– Néprajzkutatóként hogyan látja, a farsangtemetést, vagy az ehhez hasonló szokásokat mennyiben kell „kívülről” erősíteni, segíteni a megmaradásukat, illetve mennyiben maradnának fenn spontánul a közösségben?

– Az oda-vissza hatás elvét találtuk ki: a Hargita megyei találkozóra, farsangtemetésre azokat a csoportokat hívjuk meg, amelyek otthon, a településükön megszervezik az eseményt, ez feltétele a találkozón való részvételnek. Annyira szeretik a csoportok a rendezvényt, hogy sokan bekapcsolódtak, ez az egyik oka annak, hogy nem szakad meg a hagyomány. Próbálnak, összeszerveződnek, megújítják a jelmezeiket.

A falusi közösségben is eljátsszák a farsangbúcsúztatót, de a megmaradásban szerepe van annak, hogy kapott egy új dimenziót: a közös Hargita megyei farsangtemetésen való megmutatkozás lehetőségét. A résztvevők megismerték egymást, új kapcsolatok alakulnak ki.

Az egyik polgármester azt mondta, azért szereti nagyon a farsangtemetést, mert ez az egyetlen rendezvény, amelyik mindenkihez szól a településen, tehát közösségépítés szempontjából jó konstelláció.

–  A tapasztalatok szerint a fiatal nemzedék tagjai mennyire kapcsolódnak be a rendezvénybe, illetve hogyan oszlik meg korcsoportok szerinti részvétel?

– Az elmúlt években „fiatalodtak” a részt vevő csoportok, de igazából ez a felnőtt korosztály műfaja, tekintettel arra, hogy

Úgyhogy a hagyományőrzők vigyáznak arra, hogyha bevonják a fiatalabbakat, akkor azok legyenek már kellően érettek. A résztvevők ugyanakkor építenek a helybéli tánccsoportokra vagy azokra a csoportokra, amelyekkel könnyebben lehet mozogni, tagjai összeszoktak. Szépen is táncolnak, énekelnek, hiszen ebben a rendezvényben megmutatkozik a népi dramatikus színjáték is, kilépnek a színpadra, a reflektorfénybe és fontos, hogy jó ízelítőt tudjanak nyújtani az énekeikből, táncaikból.

– A változásokról szólva: említene konkrét különbséget a szokások régebbi, illetve mostani megjelenési formája, értelmezése között?

– Sok olyan vetülete van a hagyománynak, ami ma is ugyanazt a jelentést hordozza, mint régen. Egy faluközösségben, ahol mindenki mindenkit ismer, mindig van kifigurázott személy, akit mindenki ismer, és mindenki ráismer – az ő alakja előtérbe kerül farsangtemetéskor. A humoros helyzetek, figurák közös tudást feltételeznek, helyi társadalomismeretet.

A népi humor már a középkorban is ugyanígy működött, akárcsak a szabadosság és a szabadság egyfajta népi értelmezése, amikor másnak a bőrébe bújhatunk, a sérelmeket is feloldhatjuk. Vagy amikor elégetnek egy szalmabábut, annak a jelképisége univerzális: a tűz, füst tisztítórítusként értelmezhető. Kászonban például egy hídon égetik el, és belerúgják a vízbe, a víz, ami elviszi, szintén tisztító szimbolikával bír.

Ma is ugyanazt jelentik ezek a jelképek, mint régen: amikor a télnek vége van, felhívják a figyelmet arra, hogy következik egy másik időszak. A hamu használatának szimbolikája is idetartozik, a bűnbánatra való felhívást jelenti, ami az egyházi ünnepkörnek megfelelően ma is jelentést hordoz: azt, hogy hamvazószerda, a böjt, a lecsendesülés időszaka következik. De vannak olyan szimbólumok, amik ma már nem ugyanazt a jelentést hordozzák, mint régebben: a termékenységi, bőségvarázsló rítusok, amik benne vannak ebben a szokásban, ma már kisebb erővel bírnak – mint ahogy az ünnepkörökhöz, a mezőgazdasághoz való viszonyunk is változott.