hagyja, hogy járja be a saját útját, ne akarja önnön képére faragni. Ezt Kovács Istvántól tanultam, aki a 70-es években az Ajax Amszterdamot bajnokcsapattá tette, majd Franciaországban is hasonló sikereket ért el. De nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: a ’86-os BEK-győzelmünk után az ünneplésen ő is velünk volt, ittuk a pezsgőt a kupából, Pisti átölelt és azt mondta: irigyellek téged. Hogy? Engem? Hiszen te kétszer is megnyerted. Igen, de én mind a kétszer idegen csapattal. Szóval mentoromnak tekintem, és nem felejtem el, hogy amikor megkérdeztem, hogy sikerült ilyen eredményekre jutnia, nagyon egyszerűen azt válaszolta: hagyom őket játszani. Én is ezzel próbálkozom. És még valami: fejleszteni kell a játékos pozitív vagányságát, a bevállaló készségét, de nem a sunyiskodó, csalafinta vagánykodást. Szóval nem könnyű mesterség. Azt mondják, hogy a Steauánál különösen nehéz, mert nagy a nyomás, Becali mindenbe beleszól... Vele is szót lehet érteni, a lényeg az, hogy az edző maga nézze meg a majdan megszerzendő játékost, mégpedig kétszer: egyszer otthon, egyszer idegenben játszani.

– Mennyire fontos egy csapat számára az utánpótlás-nevelés?

– Nálunk sajnos nem igazán fontos. De például a Barcelona csapatának legalább a fele saját nevelés. Persze ez sem ennyire egyszerű, hiszen az ifiknél lehet, hogy tehetségesnek tűnik, aztán mégsem lesz nagy játékos, de van ellenpélda is. A labdarúgásban egyébként mondhatni mindent meg lehet tanulni, kivéve a cselezést, a driblinget, ezzel a készséggel születni kell. Az utánpótlás nevelésében ezt is fontos tudni, egyébként elsikkad a professzionalizmus.

– Régen nálunk nem beszéltek profizmusról, amolyan rejtett vagy hallgatólagos volt, ugye?

– Ne haragudjon, hogy helyesbítek: más a profizmus, és más a professzionalizmus. A profizmus a pénzért való játékot jelenti, a professzionalizmus a mesterségtudást. Egyébként igaz, amit a régi rendszer „profizmusáról” mondott.

– A ’86-os nagy siker különleges érzés volt-e az edzőnek és csapatának?

– Csodálatos érzés volt, az biztos, a siker mégsem jelenthet önelégültséget, hisz mindig tovább kell lépni. Nem lehet elheveredni a babérokon, és nem szabad előre beszélni. Hogy az ellenfél nem is olyan jó, hogy biztos a győzelem és hasonlók. Előbb legyen meg az eredmény, és mondják mások rólad azt, hogy milyen jó vagy. Egyébként a sevillai sikerrel kapcsolatban sok jó sztorija volt a csapatnak. Sokan még ma is mesélgetik.

– Kérem, osszon meg velünk néhányat.

– Megpróbálom rövidre fogni, és csak a legérdekesebbekről beszélnék. Például arról, hogy a csapat bizony nagyon izgult a döntő előtt. Kimentünk együtt egy parkba, ami mellett vezetett az út a stadion felé. A fiúk egyre jobban megijedtek, amikor látták, hogy egymás után húznak el a buszok. Jött egy ötletem: mivel a Barcelona is ugyancsak piros-kék, mint a Steaua, azt mondtam, hogy nincs miért izgulni, hiszen ezek a mi szurkolóink. Egyébként Barcelonából kb. 40 ezren jöttek Sevillába a meccsre, tőlünk pedig jó, ha voltak ezren. Igaz, azt már nem tudnám megmondani, hogy közülük hányan tértek haza. A kék-piros „húzással” nem igazán tudtam a fiúkat megnyugtatni, látták ők, hogy milyen drukkerek mennek a stadionba, úgyhogy a meccs előtti technikai megbeszélésen szükségét láttam egyértelművé tenni a számukra, hogy mit is várok tőlük.

Megkérdeztem, mit tud velük a Barca egyebet csinálni, mint hogy legyőzi őket?! Elvenni nem tudja a nem létező pénzüket, feleségüket, barátnőjüket sem fogja senki elkobozni, én pedig csak annyit kérek, hogy próbálják meg azt a játékot újra bizonyítani, amivel a döntőbe kerültek. Ha ez sikerül, akkor nekem, mint edzőnek, lesz annyi morális erőm, hogy ha még ki is kap a csapat, gratuláljak majd nekik. De végül mi győztünk. És ma már igazán viccként hat, hogy amikor hazajöttünk a kupával, és Nicolae Ceauşescu nagy fogadást rendezett a tiszteletünkre, odajött hozzám, mondván, örül a sikernek, gratulál, de most aztán tovább is nekünk kell megnyerni a trófeákat. És ha lehet, kilencven perc alatt győzzünk, ne hosszabbításban, mert az nem eléggé gazdaságos.

– Idén a romániai csapatok közül csak a Steaua lesz jelen az úgynevezett európai kupatavaszban. Milyen eredményeket vár Jenei Imre a „szíve csapatától”?

– Amíg nem játszottak, addig van esély. De én nem szeretek tippeket adni. S hogy a Steaua a szívem csücske?! Hát hogyne volna: ott nőttem fel, ott fejlődtem ki mint játékos, mint edző... De mondom, nem szeretek előre jósolgatni.

– Ez afféle sportolói tabu vagy házi babona?

– Mondjuk, de külön házi babonánk is van: egészen kicsi volt még a lányom, és a feleségem babakocsiban kihozta egy meccsre. Döntetlen lett az eredmény. Akkor tiltottam meg neki, hogy még egyszer kijöjjön a stadionba. És tartotta magát ehhez: Sevillában sem jött ki a meccsre, a szállodából izgulta végig az egészet.

– Említette, hogy Kovács Istvánt tekinti mentorának, de vajon összeszámolta-e, hány fiatalabb edző tekinti Jenei Imrét mentornak?

– Ha szemtől szemben állunk, úgy tűnik, szeretnek körülöttem lenni, tanácsokat kérnek és hasonlók, de mint minden mesterségben, nálunk is megvan a generációs harc. Vagyis ha elfordulok, egész biztos lesz olyan, aki azt mondja, hogy amiről én beszélek, az már túlhaladott, az új módszerek egészen mások. Valószínűleg van is valami ebben, mégsem állom meg, hogy ne adjak egy általánosan érvényes tanácsot: nem egy előre elhatározott szintet kell megkövetelni egy-egy csapattól, hanem az adott csapat színvonalához kell mérni a követelményeket. Egy volt játékosom elment például egy B ligás csapatot edzeni, aztán azon kesergett, hogy nincs eredmény, pedig hát ő úgy dolgozik velük, mint a Steauával. Hát ez a baj. Mert az a csapat nem a Steaua, hanem sokkal gyengébb.

– Nem gondolt arra, hogy a sikerekben gazdag edzői tapasztalatát amolyan kézikönyvként a fiatal nemzedék kezébe adja?

– Van hivatalos edzőképzőiskola Bukarestben, ahová bárki beiratkozhat, akinek van némi elővégzettsége. Nem lesz edző minden hallgatóból, de sok mindent megtanulhat menet közben. A legfontosabb figyelni az emberekre és mindenkit a maga értékén kezelni. Akkor az eredmények előbb-utóbb meg fognak mutatkozni.