Balázs Éva: Miért bűn operettet játszani, ha igénylik?

– Ha valaki Székelyudvarhelyen születik, nevelkedik, ráadásul értelmiségi szülők gyermeke, akkor erre építeni lehet. Mennyiben segítette az életben, a pályán ez a háttér?
– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy édesapám amatőr színjátszó volt, írogatott is. Talán most, halála után pár évvel unokaöcsém, Balázs Imre József gondozásában könyv formájában is megjelennek majd az írásai annak, akit Udvarhelyen a humora miatt a második Tomcsa Sándorként emlegettek. Mindig visszasírom a gyerekkoromban kapott életérzést. Maszelka János minden hónapban kiállításmegnyitót tartott, azon muszáj volt megjelenni; ott volt a város színe-java. Télen, vasárnap délutánonként a korcsolyapályán, nyáron a korzón találkoztunk az ismerősökkel. Átitatott édesanyám mindenre kiterjedő odafigyelése, kultúrszomja. Vattázott, kicsiny, tiszta, istenhívő környezetben nőttem fel, a szomszédságunkban olyan egyéniség laktak, mint Tomcsa Sándor, Tompa László, Tamási Áron a térdén lovagoltatott. A családban mindig mindent megbeszéltünk, ehhez ma is ragaszkodom.

– Ilyen környezetből bármilyen értelmiségi pálya irányába nyitva lett volna az út. Miért a színészet?
– Talán az egyetlen színész vagyok az ismeretségi körömben, akit a szülei küldtek a pályára. Magyar szakos tanárnak készültem, 1970-ben érettségiztem, akkor szűnt meg a kolozsvári egyetemen a tiszta magyar szak, a franciát választottam volna mellékszakként. Miközben az érettségire készültem, egy este édesapám elvitt a Szabó Károlyba, Udvarhely egykori híres éttermébe, és közölte: édesanyámmal arra gondoltak, próbáljak meg bejutni a színire. Akkor már több versmondó versenyen díjaztak. Évek múlva tudtam meg, hogy ennek az egésznek az áldott emlékű rektor, Szabó Lajos volt a mozgatórugója, aki korábban egy versenyen hallott verset mondani, majd érdeklődött a szüleimnél. Hát így kerültem a színi akadémiára. Nehezen tudtam megszokni Marosvásárhelyt. Egy éven át bőröndből öltöztem, állandóan készen álltam arra, hogy hazautazzak. Talán az tartott itt, hogy Kovács György osztályába kerültem.

– Ő adott önnek életre szóló tudást, vagy voltak más mentorai is?
– Kovács György és Szabó Lajos rektor egyénisége, Béres András barátsága hagyott mély nyomot bennem. Egyébként nem voltak barátaim. Kisebbrendűségi érzésem főként onnan eredt, hogy a kollégáim közül a legtöbben olyan városból érkeztek, ahol hivatásos társulat létezett. Én nem ismertem a színházi nyelvet, a szakmai kifejezéseket. Negyedéves koromban Kovács mester azt mondta: te érzed a deszkát. Tudtam, hogy ez valami nagyon szépet jelent, de az igazi mondanivalóját jóval később fejtettem meg.

– Hívták Sepsiszentgyörgyre, vagy automatikusan odahelyezték a végzősöket, ahol üres helyek adódtak?
– Szentgyörgyön szükség volt színészre, de Kolozsvárra is mehettem volna. Viszont Sylvester Lajos igazgató közölte velem, hogy Szentgyörgyön nagy szerepek várnak. Határozott volt, biztonságot sugallt. Kolozsváron élt a nagybátyám, a családom egy része, tehát kézenfekvő lett volna, hogy ott telepedjek le. Ugyanakkor Szentgyörgyre az vonzott – akkor még azt hittem –, hogy egy Udvarhelyhez hasonló kisváros.

– Sylvester azzal is csábította, hogy népszínművekben fog játszani?
– Érzi, hogy ez most milyen pejoratívan hangzik? Érdekes, mennyire lekicsinylően kezeli ezt a műfajt a mai „művelt” szakma. Ez így nem tevődött fel. A Csongor és Tünde Ilmája volt az első nagy siker, aztán következtek a Tamási-szerepek. Az átütő sikert számomra a Vitéz lélek Pannája hozta. Tompa Miklós rendezővel persze nem volt nehéz a jó szerepformálás, no meg nagy előny volt az is, hogy ismerhettem Tamásit, aki gyerekkoromban nem az író volt számomra, hanem édesapám barátja. Szentgyörgyön 18 év alatt műfajtól függetlenül minden igazi szép szerepet eljátszhattam. Tompa Miklós Vásárhelyről járt le rendezni. Benne éreztem igazán meg azt, hogy mit jelent egy színházi szellemi fellegvárban dolgozni, de sok más, jó rendező keze alatt is formálódtam, akik játszattak és engedtek játszani.

– A pálya csúcsán volt, amikor megvált a sepsiszentgyörgyi színháztól, és Marosvásárhelyre jött, ahol előbb az egyetemen tanított, majd a magyar társulat tagja lett, amely nem fogadta tárt karokkal. Miért tette meg ezt a lépést, ami később nem bizonyult szerencsésnek?
– Ma is azt mondom, amikor oda indulok, hogy Szentgyörgyre hazamegyek. Imádtak az emberek. Ott tapasztaltam meg, mit jelent sztárnak lenni. Hogy miért jöttem el, az bonyolult történet. 1985-ben leváltották Sylvestert, mert olyan színházat csinált, ami miatt neki mennie kellett. A hőskorszakról még csak annyit: nem számított, hogy fagyoskodtunk, sokszor a lerobbant gépkocsik miatt télen is gyalogoltunk, lelkesen jártuk a vidéket. Bennem azóta is él a hit, az erős magyarságtudat. Megtapasztaltam a színpadon a szó erejét. Fogalmam sem volt arról, hogy történelmet írunk, pedig ezt tettük: egy generációt átmentettünk az utókornak. A dac, a hit mindennél erősebb volt. Mindent túléltünk. 1989-től a sorsom valahogy egybekapcsolódott Vásárhellyel.

A márciusi események évében a marosvásárhelyi rádió szentgyörgyi tudósítója is voltam, a pogrom idején kapcsolatban álltam az erdélyi városokkal. Körbejártak bennünket a hírek. Mikor két hónap múlva, Veszprémbe menet átutaztunk Vásárhelyen, s láttam a tankokat, megtapasztaltam az utcákon a síri csendet, valami megszakadt, összetört bennem, de kitisztult az agyam. Akkor tudatosult bennem, hogy Szentgyörgyön már mindent megtettem, ott nincs több dolgom. Férjem már lépett Vásárhely felé, és én is követtem őt. Öt olyan év következett, amikor nem léptem színpadra, de tanárként a Színművészeti Egyetemen a színészképzésben vehettem részt. Helytálltam, de nehezen viseltem el a színpad hiányát. Akkor állítottam össze Markó Béla verseiből az előadóestemet. Máig sajnálom, hogy politikus lett, és nem maradt költő.

– Nem mindenben ért egyet a színészképzés mai, új stílusával. Mi a fő kifogása?
– Ma már kívülről nézem az egyetemet. Félreértés ne essék, nagyon jó a jelenlegi vásárhelyi tanári gárda, de a bolognai rendszer a művészi oktatásban szerintem nem vált be. Összesűrűsödött az alapoktatásra szánt idő, megszűnt a diákokkal történő egyéni foglalkozás. Mindent együtt, közösen kell elsajátítani. Harmadéven már stúdiószínpadra kerülnek a diákok, holott két év kevés az alapozáshoz. A legsikeresebbeket aztán három év után már elcsábítják a mai divatos rendezők, és akkor nem végzik el a mesterkurzust. Vagy megosztják magukat a munka és a tanulás között. Nem jól van ez így, kapkodás az életük, jobb volt a négyéves oktatás.

– Marosvásárhelyen adott pillanatban szóba került, hogy elvállalja a magyar társulat vezetését, meg is pályázta ezt a tisztséget, de a művelődési minisztérium illetékesei nem fogadták el a pályamunkát. Mi volt az elképzelése?
– Egy percig sem az volt a lényeg, hogy igazgató akarok lenni, mert ez lehettem volna Szentgyörgyön is. Azok az emberek – politikusok is –, akik támogatásukról biztosítottak, később valahogy kihátráltak mögülem. Magyarán: nem merték felvállalni, hogy a magyar társulat különváljon, autonóm közösség legyen, márpedig amikor meghirdették a társulatvezetői versenyvizsgát, ez még benne volt a minisztériumi elképzelésben is. Én ezért, a magyarságtudatomnál fogva vállaltam volna ezt a tisztséget. Úgy gondoltam, majd megkérdezzük a közönséget, mit szeretne látni a színpadon. E nélkül nem tudom elképzelni a színházat, hiszen az a közönségért van. Persze benne volt az elképzelésemben az is, hogy alapítványt kell létrehozni, támogatókat kell keresni. Máig sem értem, miért bűn operettet játszani, ha igényli a közönség, és észre kellene venni, hogy az alternatív, kisszínpadi produkciók – a színházban vagy a színháztól független színpadokon – sokszorosan nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot, miközben a színház nagyterme folyamatosan kong az ürességtől. Ezért a műsorpolitika a hibás. Szerintem kötelező lenne végre színházi piackutatást végezni, s nem elfelejteni, hogy a közönségre is érvényes a József Attila-i kérés: „jó szóval oktasd, játszani is engedd…”.

– Amikor Marosvásárhelyen elkerülték a főszerepek, az előadóestbe menekült, ám már régen nem rukkolt elő ilyesmivel. Miért?
– Pedig kényszerhelyzetben vagyok, hiszen társulatvezetőm hallgatólagos beleegyezésével az idei évad egyetlen szereposztásában sem kaptam helyet. De a kérdésre válaszolva: nehéz ilyesmit megszervezni. A Markó-előadóestem kapcsán a férjem segítségével szerveztük a közönséget. Azért álltam le, mert megalázó volt. A versek végigkísérték a pályafutásomat. A Farkas Árpád verseiből készült Apáink arcán című összeállításnak idehaza és Magyarországon is komoly visszhangja volt.

Hiszem, hogy ha valami fennmarad abból a korból, amiben annyira ki voltunk szolgáltatva a hatalomnak, akkor az a Farkas Árpád művészete. 1981-ben álltam színpadra az ő verseivel. 1987-ben készült az Anyám, anyám, édesanyám balladaest, mert úgy gondoltam, hogy így szólhatok a leghitelesebben az asszonyi sorsról, az áldozatvállalásról. Kicsit anyámra is utaltam ezzel, és a lányomat is mellégondoltam. Szentgyörgyön az eszmei mondanivaló miatt készítettem versműsorokat, Vásárhelyen a megkeseredés ellen. Markó verseiben az a mondanivaló ütött szíven, hogy megőriztük a magyarságunkat, és akkor arra most már nincs szükség, valósággal szégyen hangoztatni. Az is benne van a verseiben, hogy valahol valamit elrontottunk, és ezt én is pontosan így érzem, ezt akartam másokkal is közölni. Persze naiv voltam, azt hittem, a versmondást el lehet választani a politikumtól. De nem lehetett.

– Tudomásom van arról, hogy nyugdíjazásáért folyamodik.
– Úgy gondolom, „amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni”. Nem a színpadtól tervezem a búcsút, hanem egy olyan helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan. Tegyék elfogadhatóvá!