Nézze el nekem az olvasó, hogy most, amikor a magyar, ezzel együtt az egyetemes vízilabda két ikonikus alakját, Benedek Tibort és Kárpáti Györgyöt gyászolja a világ, én mindenekelőtt előbbire emlékezem. Az ok egyszerű: az ugyancsak korszakos zseni, a vízilabda Puskásaként emlegetett Kárpátit koromnál fogva nem láthattam játszani, nincs „élő” élményem vele kapcsolatban. Benedek – és a többi Kemény-legény – páratlan menetelését, majd szövetségi kapitányként és edzőként elért sikereit azonban már figyelemmel követhettem, és a sportág megannyi szurkolójához hasonlóan csodálhattam. Elsősorban az utánozhatatlan játékát, irányítókészségét, ellenállhatatlan küzdeni tudását, és persze nem csak.

Sportemberi nagyságának elválaszthatatlan eleme, hogy Benedek Tibor tulajdonképpen nem volt akkora tehetség, mint szintén háromszoros olimpiai bajnok társa, a született zseni Kásás Tamás, nem volt benne akkora őserő, mint Kiss Gergelyben, és varázsolni sem tudott úgy, mint másik egykori csapattársa, későbbi játékosa, Varga Dénes. Abban azonban utánozhatatlan volt, és a világ valaha élt legnagyobb sportolói közé emelkedett, hogy mindenkinél szorgalmasabb volt, többet dolgozott, tett azért, hogy minden téren képezze magát, és a legjobb legyen. Rengeteget lehet olvasni róla, edzések után hányszor maradt lámpaoltásig egyedül a medencében, gyakorolni egy-egy tempót, mozdulatot, lövést, sőt kétszeres olimpiai bajnokként úszóleckéket vett technikája csiszolása, energiavesztesége csökkentése érdekében.

Az iszonyúan korán, 48. életévében eltávozott ikon tulajdonképpen leginkább ezzel írta be a nevét a sportág, általában a sport történelemkönyvébe, ami ugyanakkor kiváló tanulságként szolgál a nem sportoló „civilek” számára is. „Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem” – vallotta egyszer. A pályafutása során válogatott és klubszinten mindent megnyert Benedek Tibor azt üzeni mindannyiunk számára, hogy ne keseredjünk el, ha nem születtünk őstehetségnek valamiben, mert az akarat, a szorgalom, a munka a csúcsra, a legjobbak közé, fölé röpíthet minket. Ő ezzel volt képes kiemelkedni klasszis játékostársai közül, akik – hál’ Istennek – nem voltak kevesen a korosztályában a magyar pólóban, és persze a nemzetközi porondon sem. Vasakarata juttatta oda, hogy egyedül volt képes mérkőzéseket eldönteni akár négy-öt, sőt hét góllal, akár az ellenfél támadását megakasztó blokkal, de a nagyságát dicséri az is, hogy időben legyűrte egóját, és belátta: a vízilabda csapatjátékot követel, ahol ugyanolyan fontos a gólpassz, a csapattárs helyzetbe hozása.

Mindazonáltal a világklasszist többek között az különbözteti meg az élsportolótól, a legendát a többi játékostól, hogy előbbi előtt azok az ellenfelek is meghajolnak, akiknek a győzelmét éppen ő hiúsította meg. „Elhunyt a sporttörténelem egyik legnagyobb alakja” – vallják, hirdetik a halála napján az egykori legnagyobb ellenfelek, szerb, horvát, olasz pólósok, szövetségek, sportlapok. Az egyik legmeghatóbb búcsú, egyben elismerés azonban annak az Alekszandar Sapicsnak a nevéhez fűződik, aki a jugoszláv, a szerb-montenegrói, majd a szerb válogatott kiemelkedő tagjaként bizony részben a magyarok csapatkapitányának „köszönheti”, hogy nem minimum kétszeres olimpiai bajnok. („Csak” ezüst- és bronzéremig vitte ötkarikás játékokon). „Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és tiszteltem” – vallotta be most a medencében sokszor a durvaságig kíméletlen Sapic, aki csaknem tizenöt éven keresztül játszott Benedek ellen, jobbkezesként közelharcot vívva a magyar legendával. Aki azt is feltárta: sosem bocsátja meg magának, hogy korábban nem volt ereje, bátorsága megosztani mindezt a nagy ellenféllel.

„Mindig nagyon nagy erőt adott, hogy tizenötmillióan szurkolnak nekünk” – jelentette ki Benedek Tibor a lapunknak 2016-ban, a riói olimpia előtt adott interjúban. Tisztában volt vele, hogy igazi vízilabda-nagyhatalom a magyar, a válogatott iránti rajongás, a bajnokok felé áradó szeretet pedig nem ismer határokat. Játékospályafutásának befejezése után, szövetségi kapitányként nagyon hamar csúcsra, világbajnoki címhez segítette a válogatottat, ami különösen a nemzedékváltás nehézségei ismeretében volt nagy fegyvertény. A partról ugyanúgy beleűzte, hajtotta tanítványait a sikerbe, mint játékosként, vezérként a válogatottat a medencében.

A riói ötödik hely után távozott a nemzeti együttes éléről, majd az Újpest tinédzserek alkotta együttesének vezetőedzője lett. Benedek Tibornak ezzel a csikócsapattal is sikerült csodát tennie: győzni akarását, kitartását belenevelte a fiatal játékosokba, akik kiharcolták a bejutást a magyar bajnokság felsőházába. Nem véletlen, hogy ezek a srácok, a magyar vízilabda nagy reménységei – akik közül a legtehetségesebbeket most a nagycsapatok leigazolták – mérhetetlenül tisztelik, kivétel nélkül Mesterként emlegetve példaképüket.

Mert a közülünk eltávozott Benedek Tibor egyszerre harcos, bajnok, legenda, példakép.

Halhatatlan.

korábban írtuk

Elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó

Életének 48. évében, súlyos betegség után csütörtök hajnalban elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai aranyérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó, a magyar férfi válogatott korábbi szövetségi kapitánya – közölte a Magyar Vízilabda Szövetség.

korábban írtuk

Több ezren gyújtottak gyertyát Benedek Tibor emlékére Budapesten

Több ezren gyújtottak gyertyát, vittek virágot a súlyos betegség után, életének 48. évében elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó emlékére tartott csütörtökön este a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszodánál.