A színházi ünnep tíz napja

A második Harag-napokon a színház művészeti tanácsa már Vlad Mugur-vándordíjat adott át. Talán erre mondta Mihai Mãniuþiu, a Vlad Mugur-vándordíj első kitüntetettje: tiszteletre méltó, ahogyan Tompa Gábor nem feledkezik meg arról, hogy lerója tiszteletét mesterei előtt. A társulat pedig nem feledkezik meg azokról, tehetnénk hozzá, akik itt, ezzel a csapattal alkottak, hiszen a Vlad Mugurról elnevezett kitüntetéssel azokat díjazzák, akik ugyan nem állandó tagjai a társulatnak, mégis szorosan kötődnek a kolozsvári magyar színházhoz.

tömény színház
Jól esik fellélegezni egy ilyen tíznapos színházi maraton után, amelyen jó volt jelen lenni is. Tíz nap tömény színházi élmény, amelynek járulékos eseményei is színházhoz kötődnek: Helmut Stürmer díszletterv-kiállítása, könyvbemutatók, díjazások, beszélgetések – hivatalos formában vagy esténként, előadások után, a büféasztalok mellett. De nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a közönség a színház belső ünnepének is tanúja lehetett a tíz nap alatt, hiszen a díjakkal, az Örökös Tagok avatásával mindazok kerültek egy-egy percre kiemelten rivaldafénybe, akik amúgy folyamatosan jelen vannak/voltak az intézmény életében.
Elégedettek lehetnek a második Harag György-emléknapok szervezői – esetenként bravúros megoldásokkal ugyan, de nem hagyták cserben a közönségüket, látványos és dús tíz napot nyújtottak Kolozsvár színházkedvelőinek, vendégeiknek. A kolozsvári magyar színház nagy erényeként egyébként azt szokták említeni, hogy valahol a román és a magyar színjátszás hagyományai közötti mezsgyén helyezkedik el – és ez érződött az rendezvényen is. Harag György munkásságát nemcsak a magyar színházi szakemberek méltatták elismeréssel, hanem a román szakma is. Ugyanígy természetesnek hatott, hogy az előadásokhoz, a szakmai beszélgetésekhez fordítást biztosítottak a szervezők, így senki nem maradt azzal az érzéssel, hogy kihagyták valamiből.

Két Godot, két bravúr
Számba lehetne venni a készletet, kit láthatott, és kit nem a kolozsvári közönség, hogyan illeszkedtek a koncepcióba az előadások, miszerint a Harag-napokkal egyben a Becket-évet is megünnepelte a színház. A felsorolás helyett azonban idézzünk fel inkább néhány kiemelkedő pillanatot.
A legelső meglepetés a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Godot-ra várva előadásán érte a közönséget: a Tompa Gábor rendezte előadásba a Pozzót játszó Nemes Levente megbetegedése miatt Tompa Gábor ugrott be. Bár meglehet, hogy némelyeket sokkolt az amúgy kézenfekvő megoldás, a beugrás valóban bravúrosnak mondható – annak ellenére, hogy Tompa Gábor nem színész, tehát kisebb-nagyobb „botlásai” akadtak a deszkán. A beugrás egyrészt egyfajta „magunk közt vagyunk” érzést is keltett a nézőben, másrészt viszont megmentette az előadást, hiszen ki ismerhetné jobban a rendezői utasításokat, mint maga a rendező. (Bár a kolozsvári színház közönségének elvileg ez nem újdonság, hiszen sokan emlékezhetnek Tompa egy másik Becket-rendezésére, a Játszma végére, amelyben már a bemutatón is a rendező játszotta Ham szerepét.)
A Godot-ra várva egyébként nemcsak a sepsiszentgyörgyiek előadásában volt látható – a Nagyszebeni Radu Stanca Színház Purcãrete-rendezését is meghívták a Harag-napokra. Így igazi csemegeként lehetett összehasonlítani néhány nap eltéréssel a két rendezői koncepciót Becket amúgy nagyon pontos utasításokkal megírt drámájában. Mindkét Godot-ból roppant értékes előadás született: Tompa rendezése feszes, ragaszkodik a szerző utasításaihoz, az előadás a hiányról, a várakozásról beszél. Váta Lóránt és Pálffy Tibor (Vladimir és Estragon) lubickolnak a két clown szerepében – replikáik oda-vissza pattannak egymásról, jó ritmusban, feszesen tartják az előadást. Péter Hilda Luckyja valóban bravúros alakítás – a színésznő ezért a szerepért kapta meg idén az Uniter női mellékszereplőnek odaítélt díját –, monológját kirobbanó tapssal jutalmazta a közönség. Tompa egyébként minimalista díszletbe helyezi az előadást – apokaliptikus látvány az eldobott cipőkből összegyűlt halom, amelyben a játéktér van, a kiszáradt fán kívül csak egy állandó díszletelem jelenik meg: egy ósdi televízió, amely a Godot futárának feltűnésekor hirtelen bekapcsol, majd a Vladimir kérdései után kikapcsol.
Silviu Purcãrete szűkíti az értelmezési lehetőségek körét: a súgó színrehozatalával, színpadi függönyök használatával egyértelműsíti, hogy az ő Godot-ja a színházról, színészekről szól, és ilyenformán a művész sebezhetőségéről is. A Stan és Pan-szerű Didi–Gogo páros (Virgil Flonda és Constantin Chiriac) színészeket játszik egy olyan színházi térben, amelyben bármi és minden megtörténhet. A második felvonás elején visszatérő Estragon egyébként csak ráerősít a bohócjellegre, bevert és vérző orra olyan, mintha bohócorrot viselne. Purcãrete lemond a Becket által előírt keménykalapokról, színészei közül csak a Pozzót játszó Cristian Stanca visel keménykalapot, lazára szerkesztett előadásában nagy csendekkel, látványos képekkel dolgozik. Az első felvonás végén például a színpad hátsó részébe helyezett függöny elhúzásakor plüssállatnak öltöztetett zenekar jelenik meg. Purcãrete előadásában is ziccerjelenet Lucky monológja, amelynek végén a színész (Pali Vecsei) füstölni kezd.
Az összehasonlításban talán a két gyerek a legérdekesebb pillanat: mindegy, hogy igen, uram vagy da, domnule hangzik el a színpadon, mindkét kisfiú hanghordozása ugyanolyan – egyformán ártatlanok.

Az állójegy tanúságtétele
Silviu Purcãrete nemcsak egy előadással volt jelen a Harag-napokon: a Pantagruel sógornője a szebeni Radu Stanca Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a lyoni Purcãrete-társulat koprodukciója. Bár az előadást hosszú ideje csak fesztiválokon játsszák – igaz, így bejárta már a világot –, és három társulatból kerülnek ki a színészei, összeforrott, kompakt játékot láthatott a közönség. A tomboló taps (amely a sokadik visszahívással sem akart alábbhagyni) után távozó nézők egyike mondta: „Olyan volt ez az előadás, hogy most gyorsan elmesélném valakinek, hadd osszam meg az örömet”. Ez az öröm volt tapasztalható az előadás másfél órája alatt is, a színpadról is ez „jött le”, az azonnal reagáló nézők is ezt közvetítették. Egyébként az sem volt szervezési bravúrtól mentes, ahogyan ez az előadás mégis csak megérkezett Kolozsvárra: mivel nemrégiben Bogotában, a tizedik Latin-amerikai Színházi Fesztiválon mutatták be, a díszlet csak az utolsó pillanatban érkezett Kolozsvárra a tengerentúlról.
A Pantagruel sógornője sikere, az a tény, hogy állójegyet is árusítottak az előadásra, a Harag-napok alatt szinte folyamatosan telt ház előtt tartott előadások azt az érzést keltették, hogy bár a fesztiválhangulat nem terjedt túl a színház épületén, a kolozsvári közönség saját ünnepének is érezte a második Harag György-emléknapokat.