1798-ban ott még a Sas fogadó állt, melynek nagytermében kezdték el a váradi színháztörténetet.

A hétvégi eseményen meglepetés volt a minden belépőnek átadott kis iratköteg, az épület zárköve letételét megörökítő polgármesteri okirat fénymásolata. Az ünneplés során arról sem esett szó, hogy

Ezért is előzhette meg akkora várakozás a bemutatót, s bár eredetileg úgy tervezték, hogy négyórás lesz szünet nélkül, maszkosan, aztán annyival „enyhültek” a körülmények, hogy közölték: lesz mégis egy szünet. Aztán kiderült, hogy ez bizony egy órát fog tartani, és aki akar, színházzal kapcsolatos anekdotákat hallgathat közben a stúdió két termében. Aki részt vett, jól tette, mert jobbnál jobb színészi alakításokat láthatott, a négy óra is lecsökkent három és félre, s az anekdoták sem voltak öncélú poénkodások.

Időhúzó üresjáratok

A rendezés viszont – amit Telihay Péter jegyez – sok kívánnivalót hagyott maga után. Kezdeném azzal, hogy nem a mai viselettel van bajom, hisz Shakespeare, az ókori görögökhöz vagy Molière-hez, Racine-hoz, Goethéhez hasonlóan nem azért örök érvényűen világ­irodalmi érték, hogy a szereplők milyen ruhában játszanak, hanem azért, amit játszanak, vagyis mindig mindenhol érvényes emberi problémákat. Arról nem is szólva, hogy

Ugyanez a helyzet az újrafordított szöveggel, amivel annál is kevésbé lehetne baj, hisz Shakespeare is saját korának nyelvén írt, nem pedig kora középkori régiesítéssel. Csakhogy amikor a világjárvány miatt bemaszkoltatják a nézőket, a bejáratnál lázat mérnek, és kezet fertőtleníttetnek, akkor a színészeket folyamatosan növekvő színpadi vízben tocsogtatni, fél évszázados divatú füstfelhőkkel fullasztgatni, illetve még meg is mártóztatni a vízben egy párszor, az a teljes értelmetlenség mellett enyhén szólva felelőtlenség. Nem lenne csoda, ha az átázott ruhákban játszó művészek beteget jelentenének, nem vírusfertőzést, de épp elég egy súlyosabb torokgyulladás, hogy ne károgjak rosszabbakat holmi vészmadárhoz hasonlóan.

De ha a konfliktust énekelgetéssel, táncikálással és iskolás fiúk mímelt birkózásaival oldja fel Telihay Péter rendező, akkor persze, hogy simán összejön a négyórás játékidő. Vagy ezek a „levegős”, üres jelenetek volnának a darab „szellőzőnyílásai”? Vannak darabok, amelyek ilyesmire szorulnak, de a Hamlet nem tartozik közéjük.

Dicséret illeti a színészi alakításokat

A színészek viszont szerencsére megmentették a paródiaszerűségtől az előadást, mert az egész csapat olyan jól játszott, amilyet rég nem láttam a váradi színpadon.

mindenekelőtt azért, mert Trabalka Cecília és Kardos M. Róbert lehetőséget kapott sokoldalú tehetségének különböző árnyalatait egy este során megmutatni. A több szerep felvállalása legyen mentségem kettejük elsődleges említésére, hisz egységesen volt jó mindenki játéka. Nagyon tetszett Sebestyén Hunor, Tóth Tünde és Dimény Levente hármasa, ahogy a főszerepeket alakítják, úgy véve vállra ki-ki a maga feladatát, hogy közben nem csorbítja a többiek erőbefektetését. Szabó Eduárd, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Szotyori József és Gajai Ágnes karakterei úgyszintén maradandó alkotások, Tóth Zsófia, Tőtős Ádám és Dombi Dávid pedig megcsillantották, hogy adandó alkalommal rájuk is bizton számíthatnak jelentősebb szerepekkel.

hisz valójában sokkal inkább illett volna a Hamlet szellemiségéhez egy érdekes beszélgetés az Erzsébet-kori színházról, Shakespeare kortársairól vagy épp a Hamlet mellett egyéb darabjairól, mint viccelődni.