A CFR-nél nagy a nyomás, és ez egy idő után megedz – Interjú Hindrich Ottóval, a kolozsváriak magyar kapusával

– Mikor kezdtél focizni? Kis srácként a negyedbeli kölykökkel? Egyből kapuba álltál?

– Hatévesen kezdtem el focizni. A testvérem mindig a kapuba rakott. Ő öt évvel nagyobb, így én, a kisebb testvér oda kellett beálljak, ahova ő tett. És aztán látták, hogy jó vagyok, szerettem is, így ott ragadtam és a szívemhez is nőtt. Focirajongóként a csapatból, a Kolozsvári CFR-ből is mindig a kapusok voltak a kedvenceim.

– És mikor volt az a pont az életedben, amikor kezdted úgy érezni, hogy neked ez több mint a legtöbb srácnak, akik csak hobbiként fociznak – ebből igenis focistakarrier lesz?

– Nem hiszem, hogy volt egy konkrét időpont, amikor ez a döntés megszületett, inkább folyamatosan érett meg. Az edzők mondták a szüleimnek, hogy látnak bennem valamit, és akkor a szüleim nagyon sokat segítettek, hordoztak össze-vissza, sok pénzt költöttek rám, a testvérem is hordozott össze-vissza, ahova kellett. Kitartottak mellettem, nagyon sokat segítettek, nélkülük nem így alakult volna.

– Volt olyan pillanat is, amikor úgy érezted, hogy feladnád, befejeznéd?

– Sokszor volt ilyen. Először úgy 14-15 éves korom táján, amikor hárman voltunk kapusok egy csapatban, és nem volt lehetőségem játszani. Akkortájt úgy éreztem, választanom kell a suli és a foci között, de aztán szép lassan kialakultak dolgok: sikerült a nyolcadikos vizsga, betettek védeni, játszhattam. A legfontosabb dolog pedig az volt, hogy megnőttem – addig alacsony voltam, de egy év alatt nőttem kilenc centit, így helyreálltak a dolgok. Aztán utána is voltak még hullámvölgyek, például tavaly, amikor kölcsönben voltam a másodosztályos Temesvári Polinál. Akkor télen, a vakáció előtti utolsó meccs nagyon rosszul ment. És utána nem volt több meccs, nem lehetett kijavítani.

De ott nem volt erre lehetőség, és mivel épp szabad voltam, beléptem a Facebookra és elkezdtem kommenteket olvasni: többen is szidtak, írták, hogy nem vagyok jó kapus. Ez nagyon-nagyon megviselt engem. És ugyanúgy, amikor visszakerültem nyáron a CFR-hez, akkor egy sérülés után kezdtem újra játszani. Ráadásul volt egy kapusedző, aki nagyon nem szeretett engem, meg is mondta, hogy menjek el, nincs mit keresnem itt. És ugye nem is mentek jól az edzések, hiszen egy sérülés után elég nehéz. De aztán megváltoztak a dolgok, lecserélődött az edző, jött Dan Petrescu, és akkor minden más irányt vett.

– Nem mondták, tanácsolták neked, hogy ne olvass kommenteket?

– De-de, a szüleim non stop mondják, hogy ne vegyem számba őket, mert bárki, akinek van egy telefonja és van internet-hozzáférése, az írhat kommentet. És az emberek nem is gondolnak bele, hogy mivel járhat egy komment, hogy egyesek – mint például én – nagyon szívre veszik.

– Már többször emlegetted a családodat, amely Kolozsvár mellett, Magyarlónán élt. A családod mindig is CFR rajongó, szurkoló volt? Gyerekkorodban jártatok meccsekre?

– Persze hogy jártunk. Emlékszem, amikor megnyertük az első bajnokságot, vagyis, amikor a CFR megnyerte először, 2008-ban, akkor hogy ünnepeltünk. Ott voltunk a stadionban, és én felálltam azokra a lecsukható székekre, és beszorult a lábam, és úgy sírtam a nagy öröm közepette. Vannak szép emlékeim, például az is, amikor az Inter játékosaival kézen fogva bemehettem stadionba.

– A CFR-n túl melyik a kedvenc csapatod? A Bajnokok Ligájában kinek szurkolsz?

– Az Arsenal.

– És melyik az álomcsapatod, hol szeretnél játszani, mondjuk öt vagy tíz év múlva, ha karriered a terveid szerint ível felfelé?

– Pont most gondolkodtam, hogy valamiért minden interjúban, amit eddig adtam, azt mondtam, hogy Németországban szeretnék játszani, de nem tudom, hogy honnan jön ez. Tulajdonképpen a Top 4 európai ligában bárhol, de leginkább szerintem Angliában, mert ott van a legmagasabb szinten a foci.

Ha rangsorolni kellene, az angol focit szeretem a leginkább, utána a spanyol, majd a német, de a franciát és az olaszt nem nagyon szeretem.

– Pár hete attól volt hangos a média, hogy a Puskás Akadémia 700 000 eurót ajánlott érted, de a CFR nem adott (és a Braga is meg akart venni). Ez milyen érzés volt? Mennyire vonz erdélyi magyarként a magyar foci? Vagy itthon, Romániában „otthonosabban” érzed magad?

– Szerintem a magyar foci előrelépés lenne, hiszen más világ van ott. Én kétszer is voltam ott próbákon: egyszer, amikor még kicsi voltam, úgy 12 éves lehettem, akkor pont a Puskás Akadémiánál voltam. Akkor el akartak vinni, de nehéz lett volna nekem kicsiként, szülők nélkül odamenni. És utána 16 évesen voltam a Videotonnál, de akkor nem egyeztek meg a klubok. Vonz, nagyon is, de inkább a Puskás meg a Fradi – egy előrelépés lenne. Viszont most nyárig szeretnék itt minél többet védeni, és utána gondolkodom majd ilyen dolgokon.

– Akkor, gondolom, az Európa-bajnokságon is szurkoltál a magyar válogatottnak.

– Persze, természetesen. Én száz százalékosan magyarként voltam felnevelve. De remélem, hogy minél később kerül terítékre a román sajtóban ez a kérdés, hogy magyar vagyok. Nem biztos, hogy tetszene nekik a válaszom vagy a viszonyulásom.

– A román sajtó inkább a németes neveddel szokott foglalkozni. Honnan ered a Hindrich név?

– Igen, a németes nevem családi örökség. Magyarlónán voltak szász családok, megmaradtak ilyen nevek. De el szoktam mondani, hogy egyáltalán nem tudok németül, illetve csak annyit, amennyit az iskolában tanultam. Mindig kérdezik, hogy mi lesz, ha Németországba megyek, hiszen ott kell tudni németül, de nem tudom, majd csak megtanulom, ha muszáj lesz.

– Visszatérve kicsit az eddigi sikereidre, mesélj arról is egy kicsit, hogy milyen volt az első meccsed a nagy csapattal 2019-ben.

– Szerencsére nem tudtam előre, hogy védeni fogok. Ha tudtam volna, akkor nem tudtam volna aludni azelőtt való éjjel. Úgy érzem, hogy akkor még mindenki babusgatott – még csak 17 éves voltam. Jó volt akkor. Szerettem volna, hogy több meccs legyen, de így alakult.

• Fotó: Facebook/Fotbal Club CFR 1907 CLUJ-NAPOCA

– És most hogy érzed magad a csapatban? Mennyire támogatnak téged? Van-e mentorod, valaki, aki a szárnyai alá vett téged, mint fiatal kezdőt?

– Hát igazából elég rideg, hideg a hangulat, illetve nagy a nyomás. A játékosokat nem érdekli, hogy ki van, kik vannak a csapatban, csak az, hogy a csapattársak a legjobbak legyenek. Amikor hibázom, elvétek valamit, akkor egyből csúnyán néznek, leszidnak. Szóval nem arról van szó, hogy nem szeretnek, szeretnek és próbálnak segíteni, de amikor olyan helyzet van, egyből leszidnak, például a Steaua elleni meccs után is. De ez ezzel jár, a CFR-nél nagy a nyomás, és ez egy idő után megedz.

– Olvastam, hogy a csapaton belül a gúnyneved „Iohannis”. Ez honnan jön?

– Onnan, hogy nagyon lassan beszélek, és nyugodt vagyok. És gondolom, a német nevem és a szőke hajam miatt is rám ragadhatott.

– Az élet minden területén nyugodt vagy?

– Igen, elég nyugodt vagyok, és türelmes. Bár, ha a barátnőmmel kimegyünk kávézni – én nem kávézom, ilyenkor általában forró csokit iszom –, miután megittam az italomat, általában egyből menni akarok, nincs türelmem üldögélni és várni.

– Mit csinálsz szabadidődben?

– Ahhoz képest elég sok szabadidőm van most, hogy befejeztem a középiskolát. Szoktam számítógépen játszani, de csak barátaimmal kikapcsolódásként. Azon kívül többféle sportot nézek, például Forma–1-et – Hamiltonnak szurkolok –, meg néha teniszt – ott Nadalnak. És el akarok kezdeni golfozni, az lesz a hobbim.

– Mennyire fontos, hogy legyen közönség, hogy szurkoljanak?

– Hát, fontos, mert ha megnézzük a Craiovát vagy a Rapidot, utóbbi esetében mondhatjuk, hogy csak a közönség nyomta hátulról.

És örvendek annak, hogy nagyon szeretnek.

– A sajtó nemrég arról cikkezett: a Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) által összeállított listán, melyen a 2002-ben vagy azután született labdarúgókat Instat-mutatóik alapján rangsorolták, 3. helyre kerültél a kapusok között. Ez mit jelent számodra, hogy viszonyulsz az ilyen hírekhez? Nyomást jelentenek vagy örülsz?

– Nem feltétlenül nagy nyomás, de egyébként én nagyon szigorú vagyok magammal a tekintetben, hogy mit olvasok, el és mit nem. Nagyon hajlamosnak érzem magam, hogy elszálljak. Bár lehet, hogy ez a szigorúság már odaért, hogy nem tudok elszállni, de akkor is próbálom kordában tartani, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítok a cikkeknek és mennyire örülök nekik.

– Mennyire érzékeled, hogy lassan tényleg híres vagy? Megállítanak az utcán autogramot kérni, fotózkodni?

– Néha megállítanak az utcán egy képre, és ez nagyon nagy boldogsággal tölt el. Vagy például most pont a gyerekektől jövök, az egyik volt kapusedzőm megkért, hogy menjek el edzésre a gyerekekhez. Nagyon örvendtek, hogy ott voltam, és ez nagyon boldoggá tesz, mert ilyenkor visszagondolok, hogy én is, amikor kicsi voltam, nagyon boldog voltam, ha készíthettem egy képet egy CFR-játékossal.

– Melyek a terveid idénre, a közeljövőre? Hogy látod, a CFR megnyeri-e a bajnokságot?

– Próbálok meccsenként haladni, nem gondolkodom előre, szerintem nincs még amiért átigazoláson gondolkodni, amikor úgyis van még addig hat hónap. Próbálom segíteni a csapatot, próbálok segíteni magamon azzal, hogy koncentrálok. És persze, azt gondolom, hogy megnyerjük a bajnokságot, mert másképp miért játszanék, ha én sem hinnék magunkban.