Az öröm és az erőszak is létezik – Párizsi és konstancai produkció a kolozsvári Interferenciákon

A kincses városbeli közönség egyébként okkal örülhet, mert kivételezett helyzetben van: a kétévente megrendezett, tíz napos szemlének köszönhetően ugyanis olyan külföldi és hazai előadókat, produkciókat láthat, amelyeket egyébként aligha lenne esélye megnézni – nyilván kevesen látogatunk el Párizsba vagy akár Konstancára egy-egy színházi előadás kedvéért.

 A péntek esti párizsi előadást Stéphane Braunschweig, az Odéon-Théâtre de l’Europe társulat művészeti igazgatója rendezte Arne Lygre kortárs norvég drámaíró darabja alapján. A produkció úgy beszél az emberi viszonyrendszerek összetettségéről, a reménytelenségről, kétségekről, a múlt feldolgozásáról és az életigenlésről, hogy a néző azt érezheti: bármelyikünk történetei lehetnének azok, amelyek az őszi falevelekkel borított park padján elhangzanak. A színpadon nyolc – remekül játszó – színész formál meg több mint nyolc figurát, akikben közös az, hogy tulajdonképpen semmi mást nem tesznek, „csak” beszélnek a saját történeteikről.

Az egymással hol lazábban, hol szorosabban összefonódó élettörténet-foszlányok és vallomások egyik része az őszi parkban hangzik el, egy folyó partján, ahol a nyolc férőhelyes pad áll.

Ide érkeznek a szereplők – ki-ki más indítékból. Aztán ugyanarra az ülőhelyre kerülnek, szorosan egymás mellé a padon – ugyanígy ugyanabba a dimenzióba kerülnek történeteik is: az elmesélt, holott tulajdonképpen elmesélhetetlen élményanyagukat keresztül-kasul próbálják megosztani a többiekkel.

 Az öröm napjai című, majdnem két és félórás, helyenként vontatottnak tűnő, a maga hömpölygésében mégis magával ragadó előadás mintha egyfajta feladat elé állítaná a nézőt: azt keresse meg a szereplők által elmondottakban, a felidézett emlékekben, kérdésként felmerülő gondolatokban, vívódásokban, hogy hol is rejlik az öröm az emberi életben. Az élettörténetek szövevényes kapcsolatok útvesztőibe vezetnek, felteszik a kérdést az identitáskeresésről, arról, hogy hová tart, merre irányul egy-egy karakter élete,

és arra is rámutatnak, a velünk megtörtént események tulajdonképpen nem csak kívül, hanem belül zajlanak, ott, ahol megéljük őket.

Rengeteg mondat, monológ, dialógus hangzik el a szereplők közt, először a sárga falevelekkel borított parkban, aztán egy benti helyiség terében, ahonnan a sötét ablakon keresztül lassan hulló hópelyhekre lehet látni: az őszből tél lesz, a nappalból este, az idő megállíthatatlanul múlik, mondataink, történeteink pedig hömpölyögnek tovább. És mivel a párizsi előadás szereplőihez hasonlóan mi mindannyian is csak szavakba, mondatokba öntve tudjuk megosztani másokkal azt az összetett univerzumot, ami velünk, bennünk történik, talán nem ártana elgondolkozni valamin – sugallja az előadás.

Vajon pusztán az, hogy szöveggé formáljuk élményeinket és átadjuk másoknak, hogy egyáltalán van, aki meghallgasson bennünket, és van, akinek számítunk – talán már önmagában örömforrás lehet. Az előadás végén, amint felgyúlnak a lámpák a nézőtéren, az egyik karakter azt mondja: „én annak is örülök, amikor látom, hogy virrad.” Talán jó lenne megpróbálni így viszonyulni életünk legapróbb történéseihez.

 A törvény az, ami számít, és nem az igazság, az erőszakra pedig nem létezik mentség – ez lehet az egyik kicsengése a Játékok a hátsó udvarban című előadásnak, amelyet a Konstancai Állami Színház hozott el az Interferenciákra. A Diana Mititelu rendezte produkciót a stúdióteremben láthatta a közönség pénteken délután, az előadás Edna Mazya kortárs izraeli drámaíró darabja alapján készült. A történet azt a mindenképpen fontos, de semmiképp se könnyen megválaszolható kérdéskört feszegeti, hogy miként, miért, milyen lélektani alapon történhet meg az, hogy három-négy fiú szexuális erőszakot tesz egy kiszolgáltatott lányon. Üdvözlendő, hogy az erőszak és kiszolgáltatottság, a büntetés és büntetlenség témája a színpadon is előtérbe kerül ily módon, hiszen sokakat foglalkoztató kérdésről van szó.

Mivel a bántalmazás, zaklatás és erőszak jelensége a tinédzserek életében is erőteljesen jelen van, beláthatatlan következményekkel járhat, és talán minden fronton többet kellene beszélni róla…

Az öt figurát nagyon fiatal színészek játsszák, mindannyian a bukaresti Ion Luca Caragiale művészeti egyetem friss végzettjei. Az előadás tere át-meg átváltozik, hol bírósági tárgyalóterem, hol pedig egy játszótér hintával, ahol az események történtek. A színészek olykor a megerőszakolt lány és az erőszakot tevő fiúk alakját formálják meg, olykor pedig a történések részleteit firtató, felelősségre vonó és a felelősöket kereső bírókét.

Mintha azt is sugallná az előadás: az emberi lélekben kibékíthetetlen ellentmondások feszülhetnek, a lelkiismeret hangja éppúgy megszólalhat ugyanabban az emberben, mint a gátlástalan, meggondolatlan erőszaktevőé. Bár a konstancai társulat előadása itt-ott azt a benyomást keltette a nézőben, hogy nincsen elég alaposan átgondolva, miként szülessenek meg a színpadi történések, a rendezői koncepció is kicsit hevenyészettnek tűnt helyenként, és a színészi játék is egyenetlennek bizonyult olykor, mégis mindenképpen érdemes megnézni az alig több mint egyórás produkciót.

Amelynek egyik elgondolkoztató üzenete az lehet, hogy a törvény és a sokarcú, képlékeny igazság közt korántsincs mindig összhang: az erőszakos cselekedetek elindítója, kitalálója végül ártatlannak minősül és nem kap börtönbüntetést.

A másik fontos üzenet az lehet, hogy brutálisan és átmenet nélkül is véget érhet az ártatlanság, a gyerekkor egy erőszakos cselekedet miatt: gazdátlanul lenghet a hinta, és a játszótér hirtelen átváltozhat bírósági tárgyalóteremmé.