Az elmúlt évtizedben azonban nagyot változott a világ, és a határon túli és anyaországi alkotók viszonya is átalakult.

Az, hogy egységesnek tekinthető a magyar irodalom, miként illeszkedik bele a Magyar Írószövetség feladataiba, kultúraszervező tevékenységébe? Az olvasó mit érzékelhet mindebből?

 1990 előtt az Írószövetségnek nem voltak határon túli tagjai, mert nem lehettek. A rendszerváltást követően azonban ez megváltozott: mára a tagság jó része határon túli, Kárpát-medencei vagy diaszpórában élő alkotó. Ha megnézzük a jelenlegi vezetőség összetételét, láthatjuk, a hatfős elnökség tagja többek között a kolozsvári Király Zoltán és a beregszászi Lőrincz P. Gabriella, az 56 fős választmányból pedig 18-an határon túliak. Ez önmagában is jól reprezentálja az elmúlt évtizedben végbement változásokat. Mindemellett szoros és folyamatos együttműködésben állunk a határon túli írószervezetekkel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájával (E-MIL), a Helikon, a Székelyföld folyóirattal, hasonlóképp a Szlovákiai Írók Társaságával s a délvidéki alkotókkal. Mindez mára természetes. A Kárpát-medencei kapcsolatrendszer kialakítása érdekében évek óta dolgozunk azon, hogy az egyes alkotók eljussanak egymáshoz: az anyaországiak határon túlra, a határon túliak Magyarországra, illetve más határon túli írótársakhoz, olvasókhoz. Ebben a szellemiségben rendezik például a Kolozsvári Magyar Napokat is, s ez a tendencia érvényesül az irodalmi folyóiratokban. Vagyis az Írószövetség határon túli jelenlétének folyamatos biztosítása és erősítése megkerülhetetlen feladat, amint azt elnöki programomba is kifejtettem.

 Ez konkrétan mit fed?

 Nagyon fontos, hogy az Írószövetség minél több eseményt szervezzen közösen határon túli partnerekkel. Biztosítanunk kell a lokális (nem csupán Budapest-centrikus) rendezvényeket, mind több fiatal bevonásával. A fiatalítás kérdésére egyébként is nagy hangsúlyt kell fektetnünk, hiszen gyakorlatilag nemzedékváltás történt azáltal, hogy a középgeneráció, a mostani negyvenes korosztály nagy számban képviselteti magát a választmányban, az elnökségben. Egy elöregedett szervezet számára, pedig elengedhetetlen a vezetőség fiatalítása, hiszen csakis így lehet jövője. Ha nem akarjuk, hogy ez a folyamat megakadjon, akkor gondolnunk kell az utánpótlás-nevelésre, tehetséggondozásra. És természetesen, mivel egységesen magyar irodalomról beszélünk, ebben is együtt kell működnünk a határon túli műhelyekkel, szervezetekkel.

 Gyakorta elhangzik mostanában, Ön is említette már korábban, hogy az irodalomnak ki kell lépnie az elefántcsonttoronyból, erősíteni kell a vidéki jelenlétet. Ez konkrétabban milyen tevékenységekre vonatkozik, miként tenné közvetlenebbé az író és olvasó viszonyát?

 Számomra teljesen egyértelmű, hogy nyitni kell az olvasó felé. Ha visszatekintünk a kilencvenes évekre, láthatjuk, az erdélyi irodalmi élet megújult abban az időben, miközben az anyaországban egyfajta olvasóidegen, „köldöknéző” irodalom dívott, amely (például a klasszikus történetmesélés helyett) a nyelvi zsonglőrködésre összpontosított. Persze ennek is megvolt a helye, és megvoltak a maga értékei, irodalmi csúcsai, ám semmiképp nem nevezhetjük olvasóbarátnak.

Ennek érdekében az elmúlt tíz évben számos fesztiválon vettünk rész, Kapolcson, a Művészetek Völgyében állandó helyszínünk van, ahol tíz napon keresztül irodalmi programokkal várjuk az érdeklődőket, de bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába, az Ars Sacra Fesztiválba is. Emlékszem, amikor első ízben csatlakoztunk e programokhoz saját rendezvényeinkkel, sokan szkeptikusan fogadták, úgy gondolták, nem lesz ránk kíváncsi a nagyközönség. Szerencsére az ellenkezője bizonyult igaznak, nem véletlen tehát, ha mindezt folytatni szeretnénk, minél több rendezvénnyel minél több embert elérni, méghozzá a kisiskolásoktól a nyugdíjasokig. Fontos ugyanakkor bevonni a társművészeteket is. Az Írószövetség sokadik éve foglalkozik például azzal, hogy versszínházi előadásokat vigyen az ország különböző pontjaira és határon túlra, de az irodalmi művek és filmadaptációk viszonyát is körüljárjuk, székházunkban pedig kortárs képzőművészeknek is lehetőséget nyújtottunk a bemutatkozásra egy-egy időszakos tárlat erejéig. Vidéki programjaink feldúsítása azért is lesz roppant nagy jelentőségű, mert székházunk felújítása nem teszi lehetővé a helybeni rendezvényeket. Legjobb tehát, ha úgy tekintünk erre, mint egyfajta lehetőségre, most arra kínálkozik alkalom, hogy ezt kihasználva minél több helyre ellátogassunk Budapesten kívül.