Az erőszak történelme

David Cronenberg életútjában kísértetiesen hasonlít legutóbbi filmje főszereplőjéhez. Botrányhősként, kis költségvetésű, zaftos horrorfilmek készítőjeként kezdte (Shivers, Brood, Rabid), aztán szinte észrevétlenül átcsusszant a finomabb nyolcvanas évekbe, ahol megőrizte a sci-fi, a horror és az emberi test problematikája iránt érzett affinitását, de sikerült pár nagyobb költségvetésű mozit (A légy) vagy éppenséggel kultuszfilmet (Videodrome) készítenie. Aztán a kilencvenes években elkezdett egyre visszafojtottabban dolgozni, irodalmi feldolgozásokat készíteni (Naked Lunch – Meztelen ebéd), reflexivitása révén lassan a művészmozik és filmes szaklapok hasábjaira is bekerült, és noha további botrányt robbantott ki a Karambollal (Crash), az eXistenZ-cel végleg beírta magát a mozi nagykönyvébe és a filmiskolás tananyagokba is.
A Spider már egy szinte tarkovszkijasan lassan mozgó pszichológiai film, egy látszólag lecsillapodott rendezőtől. És a 2005-ben, Cannes-ban bemutatott legutóbbi filmje, az Erőszakos múlt még csalókább. A nyugodtan, lassan, finoman araszoló cselekmény és kamera érett, felelősségteljes rendezőre utal – éppen olyanra, mint a film főszereplője, Tom Stall (Viggo Mortensen), a látszólag becsületes, szinte idegesítően jámbor családapa, aki minden reggel komótosan kinyitja kis kávézóját, és reggelit, kávét szolgál fel a városka többi köztiszteletre méltó lakójának.
Aztán egyszer feltűnik két portyázó idegen bűnöző, akik a kis kávézó vendégeit és személyzetét kezdik fenyegetni. Stall a legutolsó percig a lehető legjámborabb marad, még a bevételt is hajlandó odaadni, de amikor már előkerülnek a fegyverek, pár villámgyors és hihetetlenül vérszomjas mozdulattal megöli a két agresszort. Õ lesz a város hőse, bekerül a lapokba és a tévékbe, megkapja az Andy Warhol által ígért 15 perces világhírt is, de az a vesztébe taszítja: pár napra rá felbukkan egy félszemű gengszter (Ed Harris), aki jóravaló Tomunkat következetesen Joeynak szólítja, és vissza akarja csábítani Philadelphiába, bizonyos számlákat rendezni.
A családi békének ezzel befellegzett. A bogarat sikerült beültetni a feleség (Maria Bello) fülébe is, az addig lojális helyi rendőr is gyanakszik. Cronenberg a nézőt is végig cérnaszálon táncoltatja. Szinte már azért drukkolunk a főszereplőnek, hogy szürke, átlagos maradjon. De aztán fény derül a múltjára: valaha rettegett gengszter volt, ezért képes olyan gyorsan és brutálisan gyilkolni. Nevet cserélt és államot, szerette volna levetkőzni a jellemét, rendes, sok vizet nem zavaró apává válni, de a múlt sok év hallgatás után újból előjött. Vissza kell mennie Philadelphiába, hogy lerendezzen néhány számlát. Többek között a testvérét (William Hurt) kell kinyírnia, amit meg is tesz. Aztán hazatér, és talán megpróbálja folytatni a mintapolgári életet. A befejezés olyan értelemben nyitott, hogy számunkra természetesen sohasem derülhet ki, sikerült-e elvarrni a szálakat. Leülnek vacsorázni, és néhány néma pillantással mindent bevall a feleségének. Az erőszaktól őszintén undorodó, kétségbeeséstől eltorzult arcú, tekintetével könyörgő Stall-lal zár a film. Beletörődés ez, menekülés, elfogadás?
Ahogy Stall megőrizte gyilkos ösztönét, az erőszakos múltját, úgy őrizte meg Cronenberg is a sajátját. Brutális, vérontós jelenet csak nagyon kevés van a filmben, és azok is mindössze pár szempillantásig tartanak, mégis hatásosabbak bármekkora Kill Bill-húsdarálónál. Itt minden szónak, minden lövésnek súlya van – s erre az egy-egy szemvillanásra felbukkan a hetvenes évek Cronenbergje is. Viszont a film tematikájában és ritmusában is tökéletesen illeszkedik az életmű ívébe: a mester a test után már régen a lélek betegségeivel foglalkozik.
Amire a film nagyon csalafintán nem ad választ, az az, hogy akkor az ember elmenekülhet-e a múltjától, vagy értelmetlen rúgkapálni ellene? A sors küldte be a két pitiáner bűnözőt a boltba vagy a nagy számok törvénye? Amire viszont választ ad, az az, hogy az erőszak tényleg erőszakot szül-e vagy sem. Tom fia (Ashton Holmes) is meglepődik saját magán, amikor – még az apa múltjáról nem tudva – irtózatosan helybenhagyja az iskola egyik rosszfiúját. Ezzel mintha Cronenberg azt akarná a szánkba rágni, hogy a) a világon van egy bizonyos számú erőszakmennyiség, ami bizonyos időközönként elszabadul, minden rúgkapálózás ellenére, és kiegyenlíti magát; b) az erőszakosság genetikailag kódolt. Ezzel a két állítással igazolódik az eredeti angol cím is.
A magyar cím ugyanis buta, tompa és poéngyilkos. Az Erőszakos múlt túl keveset mond el a filmről, és túl sokat magyaráz bele. Az angol A History of Violence kétértelműbb, általánosíthatóbb és figyelemfelkeltőbb, fordítani többféleképp lehetne: „egy erőszakos históra”, „az erőszak történelme”, „erőszakos háttér”.
A film egyik meglepetése Viggo Mortensen. Azaz, jobban belegondolva, nem is akkora meglepetés. Cronenberg kezei alatt az összes jobb vagy gyengébb színész, sztár vagy mellékszereplő egyformán teljesít, egy film erejéig mindegyik hihető pszichopata lesz, üldözéses, kényszeres, eltévedt vagy perverz. Ralph Fiennes, Jeremy Irons, Peter Weller, Christoper Walken, James Woods, James Spader, Jeff Goldblum, Jude Law után a leginkább A Gyűrűk ura Aragornjaként ismert Mortensenből is végre „igazi”, jó színész lesz.
Az Erőszakos múlt attól hátborzongató, hogy az erőszak témáját nem természetes környezetében ragadja meg (háborúk, sikátorok), hanem ahol a legjobban fáj: a meleg családi fészekben.

Erőszakos múlt (A History of Violence), színes, amerikai, 96 perc. Rendező: David Cronenberg. Forgatókönyv: John Wagner és Vince Locke képregénye alapján John Olson. Operatőr: Peter Suschitzky. Zene: Howard Shore. Vágó: Ronald Sanders. Szereplők: Viggo Mortensen (Tom Stall/Joey Cusack), Maria Bello (Edie Stall), Ed Harris (Carl Fogarty), William Hurt (Richie Cusack), Ashton Holmes (Jack Stall).