„Kísérnek a kimondatlanul maradt mondatok”: a 80 éves Gálfalvi György író frissen megjelent kötetéről

Sorsunk, a kisebbségi sors fokozottan arra kényszerített, hogy egymásrautaltságunkat tudatosítsuk és átéljük; talán nem egészen véletlen, hogy a kötetben többször is szó esik arról a mélyben kiépült kapcsolatrendszerről, amely a határoktól függetlenül összekötötte az alkotói műhelyeket.

– Idén lett nyolcvan éves, erre az alkalomra kötet is született Világlátó világszélen – A 80 éves Gálfalvi György köszöntése címmel a Mentor Könyvek kiadónál. A kötetben írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok méltatják a pályáját. Ha lehetne röviden válaszolni a kérdésre: szerteágazó munkássága „labirintusából” mi az, amire a legszívesebben emlékszik?

– Egyetlen szóban is válaszolhatnék: a munkára. „Legjobban mindig is dolgozni szerettem” – idézem a könyvben Páskándi Gézát. S legszívesebben hosszasan idézném a Szárnyas malomköveink ötvenegyedik oldaláról a vallomásomat a szerkesztői munkáról; aki kíváncsi rá, ott megtalálja. Talán annyit tennék itt hozzá, hogy én az írás mellett szerkesztésből és irodalomszervezésből próbáltam összesodorni egy nem textuális értelemben vett, de az írói szándékkal egy irányba mutató életművet.

Emlékszem a közönségre: tudom, hogy hihetetlen, de több alkalommal is megtöltötték a marosvásárhelyi színház is- és nagytermét – a Bolyai díszterméről nem is beszélve. Azok az estek számomra az irodalom igazi ünnepei voltak, olyan erőt adó élmények, amelyekért érdemes volt dolgozni.

– A 80. születésnapjára elkészült kötetben Füzi László magyarországi irodalomtörténész Látta a történelmet című írása idézi az Ön 1974-ben megjelent kötetéből azt a mondatot, hogy „nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem az, hogy ki van valahol.” Ezt azóta is így gondolja? És ha igen, kifejtené bővebben, hogy miért gondolja így?

– Igen, ma is így gondolom. Azért gondolom így, mert azt tapasztaltam – és következetesen kerestem erre az alkalmat –, hogy egy-egy ember hangsúlyosan érezteti jelenlétét ott, ahol él, és meghatározza nemcsak közvetlen környezete életét, hanem messzire sugárzik munkájának a hatása. Én egész életemben következetesen kerestem azokat az embereket, akiket környezetük hol „fanatikusnak”, hol „nehéz embernek” nevez, róluk fohászkodtam első kötetemben: Áldassál, emberi konokság! Kifelé sántikálva az életből, ma is csak ezt tudom megismételni.