Az ünnep a jóisten szeretetéről szól, arról, hogy az életünk értelmes

– Most járt le az advent, a karácsonyra való felkészülés időszaka. A jelenlegi fogyasztói társadalomban mennyire tudnak az emberek készülni az ünnepre?

– Általánosan nem készülnek. Mindenki rohan, és azzal van elfoglalva, hogy legalább arra a két napra szabad legyen, valamint nyugalom és béke. Nem hiszem, hogy ebben a nagy rohanásban tudnak készülni. Nagyon nehéz. Ezért lenne fontos kitalálni valamit, ami többletet ad. Egy másfajta látást, másfajta jelenlétet, tudatosságot, hogy a mindennapi feladatban, a kies hétköznapokban másként legyünk jelen.

– Mi lenne az a valami, ami ezt elősegítené?

– Az adventnek a lényege az, hogy felhívja a figyelmet: négy hét múlva esedékes az ünnep. Ettől az emberek akarva-akaratlanul a tudatukban hordozzák a készületet. Valahogyan másként próbálnak – legalábbis remélem – viszonyulni egymáshoz, a munkájukhoz. Elhatározásokat hoznak. A katolikus hagyományban a hajnali misék, roráték átalakítják az ember bioritmusát. A korán kelés, az, hogy az ember szentmisén vesz részt, vagy egy fohász erejéig bekapcsolódik, segítheti, hogy jól induljon a napja.

Egyetemistákkal ilyenkor a mindennapok lelkigyakorlatát végezzük. Egy héten egyszer van egy találkozó, egy közös imádság, amikor a résztvevő mindennapra kap egy kis elmélkedni valót, amit be tud építeni a napi programjába, és azáltal „imádkozni”. Például azáltal, hogy megpróbál a munkájában jelen lenni. Legyen a munka imádság. Vagy tegyen olyat, amit rég szeretett volna, de nem volt rá idő. Próbáljon most ennek időt adni. Ilyen gyakorlatokkal próbáljuk segíteni a jelenlétet, tudatosságot. Tulajdonképpen a nyitottságot, mert ha megtestesülésről van szó, ez a fontos. Hogy aztán miként testesül belénk a jóisten, azt rábízzuk. De próbálunk segíteni, hogy fogékonyakká és nyitottakká váljunk erre.

Takó István
1977. május 3-án született Baróton. Tanulmányait szülővárosában kezdte, középiskolába a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőbe járt. 1996-tól a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán tanult. 2003-ban szentelte pappá Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. Segesváron volt segédlelkész 2008-ig, amikor kolozsvári egyetemi lelkésszé nevezték ki, ezt a feladatot jelenleg is ellátja. Emellett 2013-tól a kolozsvári Szent Péter-templom, közismert nevén szentpéteri templom plébánosa is.

– Adventkor erre nagyobb igény van?

– Erre mindig van igény, csak ilyenkor, pont ezekben a külsőségekben az emberek rádöbbennek arra, hogy van az életnek egy másik oldala. Nem jó azt mondani, hogy fordítottja, mélysége, mert ezt magában az életben kellene felfedezni. Rájönni arra, hogy ez a lelkiség átszövi az életünket.

– Az ünnepnek a megélése is más manapság?

– Attól hogy a világ más, nem gondolom, hogy az ünnep más lenne. Van benne minden: visszatekintés, emlékezés, jelenlét.

Akkor jó az ünnep, ha általa egészben tudjuk látni az életünket. Ha a kikapcsolódás a hétköznapokból bekapcsol a nagy egészbe. Az ünnep más, mint a hétköznapok, de nem változik évszázadok óta. Abban talán igen, hogy sokan már nem tudják, valójában miről szól, de azért ünnepelnek.

– Mit mondana azoknak, akik nem tudják, miről szól az ünnep?

– Az ünnep a jóisten szeretetéről szól, arról hogy az életünk értelmes, beteljesedésre vár és erre van lehetőségünk. Ez a szeretet azáltal valósult meg, hogy a jóisten beletestesült a világba. Akkor van igazán ünnep, ha bennem is végbemegy a megtestesülés. Amikor a jóisten szeretetére, még ha nem is a legtudatosabban, de a tetteimben, megnyilvánulásaimban rezonálok. Mert a rezdüléseimben válaszolok a szeretetre: ahogyan élek, amit teszek, ahogyan viszonyulok önmagamhoz és másokhoz. Abban valósul meg, történik meg ez a szeretet.

Ez nem december 24–25-étől függ. Azt szoktuk mondani, hogy az ünnep történik, nem kell szervezni, nem lehet kierőltetni. De mégis fontos, hogy 25-én emlékezzünk arra, hogy a jóisten emberré lett, és ennyire közel jött, jöhet hozzánk. Ezt fontos tudatosan átélni, nemcsak a gyerekeknek, mindannyiunknak. A zsidó családi ünnepeken emlékeznek arra, ami történt. Jó, ha valakinek az jelenti az ünnepet, hogy számot vet. Ez nem lelkiismeret-vizsgálat, hanem hálaadás. Azért adunk hálát, hogy az év folyamán, az elmúlt időszakban meg tudott szólalni, meg tudott nyilvánulni bennünk a jóisten.

– Mit tanácsol azoknak, akik ezt nem érzik, vagy úgy vélik, nincs amiért hálát adniuk?

– Nem tudom, van-e olyan ember, akinek nincs miért hálát adni. Vannak, akik úgy érzik, hogy az életük félresikerült. De ha megtestesülésről van szó, bármilyen körülmények között élnek, bármilyen nehézségeik vannak, egy dologért biztos hálásak lehetnek: azért, hogy élnek. Az élet érték, több mint a halál, a nemlét: az egyetlenegy bizonyosságunk. Ha valaki sikeres, el van halmozva kegyelmekkel, hálás lehet. De az lenne a jó, ha az egyszerű dolgokért tudna hálát adni, amelyekről észre sem vesszük, hogy mennyire fontosak. Hogy mennyire ajándék az életünk.

– A katolikus egyházban nemcsak a karácsony miatt fontos ez az időszak, hanem azért is, mert Ferenc pápa szent évet hirdetett, az irgalmasság évét.

– Szent évet általában 25–50 évente hirdetnek, jubileumok alkalmával. Az idei rendkívüli szent év, mert nem köthető évfordulóhoz. A szentatya szívéből, lelkéből pattant ki az ötlet. Olvasta Walter Kasper bíborosnak az irgalmasságról szóló könyvét, és nagy hatással volt rá. Ez egy elméleti kiadvány az irgalmasságról, de gyakorlati is. Ez örök probléma volt. Ez a nagy lutheri kérdés is: hogyan találok irgalmas Istenre.

Ebben az évben az a meghívás, hogy szeressük ezt az irgalmas Istent. Nincsenek kész válaszok: azt kellene felfedezni, hogy a különböző élethelyzetekben miben nyilvánul meg Isten irgalmassága. Az, hogy szent kapukat nyitnak, amelyeken belépve búcsút nyerünk, arról szól, arról kellene szóljon, hogy a jóisten szeret és a bűneink, botlásaink ellenére elfogad, visszafogad. Ezt az irgalmas szeretetet a tékozló fiú története mutatja be leginkább.

Remélem, az ünneplés nem fullad ki a kapuk megnyitásában. Ez fontos, erőteljes a szimbolikájában, de remélem, az Istenhez való viszonyulásban megpróbáljuk meg is élni azt, amit ez jelent: a jóisten igazságossága az ő irgalmassága, az irgalmassága az ő igazságossága. Jó lenne, ha ebben az évben sokunknak az istenképe változna. Kimozdulna a büntető, haragvó, hatalmas Istenből a velünk, bennünk élő Isten felé. Ha ez megtörténne, a szent év elérte a célját, ha be tudnánk fogadni ezt a szerető Istent. Mert ezt sokszor nehéz elképzelni, elfogadni, főleg azoknak, akik úgy érzik, az életük nem sokat ér. Ők mit kezdenek ezzel? Egyetlen életállapotban sem könnyű kezdeni valamit ezzel. De az már jó, ha keresgélünk.

– Ferenc pápa sokszor hangsúlyozta, hogy ezen a téren az egyháznak is változnia kell. Mennyiben szól a szent év arról, hogy nekünk is másként kellene viszonyulni embertársainkhoz?

– Ez a meghívás. De akkor tudunk igazán jól viszonyulni a többiekhez, ha előbb el tudjuk fogadni, be tudjuk fogadni ezt a szeretetet, és az életünket ebben tudjuk látni. Akkor van baj, ha bennünk nincsenek lerendeződve a dolgok, ha belső harcaink vannak, és persze mindig vannak. Ha akadnak feszültségek, amelyeket nem tudunk lerendezni, integrálni, nem vagyunk képesek irgalommal viseltetni a másik felé.

Ezért az első lépés, hogy ezt az irgalmat, szeretetet el tudjuk fogadni, és a saját életünket ebben látni. Ez oda-vissza hat. Azt szokták mondani, ha nehézségekkel küzdesz, keressél valakit, akin segíthetsz. Ilyen vetülete is van. De alapvetően a sok fölösleges ellentét, hatalmi harc mind abból adódik, hogy nem látjuk, nem érezzük Istent. Ugyanakkor látva azokat, akik hitbéli meggyőződés nélkül, humánumból segítenek – és sokan vannak –, azt gondolom, az ő életük rendben van, teljes. Végzik a dolgukat, bennük tulajdonképpen a jóisten testesül meg. És valószínűleg azért nem vallásosak, mert látják, hogy a magukat hívőnek nevezők hogyan viselkednek. Emiatt ők ebből nem kérnek, de ennek ellenére rárezdülnek a feladatra.

– Ezek szerint a magukat hívőnek vallók nem viselkednek megfelelően?

– Sokaknál a vallásosság külsőségekben nyilvánul meg. Úgy érzik, el kell menni templomba, és ezzel eleget is tettek annak, ami a jóistennel kapcsolatos. Ez a vasárnapi kereszténység, a hitük nincs kapcsolatban az élettel. Ez picit szomorú. Nem mondom, hogy általános, de ilyen is van. Úgy tűnik, fontos neki a hit, de valójában csak a struktúra fontos, nincs mögöttes tartalom. A megtestesülés azonban pont arról szól, hogy miként tud beletestesülni a világunkba a jóisten. Általunk.

– Ez a hozzáállás mennyire függ össze azzal, hogy a modern társadalom kevésbé szakrális. Vagy ez régen is megvolt?

– Valószínűleg régen is megvolt. Vannak, akiknek az életük és a hitük fedi egymást, akadnak, akiknek ez nem fontos, és vannak, akik ugyan nem tartják magukat vallásosnak, de a hitüket – nem meggyőződésből – mégis élik. Úgy gondolom, a vallásosságra, a hitre szüksége van az embernek. Lehet, hogy a neveltetésem miatt gondolom így. A mai társadalomban ez picit kialudt. Az embereknek vagy nincs idejük erre, vagy egyszerűen nem akarnak tudomást venni róla. Rá kell ébreszteni őket arra, hogy ez valós igény. Hogy a spiritualitás jó, összességében segít látni az életünket.

– Visszatérve a másik típusra, aki megéli a hitét, de nem tartja magát hivőnek: elképzelhető, hogy őt az egyház mint intézmény nem tudja megszólítani, nem tud a kérdéseire választ adni?

– Az intézmény nem tetszik, az intézménytől fél az ember. Ez nagy kihívás az egyházban. Nem általános, hogy nem tudjuk megszólítani, de állandóan keressük a módját, hogy elérjük őket. És ezt nem lehet csupán annak a számlájára írni, hogy nincs idő. Érdekes, az intézményesülés is a megtestesüléssel kapcsolatos: van egy eszme, és az intézményben kellene megvalósuljon.

Az intézményre szükség van, de ha nincs átszellőztetve kellőképpen, ahogyan azt a II. vatikáni zsinaton akarták, összeomlik. Az intézmény fontos, de engedni kell, hogy a lélek átitassa. Be kell engedni a Szentlélek Istent. Keresni kell a csatornákat, melyeken keresztül el lehet érni, meg lehet szólítani az embereket. Így is vannak olyanok – és ezt el kell fogadnunk –, akik előtt csak állunk, és nem tudunk válaszolni a kérdéseikre. Pedig szeretnénk megérteni őket, mert sokszor nem is értjük.

– Ferenc pápa is az intézmény átszellőztetésére törekszik, megpróbál tabukat dönteni, amire korábban nem volt példa. Az egyházon belül hogyan fogadják ezt a törekvést, mennyire sikerülhet?

– Az egyházi hierarchia fontos, jó, hogy van pápánk, de pápának lenni nem egyszemélyes vállalkozás. Ha talál embereket, akikkel ezt meg tudja valósítani, sikerülni fog. Sokakat elgondolkodtat az, amit mond, még inkább az, amit tesz, és már ez is jó, de az egyház szintjén partnerekre van szükség. XVI. Benedek pápa az elmélet, a tanítás embere volt, tisztán tudott fogalmazni. Azt gondolom, azért is mondott le, mert érezte: most egyébre van szükség.

Ezért fontos, hogy Ferenc pápa ezt bevállalta. Az egyházon belül van egy másik vonal, amely azzal vádolja, hogy nem vigyáz a személyes biztonságára, felrója, hogy nincs protokoll, kötöttségek. De a pápa is egy közülük, ember. A hatalmát nem arra kapta, hogy uralkodjon, hanem, arra, hogy szolgáljon, abban a miliőben, pozícióban. Ez a fajta közeledés nagyon fontos, nagy szüksége volt erre a katolikus egyháznak, csak most az a kérdés: talál-e a püspökök, papok között partnereket, akik segítik. És kulturális különbségek is vannak, hiszen ő dél-amerikai. Kérdés, hogy az európaiak tudnak-e, akarnak-e ebben partnerek lenni.

– Ez eddigi tevékenysége során nem derült ki?

– Azt hiszem, hogy vannak partnerei, elég sokan. Ott, ahonnan jött, talán többen, és a missziós helyeken, ahol nem ilyen erős az intézményesülés, mint az európai egyházban. Hangsúlyozom: az intézményre szükség van, de el kell gondolkozni azon, miért csontosodik meg? Miért engedjük?

– Dél-Amerika az a térség Afrika és Ázsia mellett, ahol folyamatosan nő a hívek száma, miközben Európában egyre csökken. Ennek alapján nem kellene az arányoknak az egyházon belül is eltolódniuk ebbe az irányba?

– Valószínűleg el fognak tolódni, és ezt el kell fogadni. Európával az a probléma, hogy ezzel még mindig nem néztünk szembe. Nem romantikus elképzelésekre van szükség, mint az „európai keresztény kultúra”, „keresztény gyökerek”. Ez fontos, ragaszkodunk hozzá. Fontos, hogy van múltunk, ezt nem tagadhatjuk meg, de a jövőt mi fogjuk megteremteni. Ahogy a jelent is nekünk kell élni, és nem ülhetünk a babérjainkon.

– A menekültáradat kapcsán erősödött az európai keresztény gyökerekre vonatkozó vita. Az egyházban is dilemma, hogy miként kellene viszonyulni ehhez a kérdéshez?

– Ha csak azért zárkózunk el a menekültek elől, mert terroristák is jöhetnek velük, megtagadjuk a szeretet parancsát: szeresd felebarátodat, mint magadat. Ha nem tudjuk befogadni a rászorulót, baj van. Viszont nem áldozhatjuk fel magunkat ennek az oltárán. Jönnek szélsőségesek, akik életek árán akarnak üdvözülni. Nem hiszem, hogy a terrortámodások segítik az iszlám terjedését. Ha viszont a menekültek poligámiában élnek, több gyerekkel, ahogy Németországban történt a törökökkel, akkor csatát nyertek, ha már csatáról van szó. Akkor el kell gondolkodnunk, hogy nekünk miért nincsenek gyerekeink.

Fel lehetne tenni a kérdést: miért nincs gyerekvállalási kedv? Épp folyik a cirkusz Magyarországon ezzel kapcsolatosan. Azt gondolom, egy nőnek fontos lehet, hogy gyereket szüljön. Persze ha valaki nem akar szülni, nem kell elítélni. Ugyanúgy értékes mindkettő: az is, aki gyereket nevel, és az is, aki egyéb feladatot lát el a társadalomban, például szerzetes. Visszatérve a menekültkérdésre: ha elszigetelődünk, megerősítjük a határokat, de közben a demográfiai mutatók nem változnak, ki fogunk halni.

– Vannak, akik a jelenlegi helyzetet a keresztes háborúkhoz hasonlítják.

– Az sem hitbeli meggyőződésből történt, ami a középkorban volt, hanem hatalmi, politikai harc. Nagy tisztelettel tudok minden emberi, vallási meggyőződés előtt megállni és fejet hajtani úgy, hogy közben tudom a sajátomat, vagy keresem, hiszen ez dinamikus dolog. Ezért nem tudok mit kezdeni azzal, hogy jön valaki és bevág egyet, mert nem azt vallom, amit ő. Ez kereszténységen belül is megtörtént és talán a mai napig történik különböző helyeken. Ez előtt értetlenül állok, és próbálom, de nem tudom megérteni.

– Lehet, hogy ezzel egész Európa így van, és csak a keresztény gyökerű, liberális értékrend alapján tudunk viszonyulni másokhoz?

– Az a kérdés, hogy Európa ezt tényleg keresztény meggyőződésből teszi vagy politikai korrektségből? Van-e Európának alapja, amire ezt építi? Van-e vallásos, hitbeli meggyőződéses alapja erről?

– Mennyire árt az iszlám vallásnak ez a jelenség?

– Ha valaki, aki keresi az útját, ezt látja, azt mondja: én ezt nem akarom. Ha ez ilyen, én nem akarok ide tartozni. Ahogyan a keresztes háborúk idején is voltak, akik elgondolkodtak.

– Eközben nyugati fiatalok tömege csatlakozik az Iszlám Államhoz. Honnan eredhet ez a késztetés?

– Ez lázadás minden ellen. A fundamentalistákhoz, radikálisokhoz inkább csatlakoznak a fiatalok. A kereszténységben, az egyházban is van egy erős vonal, amely fontosnak tartja szó szerint értelmezni a Szentírást és betartani, betartatni az egyház tanítását például a házasság előtti nemi életről. Markáns vonal, és vonzza a fiatalokat. A spiritualitás is vonzza, a csendes, elmélyülős, meditációs imádság, a kontemplatív vonal, de a radikális irányzat is erős. Főleg kamaszkorban, a lázadó időszakban vonzó, amikor keresnek valamit, és fontos, hogy az a valami biztos, határozott legyen.

Gondolom, ezért csatlakoznak az ilyen irányzatokhoz. Számukra a „langyos” vallásosság nem elég, nekik valami „olyan” kell. Csalódottságukban kaphatók az emberek ilyesmire. Ezekre nekünk oda kell figyelni és elgondolkodni: hogyan lehetne őket megszólítani? Amint lecseng ez a lázadó korszak és megbékélnek kicsit, segíteni lehet nekik, hogy egy másfajta vallásosságra találjanak, és a hitüket másként akarják megélni.

– Az egyetemi lelkészségen éppen ezzel a korosztállyal foglalkoznak. Miként próbálják ezt elérni?

– Nincs kapacitásunk arra, hogy nagy missziós tevékenységet végezzünk. Jönnek a fiatalok bizonyos közösségekből, és azt keresik, amit otthon éltek meg az egyházban. De nem találják, hiszen az egyetemista lét más. Ezért arra kell vigyázni, hogy abban a változásban, amit itt tapasztalnak, ne vesztődjenek el. Hogy felfedezzék: annak ellenére, hogy itt kicsit más, ez még ugyanaz az egyház. Ha egy fiatal egyetemista lesz, sokkal több feladata van, neki kell megszerveznie az életét, az étkezését, mosását.

Abban kell segíteni, hogy ezek között a feladatok között meg tudjon maradni keresztény embernek, a hitét meg tudja élni. Arra is szükség lenne, de sokszor nincs lehetőség, hogy hetente legalább egy alkalommal közösséget keressen az egyházban. Ma már nem az egyházban keresnek közösséget a fiatalok, erre millió egy más lehetőség van. A kommunizmusban, amikor nem lehetett gyülekezni, titokban összegyűltek a hittanteremben, mert vágytak arra, hogy közösségben legyenek. Ma már lehet közösséget találni az egyházon kívül, a közösségi igény kielégítését nem biztos, hogy nekünk kell felvállalni.

Azt tudjuk felvállalni, hogy a fiatalok spirituális igényét segítsük, megtanítsuk őket abban a miliőben imádkozni. Mert az imádságnak is megvannak a fokozatai a kötött imától a kontemplációig. Segítséget tudunk ajánlani, hogy megtalálják ennek az életállapotnak a spiritualitását. Fontos, hogy nekünk, papoknak, egyháziaknak vagy akár világi hívő embereknek úgy kell jelen lenni köztük, hogy tudják: amikor gondjuk, kérdésük van, felhívhatnak, megkereshetnek. Ez a legszebb, amikor megkeresnek, és azt mondják, van kérdésük. Ha visszagondolok az elmúlt hét és fél évre, ez a legnagyobb elégtétel.

– Ők azok, akik bejönnek a templomba. De mi van azokkal, akik nem jönnek be? Az egyház megy ki hozzájuk?

– Szoktunk, érdekes módon ökumenikusan. A Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében voltak ökumenikus rendezvényeink. Például elmentünk a Bulgakov kávéházba beszélgetésre, egy istentisztelet erejéig kimentünk a zenepavilonba, ahol ifjúsági énekekkel, rövid gondolatokkal próbáltuk megszólítani a fiatalokat. De nekem van egy elvem, lehet, hogy jó, lehet, nem. Ez a munka olyan, mint amikor valaki retket vet a kertjébe, és azt látja, hogy vannak növények, melyeknek szükségük van a gondozásra, vannak, amelyek maguktól nőnek, és van néhány, amivel nem tud mit kezdeni, bármit tesz, nem működik.

Tehát azokért érdemes dolgozni, akiknek erre szükségük van, ezt felvállalják, a többit csak a jóistenre tudom bízni. Nem vagyok az a fajta, aki rájuk törje az ajtót akár számon kérően, akár provokatívan, akinek színt kellene vallani. Az a fájdalmas, hogy talán sokan vannak, akiknek ez jó lenne, akik nem tudnak rólunk, vagy azt gondolják, hogy az egyetemi lelkészség egy szekta, irgalmas rend.

– Ha nem törnek rájuk, hogyan zajlik a misszió?

– A misszió általuk történik. Ezért is tartom fontosnak, hogy azokat, akik eljönnek, ne csupán a saját problémáik megoldásában segítsük, hanem egyfajta jellemnevelés történjen. Hogy bizalmi emberekké váljanak, akik el tudják hozni társaikat is. Erre van példa, a misszió rajtuk keresztül működik. Ha szépen élik a keresztény életüket, megélik a hitüket, előbb-utóbb felfigyelnek rájuk, ha más nem, biztos, hogy kikezdik őket.

– Mondhatjuk azt, hogy utánpótlást nevelnek az egyház számára?

– Az elkövetkező időben sok világi embernek kell segítenie az egyházi struktúrát, mert egyre kevesebben vállalják a papságot. Hiszek egy olyan egyházban, ahogy Ferenc pápa is mondta, ahol a világiak sokat tehetnek, és a papok kölcsönösen sok más feladatban segítenek. Akár munkás papi státusban, ahogy Franciaországban történt, amikor a lelkészek a misézés mellett elmentek dolgozni, mert úgy érezték, úgy kerülhetnek közelebb az emberekhez, úgy érthetik meg igazán őket.

Fontos lenne, hogy többet lássunk, tapasztaljunk meg a saját bőrünkön a dolgozó emberek életéből, hogy több teret engedjünk nekik. Egyébként ez valóban utánpótlás. Örülök, ha hazamennek, és merik vállalni, hogy Kolozsvár után abba a közegbe visszatérjenek, ahonnan indultak. Jó látni, hogy dolgoznak – nemcsak egyházi berkekben, a közéletben is –, és kiállnak az itt kapott értékek mellett.