Saját lelküket kereső, esendő nők és férfiak a szatmári Harag György Társulat My Fair Lady című előadásában

Úgy tűnik, a mai néző számára is bőven van mondandója a George Bernard Shaw által 1912-ben írt, Pygmalion című drámán alapuló My Fair Lady-történetnek, amelyet szeptember 26-án mutatott be először közönség előtt a szatmárnémeti Harag György Társulat Andrei Șerban rendezésében. A nagyszabású produkció talán elsősorban nem is amiatt szólal meg erőteljesen, mert a 1964-ben bemutatott Broadway-musical

olyan, napjainkban is kényes témának számító kérdéseket feszeget, mint az identitás, a feminizmus vagy a társadalmi betagozódás problematikája, hanem azért, mert a szatmári társulat hatalmas erőbedobással, összmunkával létrehozott produkciója arra bizonyíték, hogy ez a csapat magas színvonalon képes zenés színházat játszani – kiváló énekminőséggel, zenével, nívós tánckarral, koreográfiával.

A Harag György Társulat és a Szatmárnémeti Dinu Lipatti Állami Filharmónia közös produkciójában a zenei kíséretet a filharmónia zenészei látják el remekül. Frederick Loewe és Alan Jay Lenrner világhírűvé vált musicaljét nem kis feladat megszólaltatni, valóban életre kelteni és jól „mozgatni” a színpadon – ez azonban lendületesen sikerül a szatmári társulat színész-és táncosgárdájának, valamint a zenészeknek. A musical librettója Bernard Shaw Pygmalion című színműve alapján íródott, a témát a saját alkotásába beleszerető szobrász – Pügmalión – mítosza ihlette.

Az időtlen mítoszból táplálkozó, a szatmári színpadon megelevenedő történet egyszerre időutazás és jelenkorunk elé állított tükör.

A nemcsak a romániai, de külföldi színházakban is ismert, az Egyesült Államokban hosszú ideig dolgozó Șerban első ízben dolgozott Szatmárnémetiben – a Harag György Társulattal – és először rendezett musicalt 55 évnyi színházi karrierje során. Gyakorlott, rutinos rendezői keze nyomát nyilván magán viseli a produkció:

úgy tud sodró erejű és magával ragadó lenni a több mint három órás előadás, hogy közben teret enged nemcsak a kimondott, de a kimondatlan kérdések felvetésének is.

A színmű mondandójából eredő, valamint a rendezői koncepcióból kinövő kényelmetlen kérdések ott lebegnek és ott maradnak a levegőben, miközben a derű és ború, az életigenlés és a mindannyiunkat behálózó magány okozta kilátástalanság ötvöződik az előadásban. A musical világszerte ismerős slágerei angolul csendülnek fel – a néző a kivetítőn követheti figyelemmel a szövegek magyar és román fordítását –, a prózai részek persze magyarul. Eliza Doolitle,

a London külvárosában tengődő virágáruslány alakját átütő erővel, hatalmas energiával formálja meg Budizsa Evelyn (a másik szereposztásban Kovács Nikolett játssza a szerepet).

Eliza és a külvárosi társadalmi réteghez tartozó alakok úgy tűnik, Szatmár környéki tájszólásban beszélnek, diftongusokkal – erre a tájszólásra „ülteti át” az előadás az eredeti, londoni külvárosi beszédet. A fiatal színművésznőt többszörös próbatétel elé állítja Eliza alakjának megformálása, de Budizsa Evelyn módfelett gördülékenyen veszi az akadályokat mozgás, énekhang, alakítás tekintetében egyaránt. A külvárosi lány, aki bebocsátást nyerhet a társadalmi elit legfelsőbb köreibe pusztán beszédstílusa és öltözködése megváltoztatásával, a híres, ámde embergyűlölő fonetikaprofesszor, Higgins otthonába és közegébe kerül, hogy ott alávesse magát a férfi kísérletének, aki világi, előkelő nyelvezetben megszólaló dámát akar faragni a lányból. És szintén az előadás erénye, hogy Eliza modorbeli, viselkedésbeli és lélektani változásai is szépen kivetülnek Budizsa Evelyn árnyalt játékában.

Bodea Gál Tibor biztos kézzel húzza meg Higgins alakjának körvonalait: az undok, magának való, szeretetre szinte képtelen, önző tudósét, aki élemedett kora ellenére még mindig erőteljes karakterű mamája alárendelt „kisfia”.

Bodea Gál Tibor Higgins professzora nagyon is emberi: gyarló módon esendő, fél a magánytól, keresi, de tulajdonképpen nem találja meg sem önmagát, sem a mások lelke felé vezető igazi utat.

De nincsenek ezzel másként a történet más alakjai sem: tétován botladoznak az emberi viszonyok labirintusában, saját esendőségük és gyarlóságuk hálójába bonyolódva. A My Fair Lady történetének egyik fájón aktuális üzenete, hogy tükröt tart mai korunk egyre individualizálódóbb, egyre elszigeteltebb lelkű embere elé.

A musicalben föltűnő alakok egyszerre egymásra utaltak és magukra maradottak, sokszor parodisztikus, karikírozott játékuk mintha aláhúzná, hogy szánni valóan és nevetséges módon igyekeznek leplezni, takargatni saját gyarlóságukat, esendőségüket.

A nők éppúgy szenvednek a férfiak érzéketlensége miatt, mint fordítva, és bár a két nem képviselői előszeretettel mutogatnak ujjal egymásra, a végeredmény mindannyiuk esetében hasonló: önmagába zártan marad az útkereső ember, – legyen az férfi vagy nő – , és egy szánalmasan lebutított labirintusjátékban keresi, merre is menjen.

Ahogyan azt már megszokhatta a szatmári előadásokat megtekintő közönség, módfelett erős a színpadi jelenléte a társulat „nagyasszonyának”, a Mrs. Higginst alakító Méhes Katinak, valamint az Alfréd P. Doolittle szerepét kiválóan megformáló Rappert-Vencz Gábornak. De a színpadra lépő színészek mindenike dinamikusan, energikusan járul hozzá ahhoz, hogy erőteljes, egységes kép alakuljon ki a nézőben az előadásról.

Anderi Șerban rendezéseire általában az jellemző, hogy letisztult látványvilágúak, a díszletek, jelmezek jól „rímelnek” egymással és a színpadi történésekkel egyaránt. Most sincsen ez másként: Irina Moscu kiváló, több funkciós, egyszerűségében remek díszletet varázsolt a színpadra. A Cs. Kiss Zsuzsanna által alkotott jelmezek mértéktartóak és egyszersmind figyelemfelkeltőek: jól szolgálják a parodisztikus hangvételt, az időtlenséget, ugyanakkor aláhúzzák, híven követik a történet alakulásának fő mozgásait.

Kiemelt figyelmet érdemel az előadás koreográfiája: sodró erejű, lendületes és dinamikus. Bodor Johanna és Bordás Attila koreográfusok remek munkájának eredményeként a néző olyan produkciót lát, amelynek látványvilága rendkívül élővé, lüktetővé teszi a színpadon a My Fair Ladyt.

És talán van még egy, talán túlságosan is nyilvánvaló titka annak, hogy a szatmári előadást – amelyet a társulat a bemutató után rögtön, október 2-án Bukarestben mutat be a MASZÍN - Magyar Színházi Szövetség fesztiválján – minden valószínűség szerint mindahányszor lelkes tapssal fogják fogadni a nézők.

A kézenfekvő ok pedig nem egyéb, mint az, hogy magára a musical műfajára bizony szomjazik a közönség, hiszen manapság is óriási szüksége van a néző lelkének a felszabadult nevetésre, a magával ragadó zene megszólalására, a dinamikus, energikus tánc látványára.

Mindez persze önmagában nem lenne elég a maradandó színházi élményhez: kell hozzá a hozzáértő rendező kézjegye, és főként a lelkes, profi csapat energiája, összmunkája és kisugárzása.