Köztudott, hogy a labdarúgás az egyik „legkonzervatívabb” sportág: a szabályalkotók testülete sokáig arra törekedett, hogy – lassan adagolt, kisebb változtatásokkal – megőrizze a foci eredeti küldetését, varázsát. Amelynek bizony szerves, éltető része az emberi tényező, az emberi hiba, hiszen egy téves bírói ítélet ugyanúgy évtizedeken át örökzöld téma maradhat, ugyanúgy generációkról generációkra száll a felidézése, mint egy világra szóló siker felelevenítése. A futball „romantikusai” nemhiába hasonlítják a labdajátékot a szerelemhez, amely többek között azért az egyik legösszetettebb, leginkább magával ragadó érzésünk, mert néha bizony igazságtalan.

Ezzel a megmagyarázhatatlan, de nagyon emberi „szenvedni akarással” ment szembe a sportág szabályalkotó testülete (IFAB), a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség – videóbíró bevezetését szorgalmazó – vezetősége pedig természetesen hozzájárult, hogy az oroszországi vébén is alkalmazzák. A fő érv: a labdarúgás úgy felgyorsult, hogy emberi szemmel képtelenség minden apró, de sorsokat eldöntő részletet lefedni, miközben a csúcstechnológia régóta a partvonal mentén melegít, és alig várja, hogy szerephez jusson, segítsen, bizonyítson.

Az első oroszországi benyomások jók voltak, hiszen a VAR (az angol Video Assistant Referee szókapcsolat rövidítése) rendszer egyértelműen segítette a pályán ténykedő játékvezető munkáját. Csakhogy hamar bebizonyosodott, hiába a képernyőt vizslató segítők, hiába a többtucatnyi kamera, a visszajátszás: egyetlen mérkőzésen több olyan vitatott helyzet adódhat, amelyben a technika képtelen százszázalékosan igazságot teremteni. Mert az „ősi” szabályokat nem a „gondolkodó” okosgépek írták, hanem a játékos emberek.

A vébé első napjaiban érezhető volt, hogy a videóbírót kezelők csak akkor „súgtak” a játékvezető fülébe, ha egyértelmű szabálytalanságot engedett tovább a sípmester. Viszont például a „75 százalékban” tizenegyesgyanús helyzetre már inkább nem figyelmeztették a pályán loholó bírót, aki ennek tudatában – döntéshozóként – rendszerint tiszteletben tartotta kamerás társainak jelzéseit.

Már az elmaradt videózások miatt is adódtak elégedetlenségek a játékosok, szövetségi kapitányok, szurkolók körében, de az igazi felfordulás akkor alakult ki, amikor a csoportkör harmadik fordulójában, a továbbjutásról döntő Irán–Portugália meccsen a játékvezető kezéből „kicsúszott” a találkozó, a VAR-rendszer kezelői pedig sorozatos beleszólásaikkal csak fokozták a sípmester összezavarodottságát. A paraguayi bíró összesen legalább 10 percet eltöltött azzal, hogy hosszasan „füleljen”, majd kiverekedje magát a reklamálók köréből, visszanézze az eseteket, és végül – Cristiano Ronaldo kiállításgyanús megmozdulásakor, illetve az iráni egyenlítő gólt eredményező tizenegyeskor – továbbra is erősen vitatható döntéseket hozzon.

Túl a vébémérkőzések felén megállapítható, hogy a videóbírós rendszer sokat segít bizonyos esetekben. Azonban immár világos, hogy a figyelő szemek látóhatára is véges, korlátolt: egy gyenge játékvezető, akit meghalad a tét, így is sok mindent el tud rontani. Azaz most úgy néz ki, hogy nagy szerelmünk, a labdarúgás a csúcstechnológia okozta válságot is túléli valahogy.