A Harag György Társulat és a Szatmárnémeti Dinu Lipatti Állami Filharmónia közös produkciójában a zenei kíséretet a filharmónia zenészei látják el remekül. Frederick Loewe és Alan Jay Lenrner világhírűvé vált musicaljét nem kis feladat megszólaltatni, valóban életre kelteni és jól „mozgatni” a színpadon – ez azonban lendületesen sikerül a szatmári társulat színész-és táncosgárdájának, valamint a zenészeknek. A musical librettója Bernard Shaw Pygmalion című színműve alapján íródott, a témát a saját alkotásába beleszerető szobrász – Pügmalión – mítosza ihlette.

A nemcsak a romániai, de külföldi színházakban is ismert, az Egyesült Államokban hosszú ideig dolgozó Șerban első ízben dolgozott Szatmárnémetiben – a Harag György Társulattal – és először rendezett musicalt 55 évnyi színházi karrierje során. Gyakorlott, rutinos rendezői keze nyomát nyilván magán viseli a produkció:

Eliza és a külvárosi társadalmi réteghez tartozó alakok úgy tűnik, Szatmár környéki tájszólásban beszélnek, diftongusokkal – erre a tájszólásra „ülteti át” az előadás az eredeti, londoni külvárosi beszédet. A fiatal színművésznőt többszörös próbatétel elé állítja Eliza alakjának megformálása, de Budizsa Evelyn módfelett gördülékenyen veszi az akadályokat mozgás, énekhang, alakítás tekintetében egyaránt. A külvárosi lány, aki bebocsátást nyerhet a társadalmi elit legfelsőbb köreibe pusztán beszédstílusa és öltözködése megváltoztatásával, a híres, ámde embergyűlölő fonetikaprofesszor, Higgins otthonába és közegébe kerül, hogy ott alávesse magát a férfi kísérletének, aki világi, előkelő nyelvezetben megszólaló dámát akar faragni a lányból. És szintén az előadás erénye, hogy Eliza modorbeli, viselkedésbeli és lélektani változásai is szépen kivetülnek Budizsa Evelyn árnyalt játékában.

Bodea Gál Tibor biztos kézzel húzza meg Higgins alakjának körvonalait: az undok, magának való, szeretetre szinte képtelen, önző tudósét, aki élemedett kora ellenére még mindig erőteljes karakterű mamája alárendelt „kisfia”.

A musicalben föltűnő alakok egyszerre egymásra utaltak és magukra maradottak, sokszor parodisztikus, karikírozott játékuk mintha aláhúzná, hogy szánni valóan és nevetséges módon igyekeznek leplezni, takargatni saját gyarlóságukat, esendőségüket.

Anderi Șerban rendezéseire általában az jellemző, hogy letisztult látványvilágúak, a díszletek, jelmezek jól „rímelnek” egymással és a színpadi történésekkel egyaránt. Most sincsen ez másként: Irina Moscu kiváló, több funkciós, egyszerűségében remek díszletet varázsolt a színpadra. A Cs. Kiss Zsuzsanna által alkotott jelmezek mértéktartóak és egyszersmind figyelemfelkeltőek: jól szolgálják a parodisztikus hangvételt, az időtlenséget, ugyanakkor aláhúzzák, híven követik a történet alakulásának fő mozgásait.

És talán van még egy, talán túlságosan is nyilvánvaló titka annak, hogy a szatmári előadást – amelyet a társulat a bemutató után rögtön, október 2-án Bukarestben mutat be a MASZÍN - Magyar Színházi Szövetség fesztiválján – minden valószínűség szerint mindahányszor lelkes tapssal fogják fogadni a nézők.

A kézenfekvő ok pedig nem egyéb, mint az, hogy magára a musical műfajára bizony szomjazik a közönség, hiszen manapság is óriási szüksége van a néző lelkének a felszabadult nevetésre, a magával ragadó zene megszólalására, a dinamikus, energikus tánc látványára.