Amit Bocsárdi László (a Tamási Áron Színház korábbi igazgatója, rendező – szerk. megj.) a díjátadón mondott, nagyon érvényes: nem csak azok kiemelkedő előadások, amiket díjaznak. Sokat azok közül, amelyet érdemes lenne, nem terjesztenek fel, úgyhogy nem az a mérvadó, hogy mire kap az ember elismerést. Különben is ez nagyon szubjektív: a másik díjjal az Imposztorban játszott szerepemért tüntettek ki, ami szintén nagyon furcsa volt, legalább másfél órát ültem némán egy jelenetben, ami után meg kellett szólalnom.

– Ami Bocsárdi László rendezéseit illeti, Ön egészen a kezdeteknél, már a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban rendezett előadásoknál is jelen volt. Első ízben az Übü királyban lépett színpadra 1991-ben.

– ’90 őszén kerültünk a Figurához, és decemberben, Mikulás napján már játszottuk is Az igazi Mikulás című gyerekelőadásunkat, amit a Szent Miklós-nap alkalmából hoztunk össze – tulajdonképpen ez volt az első. Az Übü királyt csak később, ’91-ben mutattuk be.

– A főiskolát húsz évvel később, 2010-ben végezte el. Hogy született meg a színházzal való első találkozás, mennyire volt ez egy tudatos döntés?

– Úgy alakult, hogy édesapám meglátott egy felhívást a magyar adásban, hogy felvételit hirdetnek nem végzett színészeknek. A felvételi kétnapos improvizációból állt, amin első nap kivágtak embereket, aztán másnap – azok közül, akiket visszahívtak – kiválasztottak kilencet, többek közt engem is.

Mondjuk, mindig erre vágytam, diákszínjátszó is voltam, csak aztán megtört a dolog, és nem mentem el felvételizni – ami lehet, hogy nem is baj, mert az 1980-as években csak két embert vettek fel egy évfolyamon.

Lacinak volt egy erős elképzelése arról, milyen színházat szeretne, és mi vele együtt nőttünk ebbe bele. Igazából arra sem lett volna szükségem, hogy diplomát szerezzek, mert azelőtt már volt egy minisztérium által kiállított papírom arról, hogy színész vagyok. Aztán mégis úgy döntöttem, elvégzem, és 2000-ben lediplomáztam. Kónya Ütő Bencének (a Tamási Áron Színház társulatának színésze – szerk. megj.) voltam évfolyamtársa, aki azzal ugratott, nem iratkozom-e be mesteri évfolyamra is.

– Végigpörgetve a Tamási Áron Színháznál és a Figura Stúdiónál játszott repertoárját, az évtizedek során számos karaktert formált meg. Melyek azok, amelyeket szakmailag vagy személyes szempontok miatt mérföldkőnek tart – amelyek akár emberként, akár színészként formálták és maradandó nyomot hagytak Önben?

– Van olyan szerep, aminek a megformálása nagyon jól összejön, és persze van, ami kevésbé. Az ember viszont addig dolgozik, amíg összejön. Egy színész pályája során természetesen vannak kiemelkedő előadások, bizonyos mérföldkövek, amelyek emlékezetesek maradnak, de én úgy gondolom, minden szerepemből belém épült valami, és ha nem is tudatosan, de ott van és visz előre.

– Emlékszem egy színházbüfés beszélgetésre, amikor azt mondta két színészhallgatónak, hogy nem mindenki rendelkezik az ehhez a szakmához szükséges alkattal. Ön szerint mekkora szerepet játszik az adottság, illetve a következetes munka abban, hogy valaki jó legyen a szakmában?

– Igen, emlékszem, ezt mondtam, hogy ez „férfiszakma”, kemény. Persze, jó, ha az ember tehetséges és vannak adottságai, de ez nem elég. Ha lelkiismeretesen akarja csinálni, úgy, hogy abból a néző is kapjon valamit, és a színész is érezhesse, hogy általa megformálódik valami, akkor bizony kemény tud lenni. Egyáltalán nem női foglalkozás: nem véletlenül játszották régebb a nőket is férfiak.

Bogdán Zsolt (a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának színésze – szerk. megj.) fogalmazta meg nemrég, milyen kár, hogy nem léteznek vagy nagyon ritkák a negatív jellegű, építő kritikák: azok, amelyek megmondják, mi az, ami nem jó, és amiből tanulni is lehet. Tapasztalatom szerint abból lehet igazán építkezni és továbblépni, ami nem feltétlenül kedvező. Mint amikor azt mondjuk, hogy az igazság fáj a legjobban, valami ilyesmi ez is.

– Tehát teljes embert kíván a színészet. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy az ember beletörik vagy elfásul? Hogyan viszonyul egymáshoz szakma és magánélet?

– Van olyan, hogy az ember beletörik, de – főleg ezen a pályán – meg kell tanulni felállni, hiszen egyetlen szerep megformálása sem megy könnyen, mindennel meg kell küzdeni. A nagyobb volumenű munkákra – például amikor egy szerepet végig kell vinni egy előadáson – ez fokozottan érvényes. Megesik, hogy a családom szól, ha megváltozik a hangszínem vagy hazaviszem egy-egy tulajdonságát a karakternek, de alapvetően meg lehet tanulni, hogyan kell a kettőt szétválasztani.

Vannak, akik szerint a magánélet nem annyira fontos, én viszont nagyon lényegesnek találom. Fontos, hogy legyen egy hely, ahová megérkezhet az ember egy-egy előadás után, hogy aztán másnap újra tudja kezdeni.

– Sokat alakult a társulat az évek során, amióta Ön a sepsiszentgyörgyi színháznál van, mást jelentett régebb színésznek lenni?

– A lényeg akkor is, most is ugyanaz. Emlékszem húsz-huszonöt évvel ezelőtti előadásokra, amelyek még ma is érvényesek. A színház lényege és az, ahogyan csinálni kéne, nem változott az évek során. Érzékelhető egyfajta felhígulás, de az itteni társulatnál, úgy érzem, nem került lejjebb a mérce. Benne van a pakliban, hogy nem minden előadás jön össze úgy, ahogyan kellene, de az alapvető irány, hogy tartjuk magunkat ehhez a bizonyos mércéhez.

Az emberek többsége hajlamos kevesebbel beérni, és nem próbál legalább kicsit belehalni, pedig szerintem csak így érdemes csinálni, nem csak a színházat, az életet is. A szürke sosem érdekes.