„A nagyvárosban is utcányi faluban élek”

– Nagyszülei, szülei, testvérei Marosvásárhelyen születtek, ön is vásárhelyinek tartja magát, holott a közeli Sáromberkén született.
– A sors iróniája vagy fintora után, amikor felrobbantották Marosvásárhelyen a petróleumfinomítót és azzal együtt az összes hidat a Róka- és a Poklos-patakon, de még az utcák nagyobb árkain is, egy okos ember úgy döntött, hogy nem szabad a városon még egyszer keresztülvinni a vasútvonalat. Sáromberkére egy nagy átrakó teherpályaudvart terveztek, a vasutat pedig át akarták hozni a Maroson, és valahol a régi repülőtérnél, a cukorgyár túloldalán levő mezőre képzelték el szép közúti híddal az állomást. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy nem lenne kettévágva a város, mint most, hogy ha vonat megy el vagy tolatnak, órákat kell várakozni, mert egyetlen aluljáró van, az is Bernády korából, amit még a gázgyár miatt építtetett. Nos, az apámat Sáromberkére helyezték, ebbe a csodálatos kis faluba, amelyet én istenigazából nem ismerek, ahol nekem se rokonom, se ismerősöm, se boldog ősöm, senkim sincsen. Ott születtem, aztán kétéves koromban visszahoztak Marosvásárhelyre, és itt nőttem fel. Annyi közöm van Sáromberkéhez mindössze, mint Szabédi Lászlónak, akit eredetileg Székely Lászlónak hívtak, és szintén Sáromberkén született. De mégsem Sáromberki László lett, hanem Szabédi, mert apja szülőfaluját vallotta sajátjának. Valahogy így vagyok én is Marosvásárhellyel. Meglehetősen lokálpatriótája voltam ennek a városnak, nagyapámtól, dédanyámtól meg a többiektől hallottam a régi történeteket, és hát Marosvásárhelynek nagyon sok olyan régi épülete van, amely előtt ha elmegyek, meg kellene süvegelnem, mert valamelyik dédapámnak, ükapámnak köze volt hozzá. Ha arra gondolok, hogy több generáción keresztül mindenki itt élt ebben a városban – abban, amely még valamikor a 19. században nyolc-tízezres nagyközségi város volt igazából, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha visszamennék olyan kétszáz évvel korábbra, mindenkinek köszönnöm kellene, mert valamiféle ősöm vagy az ősöm unokatestvére jönne szembe az utcáin. Marosvásárhely számomra azt jelenti, amit a szülőföld jelenthet.
– Egy, ma már nem létező kisvárosról álmodozik, mesél, de nagyvárosban, nagyvárosokban él. Hogy is van ez?
– Végül is Bukarestben, Budapesten, nagyvárosokban élek, az igaz, de ha valaki egy nagyvárost kipróbált, akkor pontosan tudja, hogy minden nagyváros sok-sok kisváros halmaza. Én a mi utcánkban, Budapesten ismerem a sarki fűszerest, a hentest, a trafikost, azt a néhány embert, akivel kapcsolatom van. És Bukarestben is ugyanúgy vagyok. Két-háromszáz méterre lakom a munkahelyemtől, ismerem a sarki rendőrt, aki a bolgár követségnél áll, az üzletben mindkét váltásban dolgozó asszonyokat, a zöldségest, a tisztítót, köszönök nekik. Reggelente, mikor megyek, a téren ott állnak az én munkanélküliim, akik időnként jó pénzért megmossák a kocsimat, vagy megkérdezik, hogy nincs-e olyan használt ruhám vagy cipőm, amit nekik adhatnék, vagy csak egyszerűen cigarettát kérnek tőlem. De ezek kórusban köszönnek, tehát tulajdonképpen én ott is utcányi faluban élek, nem nagyobb helyen.
– Ez a Vásárhely iránti rajongás nem abból adódik, hogy állandóan úton van? Hogy míg sok helyen van otthona, sehol sincs otthon?
– Az a gyerekkori Vásárhely nyilvánvalóan ma már nem létezik. Amikor még fiákerek jártak a városban, és két busz volt összesen, az egyes és a kettes. Az egyes az állomás–főtér– Szentgyörgy utca–Szerpentin útvonalon járt, a másik meg fordítva. És volt egy autóbusz, amelyik a cukorgyárból hozta az embereket fel a Főtér sarkáig. Ez egy iszonyatosan szép kisváros volt. Az Andrássy vagy később Szabadság utcán még olyan táblák, cégtáblák voltak, halászmesterek nevével, akik hálóval fogták a halat a Marosból, lapos csónakokkal – náluk vásároltuk a halat. Ezek is megszűntek, már rég nincsenek. Tehát mint minden becsületes ember, nosztalgiázom a gyerekkor után. Az után a gyerekkor után, ami már elinalt. Néhány helyszín megmaradt még, és néhány ember, akikre nagyon-nagyon szívesen emlékszem. Ebből áll össze számomra az a Vásárhely, ahol jól érzem magam – és amelynek, amelyről többnyire írok.
– Kamaszkorában verseket írt, majd prózát, és annál is maradt.
– Verset utána is írtam, de akkor úgy éreztem, hogy valami igazságtalanság történik a nemzedékemmel – mint hogyha én lettem volna az első, aki a kamaszkorból kilép a „kisfelnőtt” korba, a 18 éves életkorba –, és úgy éreztem, hogy minket elnyomnak, háttérbe szorítanak, igazságtalanok velünk a felnőttek. Azért adtam azt a nagyképű címet is az első kisregényemnek, hogy Felmentés. Amit, őszintén mondva, negyven éve nem olvastam el.
– És ha most elolvasná?
– Nem merem elolvasni. Vagy olyan messzire tűnt az a kamasz, akiről szól ez a könyv, vagy pedig lehet, hogy stilárisan olyan dolgokat találnék benne, amelyek nem tetszenének.
– A többi kötetével is így van?
– Nem mindenikkel. Például a Casanovát a mai napig nagyon szeretem, büszke vagyok a nyelvi fordulataira. A most megjelent Vaníliának vannak olyan részei például, amelyeket 20–25 éve kezdtem el írni, aztán félretettem. Azzal az eggyel, a kamaszkori írással vagyok így.
– Folyton mesél, különös történeteket, különös szereplőkkel....
– Az én törzsasztalaimnál mindig olyan értelmiségiek ültek, akik orvosi, mérnöki, színészi munkájuk mellett annyit olvastak, hogy az ember időnként elszégyellte magát. És éppen ezért találtam ki egy másik törzsasztalt, ahol meg akarják váltani a világot olyan kisemberek, akik a perifériáján vannak mindennek. A kisember – a temetőőr, a harangozó, a vasúti váltóőr, a világ perifériáján élő ember –, aki meg akarja váltani a világot, izgalmasabb számomra, mint az az ember, akinél ez természetes. Pontosan a természetellenessége miatt vonz, hogy ezek a kisemberek a nagy, világégető, világrengető dolgokról beszélnek, a maguk nyelvén és a maguk humorával. Így jelzem, hogy van egy másik világ is.
– Ezek a konkrét törzsasztalok Sepsiszentgyörgyön a Sugásban, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben voltak. Talán nem is olyan nehéz az író dolga, ha ilyen törzsasztalok mellé ülhet le?
– Nagyon-nagyon irigyeltem gyerekkoromban, amikor Kemény Jánostól, később Kós Károlytól vagy Molter Károlytól hallottam emberekről. Számomra Károly, az utolsó magyar király koronázása szinte személyes élmény, mert azt Kós Károly mesélte el nekem, aki Bánffy Miklós megbízásából a koronázó dombot és a budai várban a Halászbástya és a Mátyás-templom közötti területet díszítette és tervezte meg. Csak sokat kell élni, és az embernek az emlékeiben már ott vannak olyan barátok, akikről hogyha beszél, akkor az is részese lesz az élménynek, akinek elmondja ezeket a történeteket. Ha én most elmesélem, hogy milyen volt Kós Károllyal egy kirándulás, vagy milyen volt egy-egy hosszú beszélgetés, akkor az is átéli az élményt, akinek mesélek. Tehát tulajdonképpen nem én voltam szerencsés, hanem a kor, egyáltalán az, ami érdekelt engem, az hozott össze ezekkel az emberekkel.
– Miért döntött a kitelepedés mellett?
– Nézze, engem ebben a városban soha nem néztek jó szemmel. Számomra itt soha nem volt állás, és nagyon örültem, hogy annak idején a Brassói Lapok elődje, az Új Idő hívott újságírónak, onnan átcsábítottak Sepsiszentgyörgyre a Megyei Tükörhöz, ahonnan aztán Bodor Pál áthívott a bukaresti televízióhoz. Vásárhelyen éltem le az életemnek egy szép részét, ebben a városban, ahol soha egyetlen ajtóra sem írhattam ki, hogy itt lakik Vári Attila, se állásom, se lakásom, semmim nem volt. Ezért vagyok büszke arra, hogy a néhai Szabó Vilmos nyugalmazott földrajz-történelem tanár kinevezett – hogy legyen valami címem – „a cementlapok főszerkesztőjének”. Ez voltam Vásárhelyen. Igazából ezt is olyan furcsának tartom, hogy – miközben minden írásom Vásárhelyről szól – életemben másodszor olvastam fel itt, a hatvanadik születésnapomon – igaz, telt ház előtt.

Vári Attila
Író, költő, publicista. 1946. március 3-án született Sáromberkén. A bukaresti színművészeti főiskolán szerzett rendezői oklevelet. Volt újságíró, tévészerkesztő az RTV magyar nyelvű adásánál, szabadfoglalkozású író. 1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a Mafilm irodájában, majd az MTV irodalmi osztályának vezetőjeként dolgozott. Számos vers- és prózakötete jelent meg, több rangos irodalmi kitüntetés – köztük a József Attila-díj – birtokosa. Jelenleg a bukaresti Magyar Kulturális Központ munkatársa. Legutóbbi kötete Vanília címmel jelent meg a Mentor Kiadónál.