A CFR-nél nagy a nyomás, és ez egy idő után megedz – Interjú Hindrich Ottóval, a kolozsváriak magyar kapusával

– Nem mondták, tanácsolták neked, hogy ne olvass kommenteket?

– De-de, a szüleim non stop mondják, hogy ne vegyem számba őket, mert bárki, akinek van egy telefonja és van internet-hozzáférése, az írhat kommentet. És az emberek nem is gondolnak bele, hogy mivel járhat egy komment, hogy egyesek – mint például én – nagyon szívre veszik.

– Már többször emlegetted a családodat, amely Kolozsvár mellett, Magyarlónán élt. A családod mindig is CFR rajongó, szurkoló volt? Gyerekkorodban jártatok meccsekre?

– Persze hogy jártunk. Emlékszem, amikor megnyertük az első bajnokságot, vagyis, amikor a CFR megnyerte először, 2008-ban, akkor hogy ünnepeltünk. Ott voltunk a stadionban, és én felálltam azokra a lecsukható székekre, és beszorult a lábam, és úgy sírtam a nagy öröm közepette. Vannak szép emlékeim, például az is, amikor az Inter játékosaival kézen fogva bemehettem stadionba.

– Pár hete attól volt hangos a média, hogy a Puskás Akadémia 700 000 eurót ajánlott érted, de a CFR nem adott (és a Braga is meg akart venni). Ez milyen érzés volt? Mennyire vonz erdélyi magyarként a magyar foci? Vagy itthon, Romániában „otthonosabban” érzed magad?

– Szerintem a magyar foci előrelépés lenne, hiszen más világ van ott. Én kétszer is voltam ott próbákon: egyszer, amikor még kicsi voltam, úgy 12 éves lehettem, akkor pont a Puskás Akadémiánál voltam. Akkor el akartak vinni, de nehéz lett volna nekem kicsiként, szülők nélkül odamenni. És utána 16 évesen voltam a Videotonnál, de akkor nem egyeztek meg a klubok. Vonz, nagyon is, de inkább a Puskás meg a Fradi – egy előrelépés lenne. Viszont most nyárig szeretnék itt minél többet védeni, és utána gondolkodom majd ilyen dolgokon.

– Akkor, gondolom, az Európa-bajnokságon is szurkoltál a magyar válogatottnak.

– Persze, természetesen. Én száz százalékosan magyarként voltam felnevelve. De remélem, hogy minél később kerül terítékre a román sajtóban ez a kérdés, hogy magyar vagyok. Nem biztos, hogy tetszene nekik a válaszom vagy a viszonyulásom.

– A román sajtó inkább a németes neveddel szokott foglalkozni. Honnan ered a Hindrich név?

– Igen, a németes nevem családi örökség. Magyarlónán voltak szász családok, megmaradtak ilyen nevek. De el szoktam mondani, hogy egyáltalán nem tudok németül, illetve csak annyit, amennyit az iskolában tanultam. Mindig kérdezik, hogy mi lesz, ha Németországba megyek, hiszen ott kell tudni németül, de nem tudom, majd csak megtanulom, ha muszáj lesz.

– Visszatérve kicsit az eddigi sikereidre, mesélj arról is egy kicsit, hogy milyen volt az első meccsed a nagy csapattal 2019-ben.

– Szerencsére nem tudtam előre, hogy védeni fogok. Ha tudtam volna, akkor nem tudtam volna aludni azelőtt való éjjel. Úgy érzem, hogy akkor még mindenki babusgatott – még csak 17 éves voltam. Jó volt akkor. Szerettem volna, hogy több meccs legyen, de így alakult.

– A sajtó nemrég arról cikkezett: a Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) által összeállított listán, melyen a 2002-ben vagy azután született labdarúgókat Instat-mutatóik alapján rangsorolták, 3. helyre kerültél a kapusok között. Ez mit jelent számodra, hogy viszonyulsz az ilyen hírekhez? Nyomást jelentenek vagy örülsz?

– Nem feltétlenül nagy nyomás, de egyébként én nagyon szigorú vagyok magammal a tekintetben, hogy mit olvasok, el és mit nem. Nagyon hajlamosnak érzem magam, hogy elszálljak. Bár lehet, hogy ez a szigorúság már odaért, hogy nem tudok elszállni, de akkor is próbálom kordában tartani, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítok a cikkeknek és mennyire örülök nekik.

– Mennyire érzékeled, hogy lassan tényleg híres vagy? Megállítanak az utcán autogramot kérni, fotózkodni?

– Néha megállítanak az utcán egy képre, és ez nagyon nagy boldogsággal tölt el. Vagy például most pont a gyerekektől jövök, az egyik volt kapusedzőm megkért, hogy menjek el edzésre a gyerekekhez. Nagyon örvendtek, hogy ott voltam, és ez nagyon boldoggá tesz, mert ilyenkor visszagondolok, hogy én is, amikor kicsi voltam, nagyon boldog voltam, ha készíthettem egy képet egy CFR-játékossal.

– Melyek a terveid idénre, a közeljövőre? Hogy látod, a CFR megnyeri-e a bajnokságot?

– Próbálok meccsenként haladni, nem gondolkodom előre, szerintem nincs még amiért átigazoláson gondolkodni, amikor úgyis van még addig hat hónap. Próbálom segíteni a csapatot, próbálok segíteni magamon azzal, hogy koncentrálok. És persze, azt gondolom, hogy megnyerjük a bajnokságot, mert másképp miért játszanék, ha én sem hinnék magunkban.