– Temesváron született, Budapestre került, ahol rendőrtiszti karriert futott be, majd tiboru néven katonai-rendészeti témájú, utazási, később pedig összeesküvés-elméletekkel foglalkozó blogok szerzőjeként vált ismertté. Kezdjük az elején: hogyan került Temesvárról Budapestre, és miért éppen a rendőri pályát választotta?

– 1986-ban feleségül vettem egy magyar állampolgárt, majd másfél év várakozás után megkaptam a hőn áhított, kék színű (kivándorló) útlevelet, és hivatalosan kitelepültem Magyarországra. Akkor harmadéves voltam a temesvári Műegyetemen, de fel se merült bennem, hogy ott folytassam a tanulmányaimat, és az első adandó alkalommal ne üljek fel a Budapestre induló vonatra.

Tóth Tibor1962-ben született Temesváron, 1987 óta él Magyarországon. A rendszerváltozáskor rendőr lett, s többek között a Magyar Rendőrség Tanúvédelmi Szolgálatának parancsnoka volt.

2009-ben leszerelt, azóta blogírással foglalkozik. Eddig két, összeesküvés-elméletekkel foglalkozó könyve jelent meg a budapesti Göncöl Kiadó gondozásában, [tiboru] írói néven, a harmadik kötet előkészítés alatt áll.

Ami a rendőri pályát illeti, világéletemben nyomozó szerettem volna lenni, de egyrészt anyám biztosan kitagadott volna, ha román rendőr leszek, másrészt pedig én sem úgy képzeltem, hogy Ceauşescu Romániájában vagy akár a kádári Magyarországon fogom ezt a szakmát gyakorolni.

Az 1990-es tavaszi magyar választások után megvártam a tanév végét – egy budapesti iskolában tanítottam fizikát és technikát, s egy nyolcadikos osztály osztályfőnöke voltam –, majd jelentkeztem a rendőrség személyügyi szerveinél azzal, hogy márpedig nyomozó szeretnék lenni.

Akkor már megvolt a magyar állampolgárságom, a románról lemondtam, tehát jogi akadálya nem volt. Nem akadékoskodtak: abban az évben nagyon sok rendőr leszerelt, s komoly hiány volt felsőfokú képzettséggel rendelkező, nyelveket beszélő utánpótlásban.

– Határon túliként mennyire volt nehéz vagy könnyű beilleszkedni, illetve dolgozni a magyar rendőrség kötelékében?

– Tudom, hogy nem általános jelenség, de azt kell mondanom, nekem inkább előnyeim származtak az „erdélyiségemből”. Akkoriban az egész Budapesti Rendőr-főkapitányságon ketten voltunk, akik felsőfokon beszéltünk románul, ugyanakkor a román betörők, stricik, zsebtolvajok és koldusok elárasztották a fővárost. Az akkoriban összevont VI–VII. kerületi rendőrkapitányságon kezdtem a szakmát, s gondolom, az olvasóknak nem kell további magyarázat, ha azt mondom: ide tartozik a Nyugati pályaudvar, a Keleti pályaudvarral szembeni utcák és terek, az Oktogon, a Garai tér, a Nagykörút fele…

Minden olyan ügyet én kaptam, amelyben román volt az elkövető, de a szomszédos kerületekbe is át-áthívtak, ha nyomozástaktikai okokból románul volt célszerű beszélgetni a zsiványokkal. Később, már az ORFK-n a Romániából Magyarországon keresztül Nyugat-Európába irányuló emberkereskedő hálózatok feltérképezése volt a feladatom.

– Ha jól tudom, a BRFK keretében tevékenykedett magas rangú tisztként. Részt vett-e olyan nyomozásban, amely valamelyik, a médiában is sokat szerepeltetett ügyhöz kapcsolódik?

– Csak az első három évet töltöttem a BRFK-n, 1993-tól már az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatánál dolgoztam. Kiemelkedő bűnüldöző egység volt, nagyszerű, kiválóan felkészült kollégákkal és egy olyan parancsnokkal, akinek a neve talán még a Krónika idősebb olvasóinak is mond valamit: Tonhauser László ezredes. Itt lettem annak a szűk csoportnak a tagja, amely a Seuso-kincsekkel kapcsolatos felderítést végezte.

Később a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság Felderítő Főosztályára kerültem, ahol ugyancsak kiemelt ügyekben folytattunk információgyűjtést, főként titkos erőkkel, eszközökkel és módszerekkel. Ezek közül talán az erdélyi olvasók is hallottak például Fenyő János 1998-as agyonlövéséről, vagy a móri bankfiókban 2002-ben történt nyolcrendbeli emberölésről. Ezekről különben írok is a könyveimben.

– Miért hagyta ott a rendőrséget, és hogyan kezdett el blogger­kedni?

– 2009-ben döntöttem úgy, hogy pont elég volt. Nem szeretnék egykori fészkembe piszkítani, nagyon szerettem a munkámat, de akkor értem el arra a pontra, amikor – hogy egykori, fizikaórán szerzett ismereteimmel villogjak – a centrifugális erő nagyobb lett, mint a centripetális. Magyarul: több szubjektív érv szólt amellett, hogy menjek, mint amellett, hogy maradjak. Főnökeim, kollégáim marasztaltak, de a döntésem végleges volt, s leszereltem.

Ezt azóta sem bántam meg. Az elmúlt években többször kaptam nagyvonalú ajánlatokat egykori cégemtől és más társszolgálatoktól is, kedvezőbbnél kedvezőbb beosztásokkal kecsegtettek, de kitartottam a civilség mellett. A rendőrségnél eltöltött közel két évtizedet sikeres kísérletnek fogom fel, s mindannyian tudjuk Murphy alapigazságát: sikeres kísérletet nem szabad megismételni.

A bloggerkedés olyan természetesen jött, mint a lélegzés: világéletemben szerettem megosztani véleményemet és élményeimet barátaimmal, ráadásul állítólag egészen jól fogalmazok. 2008–2009 fordulóján már elég sok szabadidőm volt (akkor töltöttem a leszerelés előtti, úgynevezett felmentési időt), a blog mint műfaj éppen feljövőben volt, úgyhogy adta magát a lehetőség és belevágtam. Mivel mindig is maximalista voltam, mindjárt vagy öttel kezdtem, s elkezdtek ömleni belőlem a blogposztok. Az utazási és gasztronómiai blogot közösen írtam a nejemmel, a hadtörténeti-rendvédelmit a barátaimmal, a többit pedig egyedül.

– A hadászati és rendvédelmi érdeklődés egy exrendőr részéről magától értetődő, az utazási-gasztronómiai blogok írása pedig hobbiként, kikapcsolódásként meglehetősen népszerű, bár azért keveseknek adatik meg, hogy a világ annyi pontjára eljusson, mint ön. Hogyan sikerült ennyi helyet bejárnia?

– Úti célok tekintetében valóban nem panaszkodhatok. Az elmúlt 25 évben igyekeztem bepótolni mindazt, ami életem első feléből kimaradt. Korosztályomnak nem lesz meglepő, ha elmondom, hogy 25 éves koromig összesen kétszer jártam külföldön: először tíz-, majd másodszor tizenhárom éves koromban, s mindkét alkalommal csak Budapestig jutottam el, szóval tényleg volt pótolnivalóm.

Feleségemmel mindketten nagyon szeretünk utazni, a hasunkat is imádjuk, úgyhogy van honnan építkeznünk gasztroblogilag is. A rendőrségen eltöltött évek során számos külföldi kiképzésen és tanulmányúton vettem részt (például francia állami ösztöndíjjal egy Párizs melletti rendőri főiskolán szereztem az első szakmai diplomámat), de magánemberként is elmentem mindenhová, ahová a zsebem és a szabadidőm megengedte.

– Amúgy ha jól tudom, az összeesküvés-elméletekhez kapcsolódó konteó elnevezés – ami az ezzel foglalkozó, legnépszerűbbek közé tartozó blog címe – az ön „találmánya”…

– Igen, noha mára a szó annyira elterjedt, hogy sokan nem is hiszik el, hogy hatéves sincs… Amikor 2008 decemberében elhatároztam, hogy blogot indítok az összeesküvés-elméletekről, kerestem valami frappáns, rövid szót, amit könnyű megjegyezni, s amelynek a böngésző címsorába, vagy a keresőbe történő beírása nem igényel két másodpercnél több időt.

Az ugye nagyon hülyén hangzik, hogy összeesküvés-elméletek-blog, vagy konspirációsteóriák-blog. Ez utóbbi kifejezés első három-három betűjéből aztán megalkottam a konteó szót, amit elkezdtem használni, s az olvasóim is felkapták. Így született a Konteóblog. Később magát a szót kezdték el főnévként alkalmazni, később igeként ragozni (én konteózok, te konteózol stb.), s mára már mindenki a legnagyobb természetességgel használja. Ennek természetesen nagyon örülök.

– Honnan meríti a témákat? Mennyi időt kell eltöltenie a dokumentálódással egy-egy bejegyzés megírása előtt?

– Újságírói közhely, de éppen ezért igaz: a konteótémák az utcán hevernek, csak le kell hajolni értük. Ha az ember nyitott füllel járkál, ha odafigyel a barátok, ismerősök vagy akár a vadidegenek szavaira, véleményére egy-egy aktuális vagy régebbi eseménnyel kapcsolatban, 10 percen belül garantáltan legalább egy konteót fog hallani. Sokat kell emberek között mozogni, rengeteget kell olvasni, s ha megvan a téma, a többi már „csak” alapos dokumentálódás és szerkesztés kérdése.

Egy-egy bejegyzésre átlagosan és összesen úgy 16–18 munkaórát szoktam fordítani, no­ha voltak már két óra alatt megírt posztjaim is, de akadt olyan is, amin legalább 30 órát dolgoztam. A magyaron és a románon kívül angolul és franciául is tudok forráskutatást végezni, de volt már olyan is, hogy netes fordítóval próbáltam örmény nyelvű újságcikket elolvasni egy témáról. Kiváló szórakozás, ajánlom mindenkinek.

– Van-e olyan téma, amelyről szívesebben, és olyan, amiről kevésbé szívesen ír? Amúgy melyek a legnépszerűbb témakörök?

– Bármilyen konteós témáról szívesen írok, ilyen szempontból min­denevő vagyok. Amennyire meg tudom ítélni, a legnépszerűbb témák a közismert személyek rejtélyes haláleseteivel kapcsolatos írások, illetve a titkos társaságok és a híres-hírhedt New World Order megvalósítására tett (vélt vagy valós) kísérletek taglalása. A nagy médiapublicitást kapó gyilkosságok és eltűnések ugyancsak átlépik a konteósok ingerküszöbét.

– Tiboru neve mára összeforrt az összeesküvés-elméletekkel. Mennyire „szippantotta be” a kon­teó­univerzum, és mennyire hobbi, játék az ön számára a „konteózás?” Konkrétan: hihetőnek tartja, hogy a világot valamiféle „háttérhatalom” irányítja?

– A konteózást elsősorban továbbra is intellektuális játéknak és nagyszerű társasági tevékenységnek tartom. Ami a háttérhatalommal kapcsolatos véleményemet illeti, csak annyit mondanék, hogy meggyőződésem: az élet egyetlen területén sem azok irányítanak igazán, akik a rivaldafényben állnak. Egy cégbirodalomnak általában van elnök-vezérigazgatója, de a stratégiai döntéseket nem mindig ő hozza, csak bejelenti azokat, és interjúkat ad. Miért lenne ez másként a nagypolitikában vagy a globális gazdasági folyamatok esetében?

– A Konteóblogon foglalkozott romániai témával is, az 1989-es forradalommal kapcsolatos találgatásokról szóló írás az első konteókönyvben is helyet kapott. Van még olyan Romániához, Erdélyhez kapcsolódó esemény, amivel érdemes konteósként foglalkoznia?

– Számtalan romániai, illetve erdélyi téma van, amelyek konteós feldolgozása egy külön tematikus kötetet is megtöltene: a Ceauşescu-vagyon története, a marosvásárhelyi fekete március, a bukaresti bányászjárások valódi háttere, az eladott román kereskedelmi flotta ügye, a kisbácsi Hója-erdőben állítólag tapasztalt paranormális jelenségek – hogy csak néhányat említsek.

– Egyébként mennyire követi az itteni történéseket? Milyen gyakran jár haza a Bánságba, Erdélybe?

– Rendszeresen olvasok romániai hírportálokat és újságokat, Temesvár pedig továbbra is a szívem csücske: időm jelentős részét szülővárosomban töltöm. Aki temesvárinak született, szerintem mindig is az marad, éljen bár Budapesten vagy Kanadában. Nem véletlen, hogy a városról is van külön blogom.

– Az ön által szerkesztett Konteó­blog néhány év alatt az egyik leg­népszerűbbé nőtte ki magát,
a közelmúltban pedig már a blog kibővített írásait tartalmazó Konteókönyv második kötetét is kiadta. Ön szerint miért annyira népszerű a konteóműfaj? Mit nyújt az embereknek, ami miatt ennyire „rákattantak”?

– Az emberek úgy vannak összerakva, hogy nem szeretik a homályt, a félig megmagyarázott jelenségeket, történeteket. Amikor a rendelkezésre álló hivatalos magyarázatok nem elégségesek, az alkotó fantázia működésbe lép, s kitölti az űrt. Az összeesküvés-elméletek gyártása és terjesztése Közép-Kelet-Európában nemzeti sport, hiszen errefelé évszázadok óta megtanultuk, hogy a regnáló hatalomban mindig kételkedni kell, mert úton-útfélen megpróbálnak átverni bennünket.

A konteózás részben szellemi, önvédelmi tevékenység, részben pedig az intellektuális énkép javítását célozza: megmutatjuk, hogy bennünket nem lehet az orrunknál fogva vezetni, mert átlátunk a szitán. És ez jóleső érzés.