A festőművész Nagy Imre: szabálytalan portrékísérlet

Mindent tudott, amit egy huszadik századi festőművésznek tudnia kellett és illett, rajzolni, kompozicionálisan szerkeszteni, plasztikusan ábrázolni, színt keverni környezete elemeiből. Kiválóan ismerte a természetet, nemcsak a vegetációt, hanem az állatvilágot is. Előszeretettel ábrázolt állatokat emberközelségben.
A tájba helyezve festette meg székelyeit, magát a népsorsot, amelyben a drámai feszültség az uralkodó. A balladás témakezelés és mesébe oltott szépség révén találkozott művészete a Tamási Áronéval. Ezt érezte meg Tompa László, a költő, amikor Lófürösztés című versének befejező soraiban nevüket összekapcsolta: „Itt fognak állani örökké, – hogy Imre szorítja, Áron pedig... Áron nem hagyja magát!”
A sors különös ajándékának tekintem, hogy találkozhattam vele több rendben is, ismerhettem életközelből. Ha ezeket a találkozásokat felidézem, nem azért teszem, hogy a magam feje köré szerénytelen nimbuszt fonjak. Egyedül őt kívánom megismertetni, megértetni azokkal, akik már nem juthatnak emberi közelségébe.
*
1943 őszén létrejött a Kolozsvári Magyar Diákok Szövetségének (KMDSZ) Székelyföldi Munkaközössége azzal az elképzeléssel, hogy erőteljesebben ráirányítsa a fiatalok figyelmét a székelység még mindig megoldatlan kérdéseire. Így került napirendre egy havi folyóirat megjelentetése, amelynek szerkesztését Faragó Józsefre és rám bízták. Ebben a minőségemben, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem negyedéves bölcsészeként fordultam levélben Nagy Imréhez azzal a kéréssel, hogy tervezze meg létesítendő lapunk címlapját. Néhány hét múlva a Gábor Áron Diákotthon telefonjához szólítottak, hogy keres a belvárosi kávéház főpincére, azonnal menjek oda. Nem jártam én addig kávéházban, napjaimat a könyvtárban töltöttem. Azért nyomban odasiettem és megkerestem a főpincér urat, aki közölte, hogy a zsögödi festőművész vár az első kirakati ablak előtti asztalnál.
Odamentem, bemutatkoztam.
– Ülj le! Iszol egy kávét?
Bár kávézó nem voltam, úgy gondoltam, szentségtörést követek el, ha visszautasítom. A főpincér kihozta a kávét, és Nagy Imre közölte, hogy elhozta a rajzokat, itt van egy fél tucat, válasszak. Remegő kézzel nyúltam a rajzok után, sorra mindeniket megbámultam. Végül megkérdeztem: Imre bátyám melyiket ajánlaná? Egyre rámutatott, én azonmódúlag bólintottam.
Sietve kiittam a kávémat, és készültem a rajzzal távozni. El akartam köszönni, mire Imre bátyám szeméből villámokat lövellve belém fojtotta a szót.
– Fizesd ki, 700 pengő és a költségeim – mondta erélyesen.
Elkezdtem dadogni:
– De nekünk csak 5000 pengőnk van, és ebből akarjuk az első számokat megjelentetni, ennyit kaptunk az induláshoz az illetékes minisztériumtól.
Kivette a rajzot a kezemből, összegöngyölítette, láttam az arcán, rettenetesen haragszik. Távozni készültem, de visszaintett.
– Fizesd ki a kávédat!
A torkom összeszorult, amíg a pénzt összekotortam a kávéra. Faragónak alig tudtam elmondani a történteket.
Aztán egy hét múlva csomagom érkezett Zsögödről. Nagy Imre küldte, a rajz volt benne. Ez volt az ő rossz lelke.
*
Valamikor az ötvenes évek elején találkoztunk, ezúttal Marosvásárhely főterén. Abban az időben lehetett, amikor otthagyta a kolozsvári Képzőművészeti Intézetet, ahol rövid ideig tanárként működött. Közel két évet vendégeskedett a marosvásárhelyi cukorgyárban. Örömmel üdvözöltem, s gondolva, hogy már elfelejtett, megmondtam a nevemet.
– Emlékszem rád – mondta.
Megkérdeztem, haragszik-e még rám?
– Hát te reám?
Nem engedte, hogy utolsó találkozásunk részleteit felidézzem. Feltűnően rosszkedvű volt és kevés szavú. Meghívtam egy kávéra. Betértünk az első cukrászdába. Elmondta némi gúnyorosággal, hogy jelenleg a cukorgyárban munkásarcokat tanulmányoz. A háború után neki is igazolóbizottság előtt kellett megjelennie, mint minden értelmiséginek. Kolozsváron működtek a „purifikálóbizottságok”. Nagy Imrét képzőművészekből verbuvált társaság vallatta. Szemére vetették, hogy a háború előtt előszeretettel festett arisztokratákat, grófokat és bárókat.
– Igaz – válaszolta –, még királynőt is festettem, az angol királynőt Londonban. Gazdálkodtam, ganét is takarítottam, de akkor sem lettem ganéember – s kezével végigmutatott a bizottságon. Felállt, és köszönés nélkül távozott. A következmények kiszámíthatóak voltak, évekig kiállítást nem rendezhetett, tárlatra a képeit nem vették be.
Különben nemcsak grófokat és bárókat rajzolt, de megörökítette az Erdélyi Helikon írói közösségének tagjait nagy formátumú rajzokban. A körülbelül harminc darab kép eredetijét a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vásárolta meg a legnagyobb diszkréció mellett magánostól. A vásár megkötése idején a múzeum könyvtárában dolgoztam, és segítettem az egyes képek azonosításában. Azt viszont nem árulták el, kitől vásárolták a képeket. Az akkori igazgató, Botka Ferenc őrzi annak titkát. Feltevésem szerint Kemény János marosvécsi kastélyából menekítette ki valaki Budapestre, még a határok lezárása előtt. Az sem lehetetlen, hogy helikoni körökből vitte ki valaki, Kovács László vagy sógora, Kádár Imre (?).
Mindenesetre a rajzok megőrzésüket illetően jó helyen vannak, bár legalább másolatuknak Zsögödön lenne a helye.
*
Voltaképpen Nagy Imre barátságát Tamási Áron révén érdemeltem ki. Tamásival én először a Brassói Lapokban folytatásokban közölt Ábel a rengetegben folytán ismerkedtem meg. Az én derék, eszes, irodalomszerető Ilonka néném estéről estére felolvasta az egész családnak. Mi, gyermekek végigmulattuk Ábel kalandjait, viszontagságait a rengetegben. Tamásival személyesen már kolozsvári diákként ismerkedtem meg. Kovács Lászlóval, az Erdélyi Helikon szerkesztőjével sétáltunk a Mátyás-szobor körül, amikor feltűnt Tamási Áron, mondván Kovácsnak: „Laci, menj fel a szerkesztőségbe, Kós bejött Sztánáról, és téged vár.” Kovács László bemutatott Tamásinak, akit én már a színházból ismertem. (Soha el nem felejtem, hogy felrántott fél szemöldökkel hogy tudott a nők után nézni.) Kovács László távozásakor visszakiáltott: „várjatok meg”. Háromszor-négyszer körbejártuk a Szent Mihály- templomot, és Tamási nem szólalt meg. Nagy hideg volt, de engem kivert a veríték, mondanom kellene valamit, ha már Tamási a saját gondolataival van elfoglalva. Végül erőt vettem magamon, és annyit mondtam: „aztán Bánffy Miklós Ábelt rólam mintázta a regényben közölt illusztrációjához.” Megállott, és jól megnézett.
– Úgy lehet, igaz, mert úgy is nézel ki.
El sem mosolyodott hirtelen kiötlött anekdotámon. Akkor vigasztalódtam meg, amikor elolvastam Móricz Zsigmond feljegyzéseit. Egy budai kávéházban két órát ültek egymással szemben Tamási Áronnal anélkül, hogy egy szó is elhangzott volna. Móricz csak anynyit mondott búcsúzáskor: Te, Áron, engem jól elszórakoztattál.
Nagy Imre Tamási Áronnal Kisbaconban ismerkedett meg. Kora reggel érkezett Elek apó látogatására. Az ő szavait idézem: „Még harmatos volt a fű, a nap készülődött a fenyők mögött megszokott útjára,” amikor a vendég megállott a ház oszlopos ámbitusa előtt. Tekintetét akarta-e megjártatni a fák árnyékában rejtőző Mária-lakon, vagy épp tréfás kedvét készítgette a szíves köszöntéshez? Egyikre sem jutott ideje, mert abban a pillanatban ereszkedett lefelé egy erdővel felérő gyümölcsösből Benedek Elek és legkedvesebb író fia, Tamási Áron, aki nemrégiben érkezett haza az Amerikai Egyesült Államokból. Vállukon a kasza, mert újfent megmutatta az öreg a fiatalnak, hogy nemcsak a tollat forgatja serényen, hanem a legnehezebb férfimunkában is állja a versenyt. „... eredj le atyafiaidhoz – írta Benedek Elek a Testamentumban –, azokhoz a derék szorgalmas gazdaemberekhez, de ne uraskodni, hanem végy a kezedbe kapát, sarlót, kaszát, és dolgozz versenyt velük... Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza”. Felejthetetlen kép – mesélte Nagy Imre, akinek az ecset volt könnyű és a kasza sem volt nehéz –, Benedek Elek és Tamási Áron ingujjra vetkőzve egymás mellett, dőlnek előttük a rendek...
Így találkozott először Nagy Imre Tamási Áronnal, így kezdődött barátságuk, a sírig tartó.
Nagy Imre e találkozásokat mindig egy-egy rajzzal örökítette meg. Az egyfajtához való tartozáson túl megérezték alkatukban, művészetükben a közös vonásokat. Tamási Áron is írt Nagy Imréről, és azt jegyzi meg, hogy a „székely” festő, a „székely” író kifejezés elvesz valamit a lényegből, holott a székely épp a többlet, amit ők hozzáadnak.
Valahányszor Nagy Imre Kolozsvárra vagy Budapestre utazott, Áron barátját is felkereste. Szerette, és tehetségét nagyra becsülte. Ezt tanúsítja levele is, amelyet akkor írt hozzám, amikor megjelenése előtt Tamási-könyvemhez kértem rajzokat és hozzájárulást a közléshez.
„Zsögöd, 1968. szeptember 29.
Kedves komám, készségesen állnék rendelkezésedre, ha itt, Zsögödön volnának a Tamási-rajzok. Azokat Kolozsváron tartom, márpedig Kolozsvárra 3-4 hét múlva megyek. Amennyiben a hidegek előbb beállnak, korábban. Így nincs mit tenni, mint ezt az időt kivárni. Birtokomban van 2-3 rajz, egy régi fametszet és egy katalógusban megjelent rajz ifjú koromból.
A rajzokat esetleg egyben lehet közölni, utolsó rajzom nagyobb formátumú. Természetes, mint a lehetőség megengedi. A fametszet szintén ifjúkorombeli, dekoratív.
Sajnos az idő sok mindentől elválasztott, és nem tudtam kellőképpen dokumentálni az ő nagy szellemét.
Üdvözöl Nagy Imre.”
Az ifjúsági kiadó lépett kapcsolatba vele, ő pedig a nyomdai klisék elkészítéséhez átadta a megígért rajzokat.
*
1972-ben Marosvásárhelyről utaztam Kolozsvárra baráti, kegyeletes kötelességet teljesítendő: Jancsó Elemér irodalomtörténész, egyetemi tanár temetésére. A temetés után egy Deák Ferenc utcai vendéglőbe tértünk be, írók, irodalomtörténészek, egy hosszú asztalt ültünk körül. Már túl voltam az ebéden, amikor valaki hátulról galléron ragad és húz ki az asztal mellől. Hátrapillantottam, hát ki más, ha nem Nagy Imre.
– Az úr azonnal velem jön!
– De hova?
– Megtudod.
Már kint jártunk Kolozsvár főterén, amikor megmondta, le akar rajzolni, megyünk a műtermébe. Valahol a Kétvíz között lakott, egy tömbház második emeletén. Ahogy beléptünk, azonnal leültetett, és beállított profilra, ő meg hozzálátott a munkához.
– Légy szíves, beszélj, megfagy az arc, ha szótlan vagy. Különben sem a nagy orrodat akarom lerajzolni, hanem téged, Izsák Józsefet.
Én a szemem előtt levő olajképre pillantottam, és arról kezdtem elmélkedni. Egyszer csak türelmét vesztette:
– Uram, ez festészet, nem irodalom! Sajnos, ezt azok sem igen tudják, akik rólam írnak. És egyre inkább haragra gerjedt. Akkoriban jelent meg Gazda József monográfiája, amit én érdemes, jó szándékú könyvnek tartok. Nem így az „áldozat”.
Letette a szerszámait, és így folytatta:
– Én senkit soha nem utánoztam, nem másoltam, a magam útján jártam. Maradhattam volna Budapesten, Londonban, Olaszországban, lehettem volna modernebb a moderneknél. Hazajöttem Csíkba, úgy éreztem, ez az én világom, itt vannak az én színeim, tájaim, alakjaim, én ezt sehol máshol a világon meg nem találom. Ezt te jól jegyezd meg. Meg is írhatod, ha akarod...
Amikor befejezte a rajzot, megmutatta, aláírta, és velem is aláíratta. Én meg azt gondoltam, hogy ez az enyém.
Hát te azt hogy gondoltad? Erre nekem szükségem van. Holnap reggel gyere vissza, megrajzollak szemből is, ha van még időd ülni.
Másnap délelőtt megismétlődött az ültetési szertartás, sűrű tréfálkozások közepette. Délfelé járt az idő, amikor befejezte a munkát, ezt is aláírta, és annyit mondott, beteszi az íróportré-gyűjteményébe. Egy év múlva jöttem rá, hogy tulajdonképpen tervszerűen rajzolgatja az erdélyi tollforgatókat. A falon ott függött a Kányádi Sándorról készült rajza, nagy melegséggel, szeretettel beszélt róla. Viszont nem szerette a megrendeléseket. Az Igaz Szó fennállásának huszadik évfordulójára a főszerkesztő az ő rajzaival akarta megtűzdelni az ünnepi számot. Nagy Imre a kész rajzait felajánlotta, de továbbiakat nem akart vállalni. Sokat kellett győzködnie a győzőnek, amíg rávette, hogy még néhány rajzot elkészítsen. Végül összeállt az anyag, voltak, akiket Nagy Imre nem jókedvéből rajzolt, meg is büntette őket. Egyiket pozőrnek, másikat kiüresedett szellemkísértetnek, harmadikat elmosódó figurának ábrázolta. A főszerkesztőnek is voltak szempontjai, azokat hol szerezte be, ne beszéljünk róla. Viszont kimaradt az ünnepi szám képcsarnokából Kemény János, akiről Nagy Imrének kitűnő rajza volt, és bekerültek nem-írók, akik nem az Igaz Szónál voltak munkatársak, hanem valahol máshol. Erről azonban ne többet. Ennyit is csak a Nagy Imre iránti tiszteletből, ha nem épp mentségére.
*
Székelyudvarhelyi kiállításának megnyitójára meghívott, ha tudok, feltétlen menjek el. Utam volt Farkaslakára, innen mentem át egy vasárnap reggel Udvarhelyre. A művelődési ház nagytermében került sor a kiállításra. Körös-körül tele a falak újabb keletű festményeivel, olaj, akvarell és rajzok. A műsor után Imre bátyám belémkarolt, úgy indult el a helyi vezetőkkel körbe, képeit keresetlen szóval bemutatni. Gyönyörű dolgokat hozott. A városi első titkár egy akt előtt hosszan elidőzött, és megkérdezte, mennyit kér érte. Nagy Imre hosszan hallgatott, majd mondott egy óriási összeget. A poént nem hagyhattam ki, az ördög megszólalt bennem, halkan mondtam, hogy annyit nem ér, csak a modellnek sokat fizetett, hogy levetkőzzék. Közelebb húzott magához, és a fülembe súgta: „nem vásárra hoztam a képeket, hanem kiállításra”. Majd hangosan annyit mondott: „Na megállj, te kapaképű, megfizetek ezért neked!”
Aztán gyűrűbe fogták az udvarhelyiek, elhalmozták gratulációkkal, szerencsekívánatokkal, amit ő egykedvűen hallgatott. Nem szerette, ha szemébe dicsérik, ahogy azt sem tűrte, ha rágalmazták. A tréfát viszont szerette, maga is szívesen csipkelődött. Aztán sokasodó évei kedélyét egyre inkább elapasztották. Közelgő nyolcvanadik születésnapján levélben üdvözöltem, rezignáltan köszönte meg.
„Zsögöd, 1973. augusztus. 4.
Kedves barátom, köszönöm meleghangú leveledet, Izsák József. Te is érd meg ezt a kort, írásaiddal szaporodva, kívánja Nagy Imre.”
Most már értem, amit akkor még nem tudtam, hogy a vénség az ember legszégyenletesebb állapota. Izsák József