Szervesülő közeg a Kárpát-medencei irodalom – interjú a friss József Attila-díjas Karácsonyi Zsolt költővel

– Kiemelkedő irodalmi – költői, írói, műfordítói, irodalomszervezői – tevékenységedért József Attila-díjat vehettél át a múlt héten Budapesten. Hogyan értékeled az elismerést?

– Egy ilyen elismerés minden esetben biztatás, ösztönzi a meglévő tehetséggel való sáfárkodás folytatását. Elvárással is telített, azt üzeni, hogy az eddigit tovább kell vinni és fejleszteni, amíg a lehetőségek ezt megteremthetik.

Két erdélyi költő is József Attila-díjban részesült március 15. alkalmából

Több erdélyi, vagy erdélyi származású művész részesült rangos anyaországi szakmai kitüntetésben a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat kedden Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyújtotta át a Pesti Vigadóban.

– Mi kell ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni Erdélyben induló költőből többkötetes, József Attila-díjas szerző lehessen?

– Túl azon, hogy az ember papírt helyez az asztallapra és egy adott szint fölött kezd írni, olykor szerencse is szükségeltetik. Azonban a ’90-es évek közepe táján még erre a szerencsére se nagyon volt szükség, mert az akkori erdélyi és magyarországi irodalmi lapok szerkesztői nagyon nyitottak voltak arra, hogy aki jelentkezett és szerintük jó szövegeket írt, minden különösebb gond nélkül közölhessen, még akkor is, ha a neve ismeretlen volt.

1994–95-ben már szinte valamennyi erdélyi irodalmi lapban közöltem, 96–97-ig pedig számos magyarországi folyóiratban is. Nem volt szükségem különösebb kapudöngetésre. Természetesen kaptam megjegyzéseket a szövegeim kapcsán a szerkesztőktől, de

Nemcsak én voltam így ezzel, hanem többen abból a csapatból, amely akkortájt indult, és amelynek tagjai A hétfejű zsákmány című antológiában szerepeltek: Gál Attila, Farkas Wellmann Éva, Balázs Imre József és mások. Lendületes időszak volt a ’90 után indult második nemzedék korai korszaka, meghívtak táborokba, rendezvényekre. Békés, víg lépegetések sorából állt a 90-es évek, míg némi késéssel, 2001-ben megjelent az első kötetem.

– Generációk egymáshoz való viszonya szempontjából milyen volt ez a korszak? Az idősebb nemzedék is ott bábáskodott a költői indulásotoknál?

– A 90-es évek elején sok költő-író indult: Fekete Vince, László Noémi, Vida Gábor és mások, szerkesztőként ők is támogatták a mi debütálásunkat. Rendkívül nyitott és tehetségpártoló közeg volt, ugyanakkor a náluk idősebb generáció is meglapogatta a fiatalok vállát, vagy csúfondárosan elmosolyodott egy-egy kezdőkre jellemző gesztus vagy mondat láttán, de mindenki pozitívan viszonyult a fiatal szerzőhöz.

– Most már a középnemzedékhez tartozol, a Helikon folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke vagy. Hogyan látod az erdélyi irodalmi életben a fiatalabb és idősebb nemzedék viszonyát?

– Hozzá kell szoknom, hogy már a középnemzedékhez tartozom. A mai fiatalokhoz is mindenki pozitívan viszonyul. Érdekes, hogy sokan vannak az ifjak közül, akik minden látszat ellenére visszafogottak, félénkek. Mi annak idején egyszerűen csak beküldtük a verset egy laphoz, most pedig gyakran érkezik a Helikon szerkesztőségéhez olyan levél, hogy az ifjú vajon küldhet-e verset.

Persze a mostani fiatalok közt is akadnak, akik sokkal merészebbek, viszont számosan bátortalanabbak az elején. Az is jellemző az irodalmi életre, hogy nagyjából mindenki ismer mindenkit, hiszen

Kárpát-medencei szinten is jobban ismerik egymást a fiatal és idősebb szerzők is, mint korábban. Egyre inkább szervesülő közeg a Kárpát-medencében írott mai irodalom, például bárki küld Felvidékről verset Kolozsvárra vagy Budapestről Erdélybe, egészen fiatal, akár még le sem érettségizett fiatal szerzők is.

Az intenzívebb mozgás az internetnek is betudható, irodalmi szervezetek is sokkal gyakrabban próbálnak eljutni a saját országon-vidéken túlra: a felvidékiek a Vajdaságba vagy magyarországiak Erdélybe, Kárpátaljára és fordítva. Ez is sokat segít abban, hogy egységes legyen az, amit magyar irodalomnak hívunk.

– Azt nyilatkoztad korábban, hogy a vers tulajdonképpen műfordítás egy ismeretlen nyelvből. Mi ez az ismeretlen nyelv számodra, illetve kiket tekintesz, tekintettél költőelődöknek?

– Az ismeretlen nyelv minden esetben változik. A vers születését sok részből álló történet előzi meg, amit egyszerűen ihletnek hívnak, de különféle adatok, érzések, gondolatok és pillanatnyi helyzet összességéből áll össze mindaz, amit aztán átültetünk szavakká, ritmussá, dallammá, verssé. Ezért mondom, hogy fordítás, mert

Le kell fordítani, figyelembe véve, hogy az, aki a verset olvassa, meg is értse. Persze lehet úgy is verseket írni, hogy betűket rakunk egymás után, és mi tudjuk az értelmét – de az olvasók nehezen tudnák kibontani.

Az elődök pedig számomra inkább egy-egy alkotásukban vannak jelen. Egy költőről sem mondhatom, hogy a teljes életművével együtt, feltétel nélkül elődömnek tekintem. Sok vers vagy esszé volt fontos számomra adott pillanatban. Például a dél-amerikai regények ugyanolyan lényegesek voltak, mint mondjuk egy József Attila-, Pilinszky- vagy Tandori-vers, és kiemelném Zelk Zoltán Sirály című versét.

Ebben benne van Berzsenyitől, Csokonaitól kezdve a kortársakig sok mű, de az ókori szerzők is részét képezik annak a költőprofilnak, ami mögött a nagybetűs elődöm rejtőzhet.

– A verseidre általában jellemző a harmonikus zeneiség.

– A zeneiség líragenetikai okokból mindenkor jelen van a versben. Hiszen a vers alapvetően auditív, vagy ahogy Kányádi mondja, a vers az, amit mondani kell.

– A műfordításaid sora lehengerlően hosszú, románról fordítasz magyarra szépirodalmi műveket. Hogyan jut el hozzád egy-egy szöveg? Te találod meg a fordítani valót, vagy a művek találnak meg téged?

– Fele-fele arányban. Voltak olyan szövegek, amiket felkérésre fordítottam és olyanok, amelyeket én ajánlottam kiadóknak. Néha könnyen, néha komoly és szép csatározások közepette sikerült meggyőzni a kiadót, hogy meg kell jelentetni egy számomra fontos szerző munkáját.

– A színházművészeti egyetem teatrológia szakán végeztél. A színház világával való kapcsolatod milyen formában folytatódik?

– A színház mindig is fogalkoztatott, diákszínjátszó csoport tagja voltam középiskolás koromban. Az érdekelt a színházban, hogy van egy adott világ, és azt megint át kell helyezni egy egészen más törvények alapján működő közegbe. Hiszen a dráma szövegét egy teljesen más világalkotási eszközökkel dolgozó térbe kell áttenni. Ez a fajta áthelyeződés érdekel a műfordítás, a versírás és a színház esetében is, az, hogy

Egyébként az én esetemben mindhárom kapcsolódik egymáshoz, például a színház is hatott arra, ahogyan a verseket írom, vagy ahogy egyik sor a másik után következik.

– Egyetemi tanár, főszerkesztő, egy irodalmi szervezet elnöke vagy, emellett költő, műfordító is. Hogyan fér meg egymás mellett ennyi minden egyszerre benned?

– Ezek a tevékenységek megférnek egymás mellett, bár néha egyáltalán nem könnyű, olykor 48 órára lenne szükség 24 helyett. Amíg ezt meg tudom valósítani, személyes kihívást is jelent, hogy olyan dolgokkal is foglalkozom, amik nem feltétlenül kötődnek a versíráshoz. Az egyetemen médiaelméleti tárgyakat tanítok, ezek is kapcsolódnak egymáshoz: a médiaelmélet a színházhoz és egyéb foglalatoskodásokhoz. Úgy közelítem meg a dolgokat, hogy a hozzám közelálló kérdéseket is megpróbálom becsempészni, amennyire az adott terület lehetővé teszi, hogy valahogy egységes egész legyen, amit létrehozok.

– Visszakanyarodva a költészethez: mit gondolsz, milyen a 21. századi erdélyi magyar olvasó fantomképe, avagy milyen olvasóközönségre számítasz?

– Olvasó mindig is volt és lesz, viszont

A személyes jelenlét, találkozás fontossága egyre nagyobb: például lehet, hogy a 70–80-as években az olvasó sose találkozott a szerzőkkel, az volt a fontos, hogy bemenjen a könyvesboltba és megvegye a kötetet. Most már gyakori, hogy először el kell jutni többször is az adott olvasói csoporthoz, hogy valóban megmaradjon vagy felébredjen az érdeklődés.

– Gyakran szerveztek író-olvasó találkozókat az E-MIL tagjainak részvételével. Ezekkel a fiatal generációt is célozzátok, hiszen rendszeresen jártok Erdély- és Partium-szerte iskolákba, különféle rendezvényekre.

– Az E-MIL-re ez a kezdetekről érvényes, de a Helikon vagy más erdélyi folyóiratok programjában, elképzeléseiben is szerepel a ma már hagyománynak tekinthető módszer. A mai oktatásban nem jut kellő idő általában az irodalomra, és persze a kortárs irodalomra sem. Ha a szerzőkkel ellátogatunk egy középiskolai osztályba, a diákok mindig ismernek egy-két nevet, és ez jó jelnek tekinthető.

Érdekli, hogy milyen egy kortárs szerző tekintete, gesztusrendszere, hogyan beszél – ezek mind segítenek abban, hogy akár az egész irodalomhoz kicsit másként viszonyuljon az olvasó, és kedvet kapjon hozzá. Nem vagyok pesszimista ebben a kérdésben, csak azt látom: többet kell dolgozni ahhoz, hogy a szépirodalmi művek megmaradjanak a régi helyükön, korábbi elismertségi és befogadási szintjükön.

– Többször látni a közösségi oldalakon, hogy számos erdélyi és magyarországi író, költő lépten-nyomon megnyilatkozik, fontosnak tartja az online felületeken való jelenlétet. Te, aki nem szoktál gyakran posztolni, hogyan látod, manapság mennyire szükséges vagy megkerülhető a szerzők virtuális jelenléte?

– Aki erre képes, az jól teszi, ha jelen van különféle világhálós terekben, így segíti a többi szerzőt is.

Másrészt, Hölderlint idézve, az idő megtermi a maga gyümölcseit, tehát egy igazán fontos mondatokat, műveket leíró szerző előbb-utóbb úgyis a felszínre tör. Persze sok módszer kínálkozik arra, miként legyünk jelen a nyilvánosságban: ha már választani lehet, akkor inkább a személyes találkozásokra próbálom helyezni a hangsúlyt.