Ez abban is megnyilvánul, hogy megválogatják a tanárokat, és a szakon belül a diákoktól is megkövetelik a minőségi munkákat. Ez fontos szempont a filmes oktatásban.

– Szigorú, de emberséges tanár-egyéniségként ismerik a diákjai. Az operatőri ismeretek pedagógiájának melyek a legfontosabb összetevői, és hogyan tudja átadni a hallgatóknak?

– Úgy gondolom, hogy a filmes szakmának fontos eleme a szigorúság, mert a művészi oldala mellett ez kőkemény munka is egyben. Az operatőri mesterség alkalmazott művészet, és része egy olyan gyártási folyamatnak, iparnak, amely megköveteli a lelki és fizikai felkészültséget. Ebben a szakmában nem lehet késni vagy lazsálni. A forgatás minden pillanatában jelen kell lenni, mert ettől függ a film végeredménye. Ez fegyelem kérdése, szerintem ez tanítható, megtanulható. Az oktatás nehezebb része tudatosítani a diákokban, hogy a filmkészítés csapatmunka, ahol fontos kialakítani egyfajta rendszert.

Pedagógusként csak segíteni tudunk, hogy megtanulják a szakmát. Én próbálom lelkesíteni a hallgatókat, hogy többet és jobban dolgozzanak a hároméves alapképzés alatt.

– Fekete Ibolya magyarországi rendezővel együtt dogozott operatőrként sok filmben, többek közt az Anyám és más futóbolondok a családból című, 2015-ös alkotásban. A Sapientián mindketten tanítják a kolozsvári hallgatókat. Meséljen kicsit arról, alkotótársakként és tanártársakként milyen az együttműködés?

– Ibolya annak a filmalkotó gárdának a tagja, amely a magyar filmgyártás fénykorát jelentette. Európában a rendezőnek nagyon nagy nimbusza volt, az európai filmgyártás a szerzői film körül forgott. Ibolya ennek a korszaknak egyik képviselője. Vele dolgozni és egy légtérben lenni mindig izgalmas. Ő nem egy iparos, hanem művész. Nagyon képzett, nagy tudású emberről van szó, akivel jó közösen alkotni. Ibolya az a rendező, aki nem a pénz miatt csinál filmet, hanem mert neki fontossá válik egy téma. Ez a fajta filmkészítés nagyon személyes. Ő az életével írja a filmeket, és az életét adja a filmjeiért, ezért csak ő tudja, hogy melyik képkockának milyennek kell lennie.

A tanításba is „beleteszi” ezt a nagyon erős, személyes és igényes énjét. Azok a diákok, akiket évtizedekkel ezelőtt tanított, felkeresik, konzultálnak vele, mert ő ügyként éli meg a tanítást is, és a diákok érzik ezt. Örültem, amikor szólt, hogy tanítsunk együtt a Sapientián. Ibolya nagyon karizmatikus ember, megjelenik és nincs „pardon”, nem lehet ellazsálni a pillanatot. Valaminek valahogyan történnie kell, mert az ő jelenléte így diktálja.

– Rengeteg magyar film alkotója. Melyik volt a kedvence és miért?

– Nehéz egyet kiemelni. A legtöbbre nagyon nagy szeretettel emlékszem. A legelső filmem, ami a Balázs Béla Stúdióban készült, és egyben Szederkényi Juli vizsgafilmje is volt, a Paramicha. A főiskola után ez új iskolát jelentett számomra. Akkoriban nagyon akadémikus volt az oktatás, és szóba sem jöhettek az alternatív alkotások. Szederkényi Juli „felnyitotta a szemem”, hogy létezik az alternatív filmgyártás is, ami formailag, tartalmilag teljesen más, és legalább ugyanannyira fontos, mint amit tanultunk a főiskolán. Nehéz kiemelni egyet az eddigi munkáim közül. Gimnazistakoromban a barátaimmal együtt látogattuk a venezuelai szegénynegyedeket, ahol tanítottuk írni, olvasni az ott élőket. Később a filmet is elkezdtük használni az ilyen jellegű akcióink során. Ez volt az első találkozásom a filmmel.

Erre nagyon büszke vagyok, mert most is vetítik ott a filmem, amiről nem tudom, hogy jó vagy rossz, viszont a funkcióját betöltötte, és betölti. Azért készült, hogy segítsen egy mozgalmat. Ilyen jellegű filmeket szívesen rendeznék Venezuelában. Ha lenne egy ügy, biztos készen állnék rendezni. Volt egy olyan elképzelésem, ha visszamegyek Venezuelába, rendezek egy filmet. Magyarországon nem éreztem a késztetést, hogy nekem filmet kell rendezni, ugyanakkor valahogy az operatőri munkám során is szoktam egy rendező fejével gondolkodni.

– Az európai átlagnézőnek kevés fogalma van a venezuelai filmművészetről. Filmesként az említetteken kívül dolgozott-e még a dél-amerikai országban? Munkái kapcsán szokott-e visszatérni Venezuelába?

– Keveset dolgoztam filmesként Venezuelában, két játékfilmet és egy-két rövidfilmet forgattam. Az ottani filmgyártás nehezen indul, mert nincs filmes képzés. Gabriel García Márquez író kezdeményezésére Kuba otthont adott egy latin-amerikai filmes főiskolának, ami nemzetközi volt. Ez segített fellendíteni a venezuelai filmgyártást. Az én generációmból sokan utaztak külföldre, hogy megtanulják a filmszakmát. Ezeket az ismereteket hazavitték Venezuelába, és kialakult egy viszonylag jó filmgyártás. Egy érdekes élményben volt részem: egyik évben Magyarországon és Venezuelában is hasonló témában készült film. Utóbbi messze túlszárnyalta a magyarországi alkotást. Venezuelában van egy új generáció, amelynek tagjai komoly munkákkal rendelkeznek. Most válságban van az egész ország, de a jobb időkben 5–10 játékfilm készült.

– Jelenleg dolgozik valamin? Milyen tervei vannak a jövőt illetően?

– Mindig vannak tervek. A fő életcél, hogy a családommal visszatérjünk Venezuelába, ami jelenleg nem tűnik reálisnak. Pár éve jöttünk vissza másodjára Magyarországra, és lassan újra kialakul az alkotói kör, kapcsolat, amiben dolgozni tudok. A tanítás mellett forgatok is.