Különleges kisplasztikákkal őseink útján – Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész munkáiból nyílt kiállítás

Nemes András Csaba kincses városbeli képzőművész neve nem hangzik túl ismerősen, inkább mostanság ismerkednek vele még a kolozsvári művészberkekben is. A tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon megnyílt első önálló kiállítása az Uránia-palotában nagy sikernek örvendett, s a tárlatot később a Donát úti református egyházközség nemrég befejezett parókiaépületének közösségi termében csodálhatta a közönség. Az akkori házigazda, Bibza Gábor esperes emlékszik, hogy

Nemes András Csaba jelezte, új utakat szeretne keresni, váltani akar, úgymond elindulni az ősök útján, amit ő pillanatnyi jó poénnak tartott csupán. S most, íme, még fél év sem telt bele, itt az új kollekció a kolozsvári magyar konzulátus kiállítótermében.

Pontosan hét darab – mint tudjuk, a számmisztikának különleges szerepe van a mondák, mesék világában – 30–40 centiméteres égetett anyagszobrocska. Kecskés Tibor konzul, s egyben házigazda köszöntő szavai és Bibza Gábor felvezetése után Egyed Emese méltatja a munkákat – ha jól érzékelem a ritmusát, szabad versben, ahogy egy igazi költőhöz illik.

Szoborról szoborra haladva őstörténetünk s a honfoglalás legendáriumába röpíti a népes s vájt fülű hallgatóságot, de jóval odébb is, hiszen Héphaisztosz, a görög mitológia tűzistene, minden mesteremberek védelmezője mindegyre visszatérő motívum lírai hangvételű bemutatójában.

Megidézi a sámánizmus hiedelemvilágát (Monyók), a középkori énekmondókat (Regös), a Fehérlófia mitikus alakját (az azonos nevű kisplasztika kapcsán). (S arról is szól a fáma, hogy Egyed Emese költő, irodalomtörténész tavaly Kalotaszegen a zsoboki alkotótáborban ismerte meg Nemes Csabát, aki saját bevallása szerint nem a szavak embere, amire Emese azzal nyugtatta meg, hogy amennyiben szavakra van szüksége, rá bizton számíthat – így esett ezúttal műkritikusi kenyérbe.)

Végre közelebbről is megtekinthettük az alkotásokat. Valamennyi szobor talapzatán hangulatában, tematikájában odaillő, rövid, lírai kísérőszöveg található, amelyet a szobrász fia, Nemes Zsolt jegyez – külön ajándék. A különböző égetési technikáknak – raku technika, mint megtudtam – köszönhetően az agyagszobrok némelyike úgy hat, mintha bronzból lenne kiöntve (Hadúr, Ősapám) – itt-ott még a patina is felsejlik rajta –, vagy ébenfából lenne kifaragva (Emese álma), az öreg sámánnak meg mintha fehérben játszana a hosszú szakálla. S talán ez utóbbi, a dinnyepózban guggoló, agg Monyók lopta be leginkább magát a nézők szívébe.

Jakab Márta