2009. március 24., 09:532009. március 24., 09:53
– Az elismerésen túl mit jelent ez a díj?
– Az első és legfontosabb képzettársítás számomra a saját Munkácsy-díjam kapcsán a performansz műfaj elismerése. Úgy érzem Erdély-szinten ez már 2001-ben megtörtént, amikor megkaptam az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Szolnay-díját. Akkor a laudáció után azt gondoltam, az erdélyi magyar főváros, Kolozsvár és az erdélyi magyar magas művészetek bástyája, az EMKE elismerte az akcióművészetet. Hogy a Munkácsy Mihály-díjat idén nekem ítélték, jelzi, hogy a performansz műfaját Magyarország is elismeri. A magyarországi performerek Szentendrén alkotnak – az ottani Vajda Lajos Stúdió képezi az akcióművészet kemény magját.
Erdélyben a sepsiszentgyörgyi művészek képviselik ezt az irányzatot, rajtunk kívül egy csoport dolgozik még a Bánságban, pontosabban Temesváron. Persze, amikor Hiller István művelődési miniszter átadta a díjat, azt mondta, eddigi képzőművészeti tevékenységemért kaptam. De én tudom, hogy ha Ütő Guszti neve elhangzik, akkor elsősorban nem a festőre vagy a tanárra gondolnak, hanem a performerre. Hivatalosan tehát maradjunk annyiban, hogy a díj a képzőművészeti tevékenységem elismerése, számomra mégis az akcióműfaj elismerését jelenti.
– Elmondható tehát, hogy a performansz már nem a képzőművészet mostohagyereke, beljebb került a perifériáról?
– Az akcióművészet új, fiatal műfaj. Az első világháború után jött létre a független Svájc területén, megalakulása Lenin, Tristan Tzara nevéhez fűződik. Aztán Lenin a politikát választotta, és kirobbantotta a nagy októberi forradalmat. Tristan Tzaraék megmaradtak a dadaizmus szintjén. Ez a műfaj is, mint mindegyik más, olyan, mint a jó bor: az elején mustként hordóba kerül, ott forr, és ki kell várni a beérés idejét. Azt hiszem, az akcióművészetnél ez a folyamat még nem zárult le. A művészettörténészek szempontjai szerint a kanonizálás a megalakulás után ötven évvel történhet meg. Egy tárgy is csak akkor lehet múzeumi tárgy, ha ötvenéves elmúlt. Az első világháború óta eltelt már kilencven év, tehát mondhatom, hogy folyamatban van az akcióművészet műfajának kanonizálása.
– Nemrég polémiát kezdeményezett a sajtóban: a művészek optimistább látásmódjáért szállt síkra. Változott-e valami a vita hatására?
– Biztosan szereztem magamnak ellenségeket is azzal, hogy a fotóművészekkel szemben kissé tanárosan léptem fel. Többen úgy értelmezték, jogot formálok arra, hogy felülbíráljam a munkájukat. Pedig egyszerűen csak a szólásszabadság jogával éltem, amikor elmondtam, hogy szerintem valami nem jól működik. Akkor lelkiismeret-furdalásom volt, hogy talán árnyaltabban kellett volna fogalmaznom. Én most is nyers és szókimondó vagyok, mégis így utólag már úgy látom, hasznos volt, hogy elmondtam a véleményemet. Az ismerőseim javarésze és a szakmai társaim is visszaigazolták, hogy jól tettem, amikor állást foglaltam ebben a kérdésben. Úgy tapasztaltam, hogy az utóbbi fotókiállításokon már több az optimista kép, kevesebb a ráncos vénasszony, a kopott küszöb, a lehullt vakolat, a rozsdás vas.
– Munkácsy-díjasként hogyan folytatja a munkát?
– Első nap szakmai elégtételt éreztem – első nap, azaz, amikor éppen kezet fogtam Hiller Istvánnal és átadta az oklevelet. Másnap már kezdődnek a hétköznapok: ma is tanítottam, országos tantárgyversenyre készítem a művészeti iskola diákjait, délután estébe nyúlóan megtartom a rajzköröket. A pillanatnyi elégtétel nagyszerű, és utána ki is megy a fejemből az egész. Számomra a díjak arról szólnak, hogy a külvilág is úgy látja: jó úton haladok. Felmerült bennem, hogy talán változnom kellene, ne legyek már az örök kísérletező, fiatalos, nyers, szókimondó, Munkácsy-díjasként talán másként kellene viszonyulnom az élethez és a művészethez. De én csak azt folytatom, amit elkezdtem.
Viszont most már sokkal nagyobb felelősségérzettel. A Munkácsy-díjjal úgy érzem, nőtt a felelősségem, és ez jobban meghatározza a tetteimet itthon Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumban vagy Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen. Azt hiszem, másként fognak a hallgatók is rám nézni: ha Munkácsy-díjas, akkor tényleg igaza van, amit mond, az valóban úgy is van. A művésznek egy ilyen díj birtokában mindenképpen nagyobb a szakmai hitele. Konkrét tervem, hogy idén is folytatom az Eruptio Akcióművészeti Találkozó szervezését. Idén a rendezvénysorozat a mesebeli hetedik kiadását éri meg, ezért tudom, hogy október utolsó hétvégéjén kimagasló teljesítményt nyújt majd formában és tartalomban is a „vájtszemű” és „vájtfülű” sepsiszentgyörgyi közönségnek.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.