Az ősbemutatót megelőzően ismertették a Szőcs Géza drámájának szövegét és annak német, francia, olasz, orosz és spanyol fordítását tartalmazó kötetet. Az Északi Színház Harag György társulatánál egyébként hagyomány, hogy minden évadban egy-egy kortárs magyar szerző drámáját viszik színre, az előző évadban Székely Csaba Semmit sem bánok című darabját láthatta a közönség.

Az egyszerre szent és démoni figura

„Raszputyin szent és bűnös alakja megfoghatatlan, hiszen az ő hatalma nem a császárok, királyok és a cárok hatalmával ér fel, hanem a játékosok és a szélhámosok igéző tekintetével” – olvasható az előadás ismertetőjében.

A színpadkép és a színpadon zajló történések is ezt a látomásszerűséget erősítik, a néző annak lesz tanúja, amiként az első világháború kitörését megakadályozni akaró Raszputyin jövőbe látó jósként meg akarja győzni a korabeli Európa vezetőit, többek között II. Miklós orosz cárt, II. Vilmos császárt, Ferenc József császárt, V. György angol királyt, hogy visszakozzanak, és ne sodorják háborúba, nyomorba, rettegésbe, szenvedésbe a kontinens nemzeteit.

Mert gyermeki módon vágyódik a világ békéjére, arra, hogy milyen az, amikor nem gyilkoljuk egymást a társadalomban és a háborúkban. Ebben a világban minden költészet kacérkodik a valósággal, pont olyan a dráma, mint amilyen kép alakult ki bennünk Raszputyin alakjáról a mai világunkban: isteni és végtelenül emberi, miközben hátborzongatóan történelmi” – vélekedik a rendező.

Az emberarcú Raszputyin

Sardar Tagirovsky rendezése különleges fénybe állítja Raszputyin alakját: a Rappert-Vencz Gábor által következetesen, erőteljesen megformált karakter az egyedüli emberarcú szereplő a színpadon, a többiek a rendezői koncepciónak megfelelően mind-mind karikírozott, festett maszkot viselő, eltúlzottan groteszk gesztusvilágú figurákként, gépies bábokként tűnnek fel. Rappert-Vencz Gábor a színház honlapján olvasható, a különleges figura megformálásáról szóló interjúban úgy nyilatkozott,

„Tudjuk, hogy minden embernek a halála előtti pillanatban pár másodperc alatt végigpereg a saját élete. Mi lett volna ha? Ez egy ilyen film. (…) Nincs semmi közöm Raszputyinhoz, és mégis nagyon sok. Mint ahogy mindannyiunknak van köze Raszputyinhoz, hiszen mindannyiunk életében ott van a két erő: a szeretet és a durva önteltség, a fény és a sötétség. Ezek mindannyiunkban hadakoznak” – fogalmazott a színész, akinek számos emlékezetes alakítását tartja számon a szatmári közönség.

Kiemelendő, hogy a szereplők színészi játéka egészében véve fegyelmezett, mértéktartó és alázatos, a groteszk pózokba merevedett figurákat is árnyaltan jelenítik meg a színészek. A szerző meglátása szerint a Raszputyin személye által felvetett kérdésekre a huszadik századi történelem fájdalmas válaszokat adott, amelyek kínzóaknak bizonyultak minden európai ember számára, és erre látomásszerűen, a valóságtól elemelten reflektál a szatmári társulat előadása.

Ugyanakkor az lehet a néző érzése, hogy néha indokolatlanul, céltalanul túlteng a zenei aláfestés, soknak tűnnek zenei betétek: ezek nélkül tisztábbra, és a „kevesebb több” jegyében hatásosabbra sikeredhetett volna az előadás egyik-másik pillanata. A jelmezek – Kupás Anna munkája – szintén a realitástól való elemelkedés eszközeiként hatnak, az erős színekkel és dekoratív elemekkel operáló látványvilág egységesnek bizonyul.