A közszeretettől a száműzetésig – és talán vissza

Ez a kézírásos ajánlás nyitja a Herczeg Ferenc (Versec, 1863. szeptember 22–Budapest, 1954. február 24.) 80. születésnapja tiszteletére kiadott könyvet, melyben a kor legjelentősebbek közé tartozó irodalmárai és közéleti személyiségei veszik górcső alá Herczeg akkor már közel hatvan éves, nagyon gazdag életművét.

Elég a születésnapi emlékkönyv tartalomjegyzékét megnézni, hogy nyilvánvalóvá váljék ez a kettős gazdagság: Kornis Gyula Herczeg  életművéről, Schöpflin Aladár az elbeszéléseiről, Tóth László társadalmi regényeiről, Brisits Frigyes a történelmi regényekről, Voinovich Géza színműveiről, Márai Sándor tanulmányairól, Szabó Lőrinc a mesékről ír, Cs. Szabó László esszében mondja el méltató szavait a Sola constantia constans címűben, Bethlen István gróf a politikus és a publicista Herczegről, Balogh Jenő a Magyar Tudományos Akadémiával, Kéky Lajos a Kisfaludy Társasággal, Gáspár Jenő a Petőfi Társasággal való kapcsolatáról, Csathó Kálmán színészekről ír Herczeg-szerepekben, Halasy-Nagy József Herczeg életbölcsességéről, Galamb Sándor a kritikusairól értekezik, Fekete István pedig az állatok iránti szeretetéről.

A kötetet Fitz József kritikai kiadáshoz méltó könyvészete és nagyon gazdag képanyag zárja. A Herczeg Ferencet kevésbé ismerők számára legszívesebben mindenik írásból idéznék, de el akarom kerülni, hogy születésének 150. évfordulójáról a megemlékezés közel olyan vaskosra sikeredjék, mint a 80. születésnapot ünneplő kötet. Ezért választottam a Cs. Szabó László Sola constantia constans című írásának néhány gondolatát, nem tagadva a célt, hátha kedvet csiholhatok a háború utáni önkéntes száműzetés miatt (is) körülbelül egy fél évszázadon át agyonhallgatott Herczeg újrafelfedezésére azok sorában, akik  a Cs. Szabó szövegében emlegetett érettségizőkkel ellentétben talán még a nevét sem hallhatták.

„Jó negyven esztendeje egy érettségiző diák tüntetett Pécsen az Ocskay brigadéros mellett. Babits volt ez a pécsi diák, maga mesélte nekünk az emléket. Herczegért tüntetve az írói szólásszabadságért rázta a vonalzót a megfélemlítő országos zsivaj felé. Érettségiző koromban én már Herczeg felé ráztam volna a vonalzót. Ő volt számomra a reakció megtestesülése, a hivatalos Magyarország bálványa, amolyan sudárrá nőtt, fagyos irodalmi Metternich, aki a vadonba vereti ki a szent magyar költészet kárbonáróit. A mai érettségizők már semmit se tudnak erről az én Metternichemről. Indulat nélkül, szelíden, szinte személytelenül gondolnak Herczegre. Több mint hatvan év van köztük, s ezen a szakadékon a legnagyobb irodalmi indulat se tud átugrani. (...) Az utolsó tíz évben megismertem Herczeget. Se nem a millenniumit, se nem az 1910-est, se nem a háború utánit, hanem egyszerűen azt a változatlan Herczeget, aki a könyveit írta. Végre csak a betű után indultam, aszerint ítéltem. Megtudtam, hogy az érettségiző Babitsnak volt igaza. Herczeg volt hosszú ideig a magyar irodalom legszabadabb hangja. Ez a hang ma alig rezzenti meg a fülünket. Bedugaszolta azt a sok vér és rikácsolás. De ha gondolatban felfokoznánk a mai eltompult hallásunkhoz, kiderülne, hogy nemigen van hozzá hasonló független hangunk. Független nemcsak a kormányhatalomtól, hanem a bujtató, dédelgető tömegmozgalmaktól és kollektív szenvedélyektől is. (...) Így történt, hogy Herczeg Ferenc a nyolcvanadik születésnapjára meglepően visszafiatalodott. A századforduló tábornoka ma a szabad szó, a szabad írás első káplárja. (...) Volt ő már napos oldalon, volt árnyékos oldalon, olvastam róla, hogy a középosztály írója, s olvastam már, hogy baloldali. Pedig ő sose mozdult el a helyéről. Az állhatatlan világ fordult el körülötte, az látja őt hol árnyban, hol fényben. Korai, nagy bölcsességre int ez a példa. Elmondhatjuk róla a legnagyobb férfidicséretet: Herczeg csak az állhatatosságban állhatatos.\"

Kosztolányihoz hasonlóan a Délvidékről került a dualista monarchia egyik fővárosába, de érdekes módon a verseci sváb értelmiségi polgárcsalád fia nem Bécsben lett német író, hanem Budapesten magyar. Csak a huszonkét éves korában megjelenő első elbeszélését írta németül, Fery Herzog néven, a további több száz elbeszélését, regényeit, színdarabjait és tanulmányait már mind magyarul – előbb Herczegh, majd „leegyszerűsítve\" Herczeg Ferenc néven.

Egészen odáig ment ez az azonosságvállalás, hogy Adyt magyartalansággal vádolta meg a korabeli társadalmat erősen bíráló ugarversei miatt, az őt ért támadásokra pedig Ady egy látomásos-vallomásos költeménnyel felelt, az Én nem vagyok magyar? című versét egyértelműen Herczegre vonatkozó sorokkal zárva: „Magyarkodóknak, ködevőknek, / Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?\"

Gazdag életművében nagyon sok olyan társadalminak nevezett elbeszélés és regény (is) van, amelyek a mai olvasótól már idegennek mondhatók: a korabeli k.u.k. hadsereg fiatal tisztjeinek ügyes-bajos, elsősorban szerelmi kalandjait, vagy ma már idejétmúlt társadalmi rétegek közti torzsalkodásokat, érzelgős házassági konfliktusokat örökítenek meg, de vannak olyan novellái is, amelyek szimbolista-pszichológiai fogantatása Babitsnak és Kosztolányinak a legújabb lélekelemző eredményeket felhasználó írásaihoz hasonlíthatók.

Regényei és színpadi művei között is az első világháború után keletkezettek mondhatók aktuálisaknak ma is, mivel a történelem leple alól villantja elő a kor nagy problémáit. Ilyen értelemben számomra a legkedvesebbek Az élet kapuja és A Nap fia. Előbbi Bakócz Tamás pápai ambícióinak groteszk elemekkel átszőtt tragikus története, utóbbi pedig egy római patriciusé, aki a már kereszténnyé lett világban ragaszkodik ősei napimádó hitéhez, szerelme hatására viszont szinte észrevétlenül válik kereszténnyé, felismerve a két vallás közti közös elemeket.

Szubjektív véleményem természetesen nem zárja ki, hogy értékeljem a jogosan népszerű Pogányok, A hét sváb, a Pro libertate című regényeit is, drámái közül pedig a Bizánc mellett legjobban az Árva László király a kedvencem, melynek főszereplője az a „gaz\" V. László, akiről Arany János csodálatos balladája szól, és akit Herczeg úgy ábrázol, mint egy jóindulatú, de a helyi viszonyokat egyáltalán nem ismerő fiatalembert, akit a Gara-hatalom kiszolgálói kényük-kedvük szerint mozgatnak.

Herczeg Ferenc fentebb említett „svábokból jött magyarságának\" legbeszédesebb bizonyítéka talán mégis az 1930-as években írott politikai publicisztikája, illetve annak a legpozitívabban értelmezhető revizionista (nem elvakult irredenta!) hangvétele. Napkelte előtt! címen gyűjtötte kötetbe ezeket az írásait, melyekből mondhatni találomra választottam ki az egyiknek, a Kétszer kettő címűnek a bevezető gondolatait.

Nyolcvan esztendővel ezelőtt írta, 1933 márciusában. „A magyarságnak, amióta kinőtt pogány gyermekkorából, nem volt egyéb vágya, mint hogy szabad földön a saját törvényei szerint élhessen. A nemzeti királyok alatt függetlenségét leginkább a német hatalomtól kellett féltenie, nem mintha az kapzsibb lett volna bármely más európai hatalomnál, de mert közvetlen szomszéd volt. A római szent birodalom azonban sohasem tudta egybefogni saját erejét, több baja és nagyobb gondja is volt otthon és Nyugat-Európában, semhogy veszedelmére lehetett volna Magyarországnak. Amikor a keleti barbárság a félhold jegyében megtámadta Európát, a keresztény Nyugat ölbetett kézzel nézte, hogyan vérzik el a magyar kapuőrség. A török iga alatt roskadozó nemzet végre is attól az egyetlen keresztény hatalomtól kapott segítséget, amely engesztelhetetlen ellensége volt a félholdnak: a Habsburg-háztól. A császárság megszabadította Magyarországot a barbár elnyomóktól, de drága árat vett érte: a bécsi kormány hatalmi vágyai szolgálatába állította a magyar vért és a magyar aranyat, és évszázadokon keresztül, valahányszor a Habsburg-hatalom megütközött valamelyik ellenfelével, a császári hadseregek előhadában ott lovagolt a magyar katona. Így jutott Magyarország abba a tragikus helyzetbe, hogy gyarapítania kellett azt az erőt, amelytől leginkább féltette a nemzeti életét, gyakran pedig harcolnia kellett oly nemzetek ellen, amelyekhez a szíve vonzotta. A világháború feldöntötte e császári trónokat, és Magyarország kilépett a régi hatalmi rendszer szolgálatából. Független lett Bécstől, de függésbe jutott a keleti barbároktól, akik új név alatt új erőre kaptak. Csak a gúny nevezhet minket független nemzetnek, mert ezeréves életében a magyarság sohasem nélkülözte annyira az állami függetlenség kellékeit, mint éppen ma, mikor királyi trónját sem töltheti be, és a határai védelmére sem szabad gondolnia. A magyarság egyharmada idegen népek szolgája, a maradék pedig kifosztottan és védtelenül áll a mellének szegezett fegyverek vaskörében.\"

Kóstoló, ízelítő volt az idézett szöveg, figyelemfelkeltés – abban a reményben, hogy a szeptemberi 150. születésnap táján vagy esetleg jövőre, az első világháború kitörésének 100. évfordulóján alkalom nyílik legalább egy teljes publicisztika közreadására, bár véleményem szerint az egész Napkelte előtt! kötet olvasásába sem aludna bele senki, akit érdekelnek a végső soron mai életünket is befolyásoló, nyolcvan esztendővel ezelőtti törésvonalak, gondolatok. És lehetne még külön szólni az évtizedeken át a polgári középosztálynak heti olvasmánynyal szolgáló Herczeg-folyóiratról, az Új Időkről, a nagyon érdekes és nagyon sajátos meséiről, de talán lesz majd erre is valamikor lehetőség. Mert sok pótolnivalónk van a nagyon hosszan és nagyon méltatlanul elhallgattatott Herczeg Ferenccel szemben, különösen, ha arra gondolunk, hogy ő milyen gazdag és értékes örökséget hagyott ránk.